Tucatnál több vaskos méretű és egyúttal remek, izgalmas tartalmú tudományos ismeretterjesztő könyv önmagában is elegendő lenne egy gazdag életmű jellemzésére. Ám e kötetek döntő többségét közreadó szerző egyúttal jeles tudományos elismerést is birtokló, kimagasló eredményeket elért kutató. „Hargittai István nemzetközileg is jelentőset alkotott a molekulaszerkezet-kutatásban, továbbfejlesztette annak elektrondiffrakciós módszerét. Ugyancsak kiemelkedők a molekulaszerkezet modellezésében elért eredményei” – írja a minap megjelent kötet szerkesztője. Aki nemcsak válogatta, rendezte a fejezeteket és előszavával látta el, hanem korábbi kötetek társszerzője is, és egyúttal a szerző fia. Hargittai Balázs (született: 1970) maga is a peptidkémia kutatója, a pennsylvaniai Saint Francis Egyetem professzora, korábbi dékánja, egyúttal alapító igazgatója az ottani hallgatói kutatói központnak, és, folytatva az apai és anyai hagyományokat, szintén jeles tudományos ismeretterjesztő. Nem véletlenül említettem „anyai” hagyományokat, minthogy Hargittai Magdolna is kiváló kémikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, aki egyúttal férjével közösen, meg egyedül írt igen érdekes, jelentős ismeretterjesztő könyvek szerzője.
A mostani válogatás főleg folyóiratokban megjelent írásokból tevődik össze. Seregnyi kiemelkedő tudóssal – többségükben magyar származásúval – ismerkedhetünk meg. Közülük ketten egész fejezetet kaptak, velük a szerző személyesen is találkozhatott: Teller Edével és Wigner Jenővel. Az előző mondatban fontos jellemzésnek számít a „magyar származású”, minthogy szerencsére ők is azon magyarok közé tartoztak, akik még időben elmenekültek a XX. század európai rettenete elől. Óriási zsenik voltak köztük: az említetteken kívül például Neumann János, Szilárd Leó, Kármán Tódor, a két Polányi: Mihály és Károly, Gábor Dénes, Kürti Miklós. Még hosszan lehetne sorolni az óriásokat és mellettük az egyszerűen „csak” jó képességű, okos szakembereket, akik naggyá tették az USA tudományát.
E könyvben azok is részt kaphatnak, akik, itthon maradván, megjárták a poklok útját. Néhányan, a szerencsésebbek haza is térhettek, ők aztán pályájuk során jeles eredményekkel gazdagították hazájukat, számosan tagjai lettek az MTA-nak is (a könyvben fel is sorolja őket a szerző). Ám nem is kevesek esetében csak a nevüket, esetleg korai, nagyon ígéretes munkájukat ismerhetjük meg, mert elpusztították őket. A különös szerencsével – és szó szerint, csakis nagy szerencsével – megmaradtak közül ketten szerepelnek a kötetben. Az egyik maga a szerző, István, a másik pedig a kis Herskó Feri, a későbbi izraeli Avram Hershko, a 2004. évi kémiai Nobel-díjas. 1944 nyarán, amikor a magyar közigazgatás munkatársainak igencsak erőteljes buzgalmával, felgyorsított hivatali eljárásban és a magyar csendőrség ugyancsak nagy ügybuzgalmával a marhavagonokba terelt magyar zsidó származású (nem vallású, mert közülük számosan keresztény hitet vallottak) embereket, csecsemőtől öregemberig a biztos halálba, gázkamrákba küldtek alig néhány hét leforgása alatt, az egyik, Auschwitzba irányuló vonatszerelvény, ilyen-olyan adminisztratív ügyetlenség, kapkodás folytán végül Ausztriában kötött ki. Ott is kemény kényszermunkára hajtották a deportáltakat, de mégis, maradt reményük a túlélésre. Ez történt az akkor hároméves Hargittai Istvánnal és a hétéves Herskó Ferenccel is.
A kötet másik nagyon izgalmas, és napjainkra sajnos itthon is időszerű témája a tudomány sorsa a nem-demokratikus, vagy mai divatos kifejezéssel: illiberális országokban, így a sztálini Szovjetunió utódában, Oroszországban és nemkülönben hazánkban. A Hargittaik nagyszerű könyvsorozatából számomra a legizgalmasabb a szovjet tudósokról szóló (Eltemetett dicsőség, avagy hogyan tették a szovjet tudósok szuperhatalommá a Szovjetuniót. Akadémiai Kiadó, 2014.) és a Magdolnával közösen írt Moszkvai séták a tudomány körül (Akadémiai, 2018.). Mindkettőben tudós-sorsokból rajzolódik ki egy rettenetes rendszer, a sztálinizmus mindent átjáró zsarnoksága. Amelynek öröksége egyáltalán nem múlt el nyomtalanul, példa rá a több mint háromszáz éve, 1724-ben, I. (Nagy) Péter uralkodása alatt Szentpéterváron alapított Orosz Tudományos Akadémia jelenlegi sorsa. Szovjet idők-beli hányatott sorsa után a putyini éra sem hozott sok jót az orosz tudomány fellegvárának. Érdemes erre idézni Hargittai könyvéből: „A 2013-ban és 2014-ben hozott orosz törvények olyan változásokat jelentettek, amilyenekre Sztálinnak nem volt szüksége, és amilyenekről Hruscsov csak álmodhatott. A Tudományos Szervezetek Szövetségi Ügynökségét egy 2013-as törvény hozta létre, amely az Ügynökség felügyelete alá helyezte a Tudományos Akadémiát. Az Ügynökség élére egy pénzügyi szakembert neveztek ki. Azután egy 2014-es törvény intézkedésével a Tudományos Akadémia több mint ezer intézményét is az Ügynökség felügyelete alá helyezték”. Döbbenetes, hogy mára milyen időszerűvé vált a szerző jóslata: „Az orosz változások nyomán vetődött fel bennem, hogy hasonló intézkedésekre nálunk is sor kerülhet”.
Megkerülhetetlennek érzem, hogy e jóslat nyomán néhány sort idézzek a Wikipédiából: „Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat vagy rövidítve ELKH hivatalosan 2019. augusztus 1-jén felállított, működését szeptember 1-jén megkezdő kutatóintézeti hálózat Magyarországon. Vezető testületének, az ELKH Titkárságának feladata a korábban a Magyar Tudományos Akadémia szervezeti keretei közé tartozó kutatóintézetek és kutatóhelyek fenntartása, irányítása és működtetése”.
Szakmai pályám során eléggé jól ismertem nem is egyet a Szovjet Tudományos Akadémia moszkvai, leningrádi, kijevi, sőt a szibériai részleg Novoszibirszk melletti Akagyemgorodban létesített intézetei közül és nem egy kutatóval jó barátságot is kötöttem. Valójában a brezsnyevi korszakban viszonylagos szabadságot és jólétet élveztek a tudósok, köztük is különösen az akadémikusok. Nem véletlen, hogy az egyébként zseniális tudós, de lázadó Szaharovot nem zárták ki az Akadémia soraiból. Hargittai Istvánnak korábbi és most megjelent könyve is rendkívül plasztikus, ugyanakkor izgalmas képet ad arról, hogy miközben a tudományos megismerés viszi előre az emberiséget, művelői, nem egy esetben még a legkiemelkedőbbek is, mennyire sérülékenyekké válnak a hatalom, a politika markolásában.
Fiatalkoromban sűrűn hallottuk-olvastuk, hogy kormányunk intézkedéseiben mindenkor igyekszik követni a nagy példaképet, a Szovjetuniót. Úgy tetszik, most újból aktuálissá vált ez a magatartás, mintha hasonló utat járna a magyar kormányzat, amikor az orosz példát követve egyre erősebben szorítja korlátok közé, nyomorgatja és nyomja el országunk tudományos közösségeit, egyetemeit, kulturális intézményeit. Már csak ezért is igencsak tanulságos – miközben rendkívül élvezetes, megragadó – olvasmány Hargittai István legutóbbi könyve.
(Hargittai Balázs, Hargittai István: Négyszemközt a tudománnyal. Akadémiai Kiadó. 2020.)
