Kentaurbeszéd – Sz. Bíró Zoltán: Nem aratott tapsvihart Biden Moszkvában

Egy moszkvai elemző szerint Trump megmaradt orosz hívei között azok kerültek többségbe, akik a republikánus elnökben a destrukció eszközét látják.

Annak ellenére, hogy amerikai részről ezúttal is elhangzott az a vád, hogy Moszkva Biden lejáratásával megpróbált beavatkozni az amerikai elnökválasztásba, orosz oldalon jóval visszafogottabban várták a küzdelem kimenetelét. Ezúttal az orosz politikai elitnek nem volt favoritja. Bizonyosnak tűnt, hogy bármelyik jelölt is győz, nem fognak pezsgőt bontani a Dumában, mint ahogy azt 2016-ban a Zsirinovszkij vezette frakció tette, és tapsvihar sem tör ki az eredmény hallatán a parlament alsóházában, mint ahogy az történt négy éve. És afelől se lehetett kétsége senkinek, hogy az orosz propagandatévé, az RT vezetője se fog senkit arra biztatni, hogy amerikai zászlót lengetve autózzon fel-alá Moszkva utcáin. Ezek az idők elmúltak. És bár az orosz politikai eliten belül továbbra is maradtak szép számmal olyanok, akik szerint „Trump nas”, vagyis „Trump a miénk”, de ez a nézet ma már messze nem kizárólagos, sőt már nem is domináns.

Négy éve a Kreml és a politikai osztály hozzá közelálló része vérmes reményekkel várta Trump győzelmét, ami ugyanakkor némiképp meg is lepte. Az orosz elit több dologban is bízott. Egyrészt azt remélte, hogy az amerikai politika világában kívülállónak számító republikánus elnök a maga tájékozatlanságával és önfejűségével komoly problémákat okoz mind az amerikai belpolitikában, mind a transzatlanti kapcsolatokban. Sokan úgy gondolták, hogy ha másért nem, már ezért is megéri, hogy egy destruktív politikus lesz az Egyesült Államok elnöke. De voltak ennél ambiciózusabb várakozások is. Putyin és környezete egy ideig bízott abban, hogy Trumppal meg lehet egyezni, hogy megszülethet a „nagy alku”, ami számos vonatkozásban rendezi majd az orosz-amerikai kapcsolatokat, ráadásul úgy, hogy az messzemenően figyelembe veszi Moszkva érdekeit. Ennek reménye 2018 nyaráig – a két elnök Helsinkiben tartott találkozójáig – erősen élt az orosz elit körében. Ám, ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább világossá vált, hogy nem lesz semmiféle „nagy alku”, mert még ha ezt Trump szeretné is, a Kongresszusban uralkodó kétpárti egyetértés megakadályozza majd ebben. Az amerikai elnök kezéből mandátumidejének felénél lényegében kivették az Oroszországgal kapcsolatos politika felügyeletét.

Trump elnökségének négy éve sokakat kijózanított az orosz elitben. Ennek ellenére továbbra is maradtak olyanok, akik változatlanul Trumpot látták volna szívesebben az elnöki székben, mert még mindig bíznak a „nagy alku” lehetőségében. Ma már ezt a véleményt leginkább csak azok osztják, akik a putyini rendszer hazai és külföldi információs politikáját irányítják, vagyis a rezsim propagandistái. Hangjuk és befolyásuk azonban – ahogyan ezt a moszkvai Carnegie Központ vezető kutatója, Tatjana Sztanovaja egy nemrég publikált cikkében írja – mára jelentősen lecsökkent. Szerinte Trump megmaradt orosz hívei között azok kerültek többségbe, akik a republikánus elnökben a destrukció eszközét látják. Szerintük hatalmon maradása tovább gyengíthette volna és a korábbiaknál sebezhetőbbé tette volna az Egyesült Államokat. A moszkvai elemző szerint ez az álláspont leginkább a katonák és az ország biztonságpolitikájáért felelős vezetők körében népszerű. Ugyanakkor az elit egy része már jó ideje több kockázatot lát Trumpban, mint potenciális előnyt. Főként a diplomaták és az elitet tanácsokkal ellátó külpolitikai szakértők gondolkodnak így. Szerintük Trump túlságosan kiszámíthatatlan volt, tevékenysége nélkülözte a professzionalizmust, ami nemcsak az amerikai állam intézményeire gyakorolt pusztító hatást, de a globális folyamatokra is, amelyek Oroszországot is érintették. Állítólag az Egyesült Államokkal foglalkozó orosz diplomaták egy része már kifejezetten sajnálja, hogy négy éve nem Hillary Clinton lett az elnök, mert vele – még ha több konfliktusa is lett volna Moszkvával – felelősségteljesebb lett volna az amerikai politika, és az Oroszországot sújtó szankciók is valószínűleg enyhébbek lettek volna. Ez az elitbeli csoport alighanem megkönnyebbülten fogadta Biden megválasztását, mert tőle – a Szenátus külügyi bizottságának többszöri elnökétől – szakszerű, racionális, következetes és kiszámítható politikát remél. És ez az eddiginél még akkor is jobb és bizonyos tekintetben kényelmesebb helyzet lesz, ha a demokrata elnöknek sikerül helyreállítania a Nyugat egységét és ezzel korlátoznia Moszkva mozgásterét. Lehet, hogy az orosz mozgástér szűkebb lesz, de a kapcsolatok mégis kiszámíthatóbbá válnak, ami kevesebb előre nem látható kockázattal jár.

A már említett álláspontokon túl az elit körében tartja magát egy olyan elképzelés is, amely meglehetősen egyszerű logikát követ: a „minél rosszabb, annál jobb”-felfogásét. E koncepció támogatói szerint az orosz-amerikai kapcsolatok további romlása lehetőséget ad arra, hogy tovább erősödjék a már évek óta követett konzervatív és represszív kurzus, az a politika, ami 2011-12 fordulójától leginkább azzal van elfoglalva, hogy miként tudná az orosz társadalmat egyre szigorúbban megfegyelmezni és magatartását ellenőrzött keretek között tartani. Ennek a csoportnak lényegében mindegy, hogy ki az amerikai elnök. Az Egyesült Államok számukra minden körülmények között stratégiai fenyegetést jelent, amire hivatkozva tűzön-vízen át védeni fogják az általuk megfogalmazott „nemzeti érdekeket” és a mindennél fontosabbnak tartott „belpolitikai stabilitást”. Ezt az álláspontot pedig akkor könnyű képviselni és helyességéről a társadalom jelentős részét meggyőzni, ha feszültek az orosz-amerikai, illetve általában a Nyugattal fenntartott kapcsolatok.

Akadnak azonban olyan józan, ugyanakkor az orosz külpolitika alakítására is befolyással bíró elemzők, akik Biden színre lépésében lehetőséget látnak az orosz-amerikai kapcsolatok konszolidálására. Andrej Kortunov, a Kremlhez és a Külügyminisztériumhoz egyaránt közelálló Nemzetközi Kapcsolatok Oroszországi Tanácsának egyik vezetője egy minapi, de még az amerikai elnökválasztás előtt közreadott hosszabb cikkében fejtette ki, hogy Biden beiktatásával alighanem megszűnik az Európai Unió évek óta tartó „kétfrontos” küzdelme. Az európaiaknak nem kell majd egyszerre a trumpi Amerikával és a putyini Oroszországgal hadakoznia, mert a demokrata elnök legfontosabb feladatai közé fog tartozni a transzatlanti egység helyreállítása. Ez pedig nemcsak az orosz külpolitika mozgásterét fogja jelentősen leszűkíteni, de valószínűleg idővel arra is rákényszeríti Moszkvát, hogy feladja a Nyugat hanyatlásáról szőtt ábrándjait és retorikáját. A „posztnyugati világ” víziója aligha lesz tovább tartható, elveszíti korábbi meggyőző erejét, és az orosz vezetés kénytelen lesz a realitásokkal számot vetni.

Kortunov, aki részese a putyini establishmentnek, mindebből arra a következtetésre jut, hogy előbb vagy utóbb az orosz elitnek ki kell majd egyeznie a Nyugattal, még azon az áron is, hogy a megállapodás Breszt-Litovszkra fog emlékeztetni. Lehet, hogy ez ma még sokak számára abszurditásnak tűnik, de mégsem elképzelhetetlen. Már csak azért sem – tehetnénk mindehhez hozzá –, mert Moszkva 2014-től, az ukrajnai válság kezdeteitől követett politikája legfeljebb annyi haszonnal járt, hogy átmenetileg megerősítette Putyin és rendszerének hanyatló népszerűségét. De a Krím annektálása által kiváltott eufória már rég odavan. A gazdaság már évek óta – a koronavírus-járványtól függetlenül – gyenge teljesítményt nyújt. Az utóbbi 5-6 évben nemcsak a vagyoni és jövedelmi különbségek nőttek tovább, de a szegények száma is elkezdett újra emelkedni. Egyre többen élnek a hivatalosan megállapított létminimum alatt. És ezen az sem tud változtatni, hogy a nyári alkotmánymódosítás során bekerült az orosz alaptörvénybe a létminimumot meghaladó jövedelem követelménye. Lehet éveken át erőt fitogtató és konfrontatív külpolitikát folytatni, de ha ez nem növeli az ország biztonságát, nem bővíti szövetségesi körét, és nem javítja a gazdaság működési feltételeit, akkor az súlyosan elhibázott. Lehet ezen az úton tovább haladni, de nem érdemes, mert még a legszorosabb szövetségesek körében is bizalmatlanságot kelt. Egy állam tisztelete és megbecsülése ugyanis nem azonos a tőle való félelemmel. Az utóbbi évek orosz külpolitikája megmutatta, hogy Moszkva ott volt aktív, sőt agresszív (Ukrajna), ahol türelmet kellett volna tanúsítania, és ezzel valószínűleg sokkal jobban járt volna, és ott bizonyult gyámoltalannak (Örményország), ahol elvárták volna a segítségét és jóval határozottabb fellépését.

Az orosz elit egy része, úgy tűnik, látja, hogy változtatni kellene az eddigi bel-, és külpolitikán, mert az zsákutcába vitte az országot. Bidennel – még ha ő számos vonatkozásban kényelmetlenebb partnernek is tűnik Trumpnál – talán esély nyílik arra, hogy Oroszország, letérve az eddig követett útról, kiegyezik az Egyesült Államokkal, és ez a megállapodás hosszabb távon is garantálja az ország biztonságát. Ezen az úton az első lépés a jövő év februárjában lejáró, a stratégiai fegyverek leszerelésére vonatkozó START-III szerződés meghosszabbítása lehet. Biden – eddigi nyilatkozatai alapján – előfeltételek nélkül kész erre, úgyhogy a labda most az orosz térfélen pattog...