1920 nyarán számos jel utalt arra, hogy a magyar várakozásokkal szemben nem a versailles-i rendezés összeomlásával, hanem megszilárdulásával kell számolni. Befejeződött a lengyel-orosz háború; a jobboldali német katonatisztek status quo ellenes szervezkedése dugába dőlt; 1920. augusztus 14-én Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén királyság olyan szövetségi szerződést kötött, amely kölcsönös katonai segítséget írt elő arra az esetre, ha Magyarország egyiküket megtámadná.
A magyar közvélemény, sőt a politikusok egy része azonban továbbra is illúziók rabja maradt. Egy ilyen vágyálomnak adott hangot a Budapesti Hírlap, Rákosi Jenő régi lapja, amikor szeptember 10-i számában arról írt, hogy „Románia bizonyos előfeltételek beállta esetén nem idegenkedik az Erdélyen kívüli magyarországi részeknek a visszaadásától”. Ezt szeptember 22-i jelentésében Fürstenberg német követ is megerősítette. „itt még mindig abban reménykednek” – jelentette Berlinbe –, „hogy Románia nem jelentéktelen területi engedményeket fog adni Magyarországnak Erdélyben”. Ezek a remények a szovjet hadsereg Románia elleni hadjáratának a feltételezésén alapultak. Pontosabban azon, hogy szovjet támadás esetén Románia kényszerítve lesz hátországát biztosítani, s ennek érdekében Magyarországnak engedményeket tenni.
Sokak szemében a törökországi fejlemények is okot adtak a reménykedésre. Az 1920. augusztus 10-én aláírt sèvres-i békével szemben, amely Trákiát és Szmirnát Görögországnak ítélte, Kemál pasa ugyanis ellenállást hirdetett. Az elnöklete alatti török forradalmi kormány és hadserege Anatóliába húzódott vissza, s szovjet támogatással onnan kezdte meg előbb az olaszok, majd később a görögök kiszorítását a török területekről.
Azok, akik az új rend gyors összeomlásával számoltak, azt akarták, hogy a magyar nemzetgyűlés ne ratifikálja az aláírt békeszerződést. Ennek a véleménynek először Zeőke Antal csíkszeredai születésű jogászdoktor és kisgazda képviselő adott hangot a nemzetgyűlés július 23-i ülésén. A budapesti parlamentnek – mennydörögte – egyszerűen nincs joga arra, hogy „döntsön az elszakított részek felett”. „Adjon alkalmat az entente nekünk arra, hogy az elszakított részek képviselői (...) döntsenek sorsuk felett.” Néhány nap múlva ugyanebben a szellemben beszélt a szlovák származású Dvorcsák Győző, az 1918-as Keleti Tót Köztársaság egyik vezetője, a magyarbarát szlovákok egyik exponense. „Mi tótok” – jelentette ki – „soha, semmiféle körülmények között nem fogjuk hozzájárulásunkkal véglegesíteni a jelenlegi állapotot.” Mindaddig, amíg a lengyel-szovjet konfliktus le nem zárult, a kormányzat nem ellenezte ezeket a felszólalásokat, sőt maga is időhúzásra törekedett. Ezt követően azonban a ratifikációra készült, különösen miután szeptember és október folyamán a nagyhatalmak képviselői egyre erélyesebben követelték a szerződés törvényerőre emelését. Az utolsó demars október 18-án érkezett, s ez november 1-ében, majd a magyar kormány kérésére november 15-ében jelölte meg a becikkelyezés határidejét.
Az október 26-án benyújtott törvénytervezetet a nemzetgyűlés november 13-én kezdte tárgyalni. Az ülés Huszár Károly kereszténypárti képviselő felszólalásával kezdődött, aki a külügyi bizottság előadójaként a becikkelyezést ajánlotta. Érvként a körülmények „ellenállhatatlan kényszerére” hivatkozott. Álláspontját többen nem osztották, és a ratifikálás megtagadása mellett érveltek. Friedrich István – Károlyi Mihály egykori hadügyi államtitkára – a legitimista politikusok egyik szószólójaként a főrendiház és a királyi hatalom „szünetelésére” hivatkozva ellenezte a szerződés törvényerőre emelését. Lingauer Albin, ugyancsak legitimista politikus, a kőszegi kerület képviselője Nyugat-Magyarország „német, horvát és vend lakossága nevében” utasította el a törvényjavaslatot. Sopron képviselőjeként tiltakozott a ratifikálás ellen Klebelsberg Kunó és mások is.
A vitában szót kért Teleki Pál, aki a kormánynak ekkor már nemcsak külügyminisztere, hanem július 19-től az elnöke is volt. A politikus bírálta azt az álláspontot, amely a szerződés „támogatóira” és „ellenzőire” próbálja felosztani a magyar politikusokat. A békeszerződést – hangsúlyozta – nem azért kell elfogadni, mert hiszünk annak igazságában, hanem azért, mert – „megértve a nemzet jövő érdekeit” - bele kell nyugodnunk a „mostani változtathatatlanba”. A teendő – tette hozzá – az ország, a nemzet belső konszolidációja, amelyből az elszakított részek magyarjai is „erőt meríthetnek”.
A ratifikációs vita a békeszerződés elfogadásával zárult. A 209 képviselő háromnegyede – Teleki tanácsát megfogadva – végül az „eszére”, és nem a „szívére” hallgatott. Mintegy ötvenen – köztük herceg Windischgraetz Lajos, gróf Sigray Antal, őrgróf Pallavicini György – azonban kivonultak az ülésteremből, és távollétükkel tiltakoztak az aktus ellen. A következő ülésen, november 15-én került sor a törvényjavaslat harmadszori olvasására és egyben elfogadására. Horthy kormányzó államfőként még ugyanezen a napon kihirdetési záradékkal és kézjegyével látta el az okmányt, amely ezzel törvényerőre emelkedett.
Ahhoz, hogy teljes értékű legyen, a békeszerződést azonban nemcsak Magyarországnak, hanem a szövetséges és társult hatalmaknak is ratifikálni kellett. Erre némi késéssel 1921 tavaszán és nyarán került sor. A brit parlamentben ez komoly vitákra adott alkalmat. A szópárbajban pró és kontra elhangzott mindaz, ami a háború alatt a Monarchiával, majd 1918-tól az utódállamokkal, illetve a magyar határokkal kapcsolatban jóslatként, kritikaként vagy aggodalomként néhányszor már megfogalmazódott. Közeledés azonban a „magyarbarátok” és az utódállamokat támogatók között nem jött létre. A külügyminiszter, Lord Curzon kitartott amellett, hogy a nagy fokú etnikai keveredés miatt Közép- és Kelet-Európában jobb határokat lényegében nem lehet húzni. A vitát követő május 5-i szavazáson a brit honatyák többsége Lord Curzont támogatta, vagyis a magyar békeszerződés elfogadására szavazott.
A francia alsóház június 7-én döntött a szerződés elfogadásáról. Itt – nem meglepő módon – még nagyobb többséggel, 478 szavazattal 74 ellenében fogadták el az előterjesztést. Említésre méltó azonban, hogy még azok körében is, akik megszavazták a javaslatot, akadtak kritikus szemű bírálói a szerződésnek. Közéjük tartozott maga az új miniszterelnök, Aristide Briand, az európai megbékélés és együttműködés elkötelezett híve, későbbi Nobel-békedíjas is. „Ki vonná kétségbe” – mondotta beszédében –, „hogy a magyar határ megállapítása némileg önkényesen történt? Elég ránézni egy térképre, végig követni ezt a határvonalat, hogy azonnal lássuk, hogy egyáltalán nem az igazságot szolgálja. Itt relatív megoldásokkal állunk szemben. Azt kell eldönteni, hogy eléggé a méltányosságon alapulnak-e ahhoz, hogy megelégedjünk velük?” Briand a francia honatyák többségével együtt igennel szavazott erre a kérdésre, ahogy később a szenátus tagjai is július 11-én.
1921 nyarára Olaszország, Japán és a kisebb hatalmak is ratifikálták a magyar békeszerződést, és az erről szóló okmányt megküldték a Nagykövetek Tanácsának. A ratifikációs okmányok kicserélésére július 26-án került sor a francia Külügyminisztérium épületében. Budapesten csak ezek után, 1921. július 31-én hirdették ki a békeszerződést. A corpus jurisba 1921. évi XXXIII. törvénycikként „cikkelyezték be”.
A békeszerződés aláírói és ratifikálói közül az egyik főhatalom, az Egyesült Államok hiányzott. Ez a békekonferencia néhány döntése miatti amerikai elégedetlenséggel magyarázható. Az Egyesült Államokkal Magyarország ezért különbékét kötött. Ezt az okmányt 1921. augusztus 29-én írta alá az USA magyarországi megbízottja és gróf Bánffy Miklós akkori magyar külügyminiszter. A megállapodás értelmében az Egyesült Államok élvezte mindazokat a jogokat és előnyöket, amelyeket a békeszerződés javára, mint szövetséges főhatalom számára megállapított, ám annak számos részét ugyanakkor nem ismerte el. Magyar szempontból különösen fontos volt, hogy a szerződés II. részére, vagyis a határokra vonatkozólag sem vállalt „semminemű kötelezettséget”. Az okmány nemzetgyűlési elfogadására 1921. december 13-án, a megerősítő okiratok kicserélésére december 17-én került sor. Becikkelyezése – 1921. évi XLVII. törvényként – ugyanezen a napon történt.
Mivel a békeszerződések életbelépéséhez három főhatalom ratifikálása is elegendő volt, az Egyesült Államok távolmaradása, illetve különbékéje nem késleltette a magyar határok de facto kijelölését. Ez az 1921 nyarán megalakult határmegállapító bizottságok feladata volt. Ezek munkája a csehszlovák-magyar és a román-magyar határszakaszon nem ütközött akadályokba. A jugoszláv-magyar és az osztrák-magyar határszakaszon azonban némi késést szenvedett, miután a baranyai háromszög még mindig délszláv megszállás alatt állt, a nyugat-magyarországi határsávot pedig a magyar fegyveres erők ellenőrizték.
A Délvidék kiürítésének határidejeként a nagyhatalmak augusztus harmadik hetét jelölték meg, aminek azonban a jugoszláv hatóságok vonakodtak eleget tenni. Ezért felkarolták, sőt ösztönözték a Magyarországról ide menekült forradalmárok – oktobristák és szocialisták – autonómia-törekvéseit. Így következett be 1921. augusztus 14-én a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság kikiáltása Pécsett, amely azonban társadalmi támogatottság hiányában egy-két nap alatt dugába dőlt. A magyar hadsereg így augusztus végén mégis birtokba vehette a Gyékényestől Újszegedig húzódó új határvonaltól északra fekvő területeket.
A délszláv csapatok kivonulásával egyidejűleg a magyar kormánynak Nyugat-Magyarországot kellett volna átadni Ausztriának. Névlegesen ez meg is történt; a reguláris magyar katonaság elhagyta a területet. Ténylegesen azonban mégsem, mert az ekkor már Bethlen István által vezetett kormány tudtával odaküldött magyar szabadcsapatok feltartóztatták a terület átvételére készülő osztrák csendőrséget. Ellenséges államokról lévén szó, a nagyhatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy a két fél bilaterális tárgyalások keretében rendezze határvitáját. Olasz közvetítéssel erre október 11-én került sor Velencében. A tárgyalások megegyezéssel jártak. Magyarország vállalta, hogy irreguláris fegyveres alakulatait haladéktalanul visszahívja. Ennek fejében Ausztria beleegyezett, hogy Sopron és környékének hovatartozásáról referendum döntsön.
Az 1921. december 14-16-án megtartott népszavazáson Sopron lakosságának 72,8, a Sopron környéki lakosságnak pedig 45,6 százaléka, tehát a megkérdezetteknek együttesen mintegy kétharmada a Magyarországhoz tartozás mellett szavazott. A város és környéke így továbbra is magyar terület maradt. A nemzetgyűlés ezért a Civitas fidelissima, azaz a Leghűségesebb város címmel jutalmazta Sopront. Ausztria belenyugodott az eredménybe, és igazán komolyan a magyar revíziós célok között sem szerepelt Burgenland visszaszerzése. A soproni népszavazás így túlmutatott helyi jelentőségén. Arra volt kései példa, hogy a stabilabb és kölcsönösen elfogadhatóbb határok kialakítása, s ezáltal Magyarország és új szomszédai közötti békésebb viszony és kölcsönösen előnyös együttműködés alapjainak megvetése érdekében hogyan lehetett és kellett volna egyéb határszakaszokon is eljárni.
