És ha életben marad? Mi történt volna akkor? Értelmetlen kérdések. A történelem nem fordítható vissza, nem előzhetők meg a végzetes fordulatok, nincs időgép, amellyel visszatérhetnénk a végzetes napon arra a bizonyos helyre, hogy megakadályozzuk a szörnyű, addig elképzelhetetlennek tartott tettet. Jigal Amir lőtt 1995. november 4-én, s Jichák Rabin másfél órára rá már halott volt. A dolgok ezután más mederbe terelődtek.
Rabin erőskezű politikus volt. Inkább katona. Az izraeli politikában rajta kívül is voltak páran, hasonló szabású emberek. A cionista második nemzedék fiai, akik közösségük védelmében, a függetlenségért, majd a fenyegető szomszédok elleni harc miatt választották a katonai pályát. És mivel Izrael demokratikus parlamenti köztársaságként épült fel, a szabályok rotációt írtak elő a katonai tisztségekben, s korlátozták azt is, mennyi ideig töltheti be valaki a magas parancsnoki helyeket. A katona, bármennyire is eredményes a maga posztján, a polgári politikusok alárendeltje, nekik ad tanácsot. Ha úgy érzi, képességei, tapasztalatai alapján joggal tart igényt vezető szerepre az államban, neki is civillé kell válnia. Tucatnyi tábornok járta be ezt az utat. Lehettek közöttük nagyobb katonai tehetségek és ügyesebb politikusok, mint a baloldali Rabin. Történelmi államstratégiai döntés meghozatalára azonban ő volt képes. Elődje a nagyon civil és jobboldali Menachem Begin is képes volt hasonló tettre, amikor 1978-ban aláírta Camp Davidban a megállapodást Egyiptommal, s visszavonult a Sinai-félszigetről. Rabinról tudott, hogy 1992-ben kezdődött második miniszterelnöki megbízása alatt folytatni akarta Begin művét. Úgy képzelte, hogy Szíriával köt a – Camp David-ihez hasonló – területért békét egyezséget. Kiderült, ez nem megy.
Amikor Rabin első miniszterelnöki megbízatását töltötte, majd védelmi miniszter volt, még kétpólusú volt a világ, amelyben a Nyugat (ennek volt része Izrael) állt szemben a Szovjetunió vezette Kelettel. Izrael arab ellenfelei ehhez a szovjetek vezette világhoz kötődtek. Ez a világ azonban a nyolcvanas évek végére megváltozott. A Kelet elgyengült, recsegett-ropogott. A Szovjetunió közép-európai csatlósai, Magyarország és Lengyelország keresték az önállóság és a szovjetekről való leválás lehetőségét, de magán a Szovjetunión belül is szétroppanóban volt a rendszer. Nem csak az etnikai, függetlenségi gondolat feléledésére gondolok. A Gorbacsov által meghirdetett glasznoszty nyílt konfrontációt jelentett a szovjet ideológiával, a szovjet történelem addigi teljes nyilvános értelmezésével. Nem volt fenntartható a Brezsnyev alatt megkezdett zsidóellenes kurzus, az anticionista propaganda és az arab zsarnokságokkal való teljes azonosulás, azok teljes kiszolgálása. A szovjet zsidók kivándorlását sem lehetett tovább gátolni, ha enyhülést akartak Amerikával és be akartak kapcsolódni a világkereskedelembe. Az ún. Jackson-Vanik törvény ugyanis 1975 óta korlátozta a kereskedelmet az emberi jogokat és a szabad kivándorlást korlátozó államokkal. A kilencvenes évek elejére tömegessé vált a szovjet zsidók kivándorlása Izraelbe és Nyugatra.
Az új szovjet külpolitika felismerte, hogy nem támogathatnak – legalábbis nyíltan – terroristákat, nevezzék azokat akár szabadságharcosnak is. El kezdtek apadni a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) forrásai, a keleti tömb politikusai, sajtója és addig szolgálatkész szolgálatai már nem voltak annyira előzékenyek.
Megroppant az arab hátország is. Irak elfoglalta 1990 augusztusában Kuvaitot, ezzel kiváltotta a nemzetközi közösség és az arab államok jó részének felháborodását. A Sivatagi viharban Szaddam Huszein rezsimje csúfos vereséget szenvedett. A palesztinok rosszul kalkuláltak, Arafat Szaddam mellé állt, s egy időre páriává lett az arab vezetők között. Nem kapott tőlük pénzt.
A világot elárasztotta a (hamis) optimizmus, a hit, hogy új békés, demokratikusabb, háborúk és terrorizmus nélküli korszak következik. Ez a változásözön azt sürgette, hogy Izrael vezetői is új próbálkozásokat tegyenek a szomszédos arab államokkal és a palesztinokkal való megbékélésre. Az 1988-ban kezdődött ún. palesztin intifáda ugyan nem ért el különösebb eredményeket, de elég volt ahhoz, hogy az izraeli társadalom jelentős része felfigyeljen a palesztin arabok helyzetére.
A kortársak szerint a palesztinokkal való kiegyezés eredetileg nem Jichák Rabin, hanem külügyminisztere Simon Peresz gondolata volt. (Rabin a szíriai zsarnokkal, Aszaddal akart megegyezni, a békéért és garanciákért cserébe lemondott volna a Golán-fennsíkról.) Rabin Peresz és a tárgyaló stáb mögé állt és megszületett a titkos tárgyalásokon a PFSZ képviselőivel Oslóban a megállapodás. Nem béke, csak egy lehetőség a békére, nem rendezés, csak egy vázlat ahhoz. Ennek a nyilvánosságra hozatala valóságos eufóriát váltott ki a világban. Én legalábbis azt hittem.
(Egy privát kitérő következik. Tagja voltam akkoriban egy értelmiségi politikai körnek, amely néha összeült az ellenzék egyik vezetőjével. Szabad beszélgetések voltak ezek, senkit sem köteleztek semmire. A kör tagja volt P. professzor is. Reggel, a találkozó előtt ért minket az oslói megállapodás híre, úgy emlékezem. Enyhén szólva fellelkesültem. P. a maga rezignált módján kommentálta a nagy megbékélést vizionáló szövegemet, de azért ő is örült. Megegyeztünk, az ülést követően ebéddel ünnepeljük Oslót. Egy egyiptomi kifőzdét választottunk, P. nagyon szerette a fúlt, az arab szegények babfőzelékét, azt akart enni. Egy fiatalember szolgált ki minket. Gyorsan megtudtuk, palesztin, aki építésznek tanult a Műegyetemen, most diplomásként pincérkedik. Mondtam neki, mennyire boldog vagyok, hogy végre megállapodtak, s faggattam, ő mit gondol. Rezignáltan azt felelte: nem lesz béke! Arra emlékszem, hogy valami olyasmit mondott, hogy a jelenlegi helyzetből túl sokan, túl jól megélnek. A zsidók – tette hozzá – meg máris uralkodnak, övék az ország, miért mondanának le róla, ők győztek, minket meg senki sem segít már. Ennyi volt. Én valami nagy egyetértést szerettem volna hallani, s ehelyett tapasztalaton alapuló történelmi pesszimizmust kaptunk. P. nem avatkozott a beszélgetésbe. Az autóban mondta: az arabnak volt igaza.)
Rabin, Peresz és Arafat ezek után még Nobel-békedíjat kaptak. Aláírtak egy rendezési tervet, megkezdődhetett a palesztin autonómia szervezése, Arafat hazatérhetett. Tudom, Rabinnak nagy erőfeszítésébe került Arafattal kezet fogni. Megalapozottan rossz véleménye volt a palesztin politikusról. Röviden: terroristának, és potenciális tömeggyilkosnak tartotta a Raiszt, de tudta, nincs más partnere. A visszafogott, introvertáltként jellemzett izraeli vezető és a teátrális arab gerillavezér tűz és víz volt. De feltehetően voltak olyan erős személyiségek a maguk közegében, hogy felismerve a globális változásokat, a társadalmaik várakozását és kétségbeesését, vállalhatták a szakítást korábbi lényükkel, politikájukkal.
Rabint egy Jigal Amir nevű fanatikus fiatalember ölte meg. Egy vallási fanatikus terrorista gyilkos motivációit megérteni szerintem lehetetlen. Az viszont sokat mond az izraeli társadalom akkori és mai megosztottságáról, mennyire szélsőséges volt a jobboldali politikai ellenfelei által felkorbácsolt gyűlölet Rabin ellen. Emlékszem a Rabint Arafat-kendőben, vagy náci egyenruhában ábrázoló plakátokra. A gyűlöletkampány egyik, ha nem a fő motorja Benjamin Netanjahu volt, a jobboldali nacionalista ellenzék vezére. Rabin megölése után nem sokkal választások voltak, ezt a jobboldal nyerte, Netanjahu 1996-ban miniszterelnök lett. Némi megszakítással azóta főszereplője Izrael politikájának. Netanjahu mindig elutasítja a vádat, hogy az általa folytatott gyűlöletkampány oka lehetett a gyilkosságnak. Ez igaz, amennyiben nem ő húzta meg a pisztoly ravaszát. Netanjahu azóta is mindent megtett, hogy ne legyen rendezés, ne legyen béke a palesztinai arabokkal.
Ennyi történelem után visszatérek a történelmietlen kiinduláshoz. Mi lett volna ha? Ha nem lő a gyilkos, ha a golyó nem talál, ha az orvosok meg tudják menteni a 73 éves férfit? Megnyerte volna-e a választást? Ez egyáltalában nem biztos. Ha igen, vajon képes lett volna Arafattal és társaival megvalósítani az oslói terveket? Kiépíteni a palesztin állam vázát, fellendíteni a gazdaságot, folytatni a katonai kivonulást, s végül megvalósítani a kétállamos rendezést? Vannak akkor csak óvatosan érintett, azóta is megválaszolatlan ügyek. Visszatérhetnek-e a menekültek és leszármazottaik, akik több mint hetven éve hagyták el a lakóhelyüket? Kié legyen Jeruzsálem és hol húzódnak a két állam valódi határai? Beleegyezik-e a palesztin politika a demilitarizált állam státuszába? Mi legyen a megszállás évei alatt ott felépített izraeli településekkel és lakóikkal? Elképesztő mennyiségű megoldatlan, megválaszolatlan kérdés.
A XX. században alig van példa arra, hogy a történelem által előidézett katasztrófahelyzetek békés megoldással rendeződjenek. Vagy, ha van is rendezés, többnyire nem tartós, rengeteg további konfliktust rejt. Elég az első világháború utáni békékkel kialakult állapotokra gondolni, vagy a Szovjetunió felbomlása utáni helyzetre. A „közel-keleti helyzetnek” nevezett tartós válság több mint százéves. Kezdete pedig még régebbi, a XIX. századból ered: magyarázható az Oszmán Birodalom bomlásával és az imperialista hatalmak zsákmányszerzésével, az oroszországi és más európai államokban kirobbant antiszemita hullámokkal, az arab nacionalizmus megjelenésével. Ezek az eredeti elemek máig élnek és hatnak. A kilencvenes évek elején azonban volt egy „áldott történelmi pillanat”, időablak, amelyben úgy tűnt, lehetséges a békés rendezés, van akarat erre.
Még egy személyes kitérő. A nyolcvanas évek végén már lehetett legálisan Izraelbe utazni tőlünk. Rokonaim fogadtak. Nagybátyámnak egy kis nyomdai előkészítő üzeme volt, magas minőségű, szép munkát végzett. Megnéztem a helyet, s bemutatott egy fiatalembernek. Elmondta, gyakornokként dolgozik nála, a megszállt palesztin területen van az apjának egy hasonló cége, s az apa szeretné, ha a fia jó szakmai tapasztalatokat szerezne nagybátyámnál, Cvinél. Ezzel a nagybácsival voltam először Betlehemben. Nem mulasztotta el, hogy felkeresse régi üzletfelét, aki vallásos szobrocskákat gyártott, árult. Az áruk katalógusát Cvi készítette. Akkoriban az izraeliek átjártak vásárolni a palesztin oldalra és a palesztinok sokasága dolgozott Izraelben. Tudom, hogy a helyzet a legkevésbé sem volt idilli, de mégis látszott, hogy a két nép között vannak kapcsolatok, szövődnek ismeretségek, barátságok. Most ilyen alig van.
A történelmietlen kérdésre keresett nyilván értelmetlen válasz nem kerülheti meg a személyiségek történelmi szerepének kérdését. Jichák Rabin minden más politikustársánál jobban ismerte az ellenfelet. Az izraeli haderő vezérkari főnökeként egyike volt az 1967-es hatnapos háború győztes hadvezéreinek. Volt miniszterelnök és védelmi miniszter. Tudta, mit kockáztat, kikkel tárgyal. Békét akart, normális országot, a vérontások végét. Elég katonai tudása és emberi bátorsága volt a kockázatvállalásra. Feltehetően az is sokat számított, hogy pályafutása elég magabiztosságot adott neki. Országa történelmébe bevonult Oslo előtti szereplésével is. Ezért lett volna alkalmas a békefolyamat továbbvitelére.
Vajon Arafat a partnere lett volna ebben? Talán igen. Esélye lett volna arra, hogy gerillavezérből, nagyhatalmak és arab sejkek csicskásából államalapítóvá emelkedjék. Talán még meg is bízott Rabinban, habár a bizalom nem volt része személyes kultúrájának. Rabin joggal felételezett Arafatról sokféle rosszat, álnokságot. De tudta, kívüle nincs más partner. Végül Arafatot az izraeli megszállás körülményei között demokratikusan választották elnökké, s pártja a Fatah megnyerte a törvényhozó gyűlést 1996 januárjában, pár hónappal Rabin meggyilkolása után. De ez már más helyzet volt, s sem a tárgyalási folyamat, sem az Oslóban rögzített célok a továbbiakban nem úgy valósultak meg, ahogy azt eredetileg elképzelték. Talán, ha a szereplők megmaradnak mind a két oldalon, másként alakul az izraeliek és a palesztin arabok viszonya. Talán az arab oldalon nem szabadul el az iszlám ürügyén szervezett terror, nem lesz olyan sikeres Oszama bin Láden és más epigonjai. Talán az izraeli társadalomban sem kap a nacionalista, vallási fundamentalista türelmetlenség a korábbinál nagyobb súlyt. Talán nem válnak politikai főszereplővé a személyes hatalomra koncentráló kétes erkölcsű alakok, nem cseréli le a társadalmi eszméket a manipulált gyűlölet.
De ezzel már valóban a politikai sci-fi térfelére tévedtem.
(Az írás a Wesley János Lelkészképző Főiskola 2020. november 8-i Jichak Rabin emlékkonferenciájára készült.)
