A rasszizmus melegágya a kapitalista önérdek - Új Egyenlőség

Ibram X. Kendi Hogyan legyél antirasszista című kötete igazi sikerkönyv, bestseller volt a New York Times 2020-as listáján (Ibram X. Kendi: How To Be an Antiracist. One World, 2019.). A könyv egyfelől értekezés a rasszizmus komplex rendszerének megértéséről, másfelől visszaemlékezés arról, hogy a rasszizmus hogyan volt jelen a szerző gondolataiban és cselekedeteiben. Kendi végigkísér minket az úton, amit bejárt: fekete-ellenes rasszista beidegződéseitől kezdve gyűlölködő fehér-ellenes dühén át antirasszista megvilágosodásáig. Életútjának egyes pillanatait mindig azok történelmi, politikai és gazdasági beágyazottságával együtt meséli el, így megalapozza a rasszizmus rendszerszintű és komplex megértését.

A valódi ok az egyenlőtlenség

Egy olyan világban élünk, ahol a főáramú gondolkodásban a nyílt rasszizmus kevéssé tűrt és politikailag nem korrekt. Mind a konzervatív, mind a liberális politikai és gazdasági elit törekszik elhatárolódni a rasszizmustól. Trump például saját bevallása szerint a legkevésbé rasszista ember, akinél többet csak Lincoln tett a feketékért, Joe Biden viszont úgy gondolja, hogy Trump az Egyesült Államok történelmének első rasszista elnöke. Érdekes.

Nem kell azonban az Egyesült Államokig menni, hogy rálássunk az antirasszista diskurzus hiányára. A romáknak, és az őket érintő nyílt és burkolt szegregációnak, a munkaerőpiaci, oktatásbeli és szociálpolitikai kirekesztettségnek vajmi kevés hely jut a társadalmi igazságosságért folytatott harc porondján. Ha éppen nem szegregáló intézkedések vagy nyílt megkülönböztetések sújtanak nem fehér csoportokat, akkor a rasszizmussal szembeni küzdelem jellemzően kimerül a „színvak” közpolitikákban („colorblindizmusban”) és az asszimilációs intézkedésekben – általában az elnyomottak bevonása nélkül. Kevés törekvésen látszik, hogy a rasszizmus valójában mennyire alapvető elemét képezi a kapitalista rendszernek.

Ibram X. Kendi a Bostoni Egyetem Antirasszista Kutató és Közpolitikai Központjának igazgatója. Könyvében hangsúlyozza, hogy bármilyen rasszú és hátterű emberek tanúsíthatnak rasszista vagy nem rasszista viselkedést vagy gondolatot bármely pillanatban, hiszen maga a kapitalista rendszer, amiben élünk, a rasszizmusra épül. Éppen ezért, Kendi nem az egyes emberek rasszista viselkedésére, hanem a rasszizmust kitermelő kapitalista rendszer megváltoztatására fókuszál. Ha megmaradnak a nem fehér népcsoportokat sújtó brutális egyenlőtlenségek, akkor megmarad a rasszista gyűlölködés is.

Szegregációs és asszimilációs törekvések

Kendi azzal kezdi a történetét, hogy saját rasszista gondolatainak gyökereit bontja ki. Szüleiről mesél, és a kor rasszista intézkedéseiről, amelybe született. Kendi szülei a 60-as évek polgárjogi mozgalma és a gazdasági növekedés nyomán felemelkedő új fekete középosztályba küzdötték fel magukat rabszolga felmenőik szegénységéből. Annak ellenére, hogy fiatal korukban szülei elkötelezetten küzdöttek a rasszizmus ellen, Kendit óvták a „rossz feketéktől”, azoktól a fiataloktól, akik az utcán drogoznak, bűnöznek és kerülik az iskolát. Azoktól az alsó osztálybeli fiataloktól, akiket Ronald Reagan elnöknek a drogok ellen 1981-ben meghirdetett kampánya („War On Drugs”) célba vett, megalapozva a kor neoliberális ideológiája mögé bújtatott rasszizmusát. A 70-es évek gazdasági válságának terhét az elit az alávetett osztályokra hárította át megszorító politikákkal, privatizációval és adócsökkentéssel. Reagan neoliberális politikája alatt addig nem látott rendőri brutalitás és tömeges bebörtönzés vette kezdetét, intézkedései kifejezetten a szegénységben élő feketék és latinók szegregációját erősítették, akiknek társadalmi helyzete a jóléti közpolitikák eltűnése nyomán még kiszolgáltatottabb lett.

A munkakerülő, veszélyes, drogfogyasztó „csúcsragadozó” (super predator) fekete és latinó fiatalok képében beitta magát a társadalomba. Ennek ellenpólusaként a saját sikereiért felelős, keményen dolgozó polgárt állították be. A kor bújtatott rasszizmusa az új középosztálybeli feketéket is meg tudta szólítani, köztük Kendi szüleit is: könnyen értelmezték saját felemelkedésüket a kemény munka és tanulás jól megérdemelt eredményeként, amit az új generáció munkakerülő feketéi önhibájukból tagadtak meg önmaguktól.

Kendi emellett számos, főként iskolai történetével példázza azt, hogy a rasszizmus nemcsak szegregációs vagy elkülönítő törekvésekben és folyamatokban fejeződik ki, hanem olyan asszimilációs gyakorlatokban is, amelyek a feketéket fejlesztendő, civilizálandó csoportként jelenítik meg. Például tapasztalta, hogy a teljesítményszakadékot - a fekete diákok tanulmányi sikeressége jóval elmaradt fehér és ázsiai társaikhoz képest - gyakran morális-kulturális okokkal magyarázzák. A fekete diákoktól kevesebbet vártak el a tanárok, jellemzően előbb szólították fel a nem feketéket, elvárták tőlük, hogy előbb tanuljanak meg „rendesen” angolul, miközben az iskolában, ahova a fekete középosztálybeli gyerekek jártak, az egész tantestületben egyetlen fekete volt.

Az asszimilációs törekvések az iskolai akadályokat az eltérő kultúrából, nevelésből és szokásokból vezetik le, így szem elől tévesztik azokat a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket, amelyek a valóságos hátterét képezik a szakadéknak. A szegregációs diskurzushoz hasonlóan, itt is az elnyomott csoportokat teszik felelőssé az egyenlőtlenségek eredetéért. Ahogy Kendi írja, az oktatáspolitikában például rendre nem vették figyelembe, hogy a fehér és ázsiai diákoknak általában lehetőségük volt külön tanárhoz járni, és ezzel már korán felkészítették őket a tudásszintet és a képességeket felmérő tesztekre. Továbbá az afroamerikai népi angolt, amit a fekete diákok az iskolába érkezéskor beszéltek, csak a 90-es években ismerték el hivatalos nyelvként és akkor is csak nagy jogi és politikai viták árán. Addig a hivatalos angol nyelv helytelenül használt változatának tartották.

Kendi a fentihez hasonló történetei alapján háromféle közpolitikai stratégiát különböztet meg, amelyek hatást gyakorolnak a rasszalapú egyenlőtlenségekre. A szegregáció diskurzusa a nem fehér csoportokat integrációra képtelennek láttatja, szemben az asszimilációs stratégiákkal, amelyek alapján - a többségi társadalom beavatkozásával - a színes bőrű embereket be kell olvasztani, hozzá kell idomítani a többségi társadalomhoz.

Ezekkel szemben az antirasszista közpolitika a rasszalapú egyenlőtlenségeken próbál változtatni, és nem a csoportok képességeiben keresi a problémát. Kendi szerint például így néz ki a háromféle stratégia a feketék közötti erőszakos bűncselekedetek leküzdésére: rendőri brutalitás és tömeges bebörtönzés (szegregációs szemlélet), intenzív jogi beavatkozás és mentortípusú szolgáltatások (asszimilációs szemlélet), illetve magasabb fizetések (antirasszista szemlélet).

Rögös az út az antirasszizmusig

Kendi több olyan történetet is megoszt, amikor őbenne fogalmazódott meg feketékkel kapcsolatos düh, rasszista gondolat. Sokáig hibáztatta a feketéket rossz társadalmi helyzetük és a róluk kialakult előítéletek miatt, kerülte és lenézte azokat az alsó osztálybeli feketéket, akiket a rendszer veszélyesnek és iskola- vagy munkakerülőnek bélyegzett. Emellett olyan történetet is elmesél, amelyben Afrikából újonnan érkezett és már az Egyesült Államokban született afroamerikai diákok között jelent meg rasszista ítélkezés egymás különböző kulturális és viselkedésbeli jegyeivel kapcsolatban.

Ehhez hasonlóan Kendi beszámol arról is, hogy fekete iskolatársai között jellemző volt, hogy a világosabb bőrű fekete nőket vonzóbbnak, értékesebbnek ítélték. Azt, hogy a feketékben hogyan születik meg a rasszizmus, Kendi az amerikai szociológia afroamerikai klasszikusa, W. E. B. Du Bois „kettős tudat” fogalmával magyarázza. A „kettős tudat” itt arra utal, hogy a feketéknek sok esetben egyszerre vannak antirasszista gondolataik és munkál bennük az asszimilációs vágy. A kettős tudat az alávetettekben a feléjük támasztott ellentmondásos elvárásokból ered: akkor is megkérdőjeleződnek, ha az alárendeltnek bélyegzett szerepjegyeket jelenítik meg, és akkor is, ha azokat le akarják vetkőzni. Így vagy úgy, cselekedeteik mindenképpen az uralkodó osztály érdekeit és így saját alávetettségüket szolgálják.

Felső- és középosztálybeli feketék például sok esetben látják és valószínűleg el is szenvedik a rasszizmus bizonyos formáit, viszont vágynak arra, hogy a társadalom elismert és integrált tagjai lehessenek. Ezért éppen úgy, ahogyan a fehér hatalom megkülönbözteti a „jó fehért” a „rossz feketétől”, a felsőbb osztályokba tartozó feketék gyakran megkülönböztetik magukat a „rossz feketéktől”, a sztereotip jegyeket az alsó osztálybeli feketékre tolva. Annak ellenére, hogy a különböző etnikai és rasszú csoportok a saját valós értelmezésükben nem kapnak megfelelő elismerést, gyakran előfordul, hogy az elnyomott csoportok belsővé teszik az uralkodó fehér hatalom hierarchikus szemléletmódját, amelyben az a legelfogadottabb, aki a legjobban hasonlít a fehér normatív jegyekhez.

Az alávetett csoportok gyakran magukévá teszik ugyanazt a mércét, ami szerint ők maguk alacsonyabb rendűnek ítéltetnek. Megalázó alávetettség-érzetüket azzal enyhítik, hogy a náluk kirívóbb társaikat maguk ítélik el ugyanazon mérce alapján, hogy ezzel önmaguknak is némi elismerést szerezhessenek.

Kendi, amikor már-már levetkőzte a feketék hibáztatását, egyetemista évei elején a fehérek gyűlöletébe csatornázta a rasszizmussal kapcsolatos dühét. Számot ad arról, hogy a mindennapokban a rasszizmust a feketék sok esetben fehér átlagemberektől tapasztalják, akiknek a szavazatait a rasszista fehér politikai hatalom azzal az ígérettel szerzi meg, hogy a közpolitikai intézkedések nekik kedveznek majd. A gazdasági és politikai manőverek miatt azonban a fehér átlagember is áldozata, mintsem kedvezettje a rendszernek. A bércsökkentés, a szakszervezetek szétrombolása, a bankok és nagyvállalatok deregulációja, az oktatásból és egészségügyből kivont összegek az alávetett fehéreket is sújtják.

S habár a fehér alsó- és középosztály profitálhat valamennyit a rasszista közpolitikából – például lehet, hogy előbb jut munkához –, de közel sem annyit, mint egy egyenlőségen alapuló társadalomban, ahol nem a szupergazdagok rendelkeznek a társadalmi erőket alakító tőkékkel. Antirasszistának lenni azt jelenti, hogy látjuk: az emberek mindennapjaiba beivódott rasszizmus hátterében az azt alakító politikai és gazdasági intézkedések állnak. Éppen úgy, ahogyan nem a feketékben kell keresni az őket sújtó társadalmi egyenlőtlenségek eredőjét, úgy a fehér átlagemberekben sem érdemes.

Kendi az antirasszizmus felé vezető út utolsó lépéseként felismerte, hogy az antirasszista küzdelemnek szükségszerűen antikapitalistának és feministának kell lennie ahhoz, hogy az egyenlőtlenségek elleni harc ne csupán az elnyomáson és kizsákmányoláson alapuló rendszer átmeneti foltozgatását jelentse. Habár nem nevelték kifejezetten szexistának, Kendi is „megtanulta” a társadalom férfiközpontú (patriarchális), heteronormatív és osztályvak szűrőjét. Később rájött, hogy az elnyomás különböző formái összefonódnak: az alsó osztálybeli fekete nők például olyan terheknek vannak kitéve, amilyeneket sem a fekete férfiak, sem a fehér nők nem tapasztalnak meg.

Kendi érvelése az interszekcionális szemlélet mellett nem vádolható identitáspolitikai elfogultsággal, mert nem a sokszorosan elnyomott pozíciók széttöredező és részleges politikája mellett foglal állást. Épp ellenkezőleg: a meglévő strukturális egyenlőtlenségekre fókuszál, és arra, hogy az elnyomás ellen folytatott küzdelem nem formálódhat kizárólag csak egyik vagy másik elnyomás mentén: az antirasszista küzdelem nem lehet kizárólag antirasszista, ahogyan az antikapitalista küzdelem sem feledkezhet meg a nők és az etnikumok elnyomásáról.

A férfiuralom patriarchális viszonyai, a kizsákmányoló osztályviszonyok és a rasszalapú egyenlőtlenségek mind-mind lényegi mozgatórugói a fennálló rendszernek. A társadalmi igazságosságért folytatott harcban látni kell a strukturális egyenlőtlenségeket és azok összefüggéseit, ha az elnyomás szerteágazó formáit ki akarjuk irtani.

Hogy jobban értsük, mi a teendő a rendszerszintű változáshoz, Kendi a könyv utolsó fejezetében a rasszizmust a saját negyedik stádiumú rákbetegségéhez hasonlítja, amelyből felépült. Az egyik leggyorsabban terjedő és legvégzetesebb ráknak tartja, amit az emberiség tapasztalt. Kevés az esély arra, hogy egykor majd minden egyes rákos sejtet ki lehet irtani, a harc és a gyógyulás fájdalmakkal jár, viszont fel kell venni a küzdelmet, máskülönben az könnyen halálhoz vezethet. A tüneti kezelés itt nem segít, a problémát a gyökerénél kell kiirtani.