Volt idő, amikor Izland nem számított. Hatvanhét őszén például a Valur Reykjavík táviratot küldött kisorsolt ellenfelének, a Vasasnak, hogy a visszavágót is Budapesten szeretné lejátszani, azaz lemond pályaválasztói jogáról a Bajnokcsapatok Európa Kupájában. Várfi Ferenc angyalföldi klubelnök megkönnyebbült, mert az elöljáró a párosítás után gondterhelten említette: „Számolni kell a nagy távolsággal, az így felmerülő magasabb költségekkel és nem utolsó sorban az Izlandon uralkodó időjárási viszonyokkal. Ezért november első felében lejátszanánk mindkét mérkőzést, mert tekintettel kell lennünk a válogatott dél-amerikai portyájára is.”
Mármint a két válogatott dél-amerikai portyájára. Oda utazott ugyanis az A és a B csapat is, az előbbi a Tamás (Diósgyőr), Gelei (Tatabánya), Káposzta, Sóvári, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó (mind Újpest), Mátrai, Páncsics, Szűcs, Varga Zoltán, Rákosi (mind FTC), Mathesz, Fister, Molnár Dezső, Farkas (mind Vasas), az utóbbi a Szentmihályi, Solymosi, Noskó, Fazekas (mind Újpest), Novák, Juhász, Szőke, Katona (mind FTC), Juhos, Laczkó, Csernai (mind Tatabánya), Bakos, Puskás Lajos (mindkettő Vasas), Fatér (Csepel), Bánkuti (Salgótarján), Kozma (Honvéd), Sikora (Diósgyőr) kerettel. Az angyalföldi Mészöly, Ihász és Korsós, valamint Albert sérült volt, de a Ferencváros a „Császár” nélkül sem esett kétségbe: itthon Katona Sándor, az Anfield Roadon a közelmúltban elhunyt Branikovits László góljával egyaránt 1:0-ra legyőzte az 1966-ban KEK-döntős Liverpoolt.
Előtte az Arges Pitesti és a Zaragoza csapatával találkozott, mindkétszer úgy, hogy a Vasassal közösen rendezte nemzetközi kupamérkőzését. Október 11-én 80 ezer néző ünnepelte a 4:0-ra győztes zöld-fehéreket, majd a Dundalk ellen 8:1-es diadalt arató piros-kékeket, és november 15-én, az újabb kettős európai találkozón azért volt csak 30 ezer ember a Népstadionban, mert alig lehetett látni a ködtől. Ráadásul az FTC–Zaragoza Vásárvárosok Kupája-meccset egyenesben közvetítette a tévé; pontosabban adta volna, ha a meccset a huszonnyolcadik percben nem fújja le Franz Wöhrer osztrák játékvezető. A Népszabadság azt írta: „Csak a sportinduló hangjaiból következtethettek a szurkolók arra, hogy kivonult a pályára a két együttes. A nézők közül sokan hazamentek, gondolván, a televízió mellett többet láthatnak. Tévedtek.”
A találkozót másnap lejátszották, ezúttal vörös ködben, amely akkor ereszkedett a spanyol szemek elé, amikor Wöhrer 0:0-nál tizenegyest ítélt az FTC javára. Novák a kapuba küldte a büntetőt, s ettől kezdve részben futball, részben bikaviadal zajlott az arénában, minek következtében a Vargát felöklelő Fonchót a mérkőzés bírája kiállította. A Ferencváros 3:0-ra nyert a három Európa-bajnokot – Severino Reiját, Marcelino Martinezt, Carlos Lapetrát –, valamint a Real Madridban is játszó brazil Canariót felvonultató vetélytársával szemben, és úgy találkozott a Liverpoollal, hogy a harmadik fordulóban nem emelték ki.
A zöld-fehérek szűk fél órás, homályos meccse előtt zajlott le a Vasas–Valur első felvonása. Illovszky Rudolf edzőnek a jó ideje hiányzó Mészöly mellett Bakos, Farkas és Korsós szerepléséről is le kellett mondania, ezért bevetette a tizenhét esztendős Radics Jánost, aki addig az első osztályban csak jégkorongozóként tűnt fel. Az Újpest 1966-os hokibajnok csapatában játszott egészen fiatalon, majd a futballban is felfedezték, de nem a negyedik kerületben. Nem volt ijedős srác: a nagyok közti labdarúgó-premierjén mesterhármast ért el. A 18-szoros válogatott Sigurdur Dagsson kapus, aki a következő évadban a mezőny legjobbjaként röpködött Reykjavíkban a gól nélküli Valur–Benfica mérkőzésen – amelyen az izlandi csapat nem mondott le pályaválasztói jogáról –, csak bámult, mit művel a termetes tinédzser. Pedig a Laugardarsvöllur 18 243 nézője előtt a végsőkig ellenállt az 1968 márciusában a Vasas elleni negyeddöntőből 0:0-lal és 3:0-lal továbbjutó, majd májusban BEK-döntőt játszó portugál együttes Augusto, Eusebio, Torres, Simoes atom csatársorának. Igaz, a lisszaboni visszavágón nyolcat „gurított” neki a Benfica...
Dagsson Pesten az ötödik percben a saját kapujába ütötte Molnár beívelését, de a Népsport tudósítása szerint „a hat gól ellenére csapata legjobbja volt”. Merthogy a tartalékos Vasas 6:0-ra nyert, ezért Illovszky a szerdai győzelmet pénteken követő visszavágón már az újabb két nap múlva esedékes Szombathely elleni bajnokira (3:1) is gondolt, ezért bevetette az NB I-ben addig egyszer sem játszó Antal Pétert és Váradi Ottót. Előbbi tizennyolc, utóbbi tizenkilenc, a balszélső Kovács Ferenc pedig tizenhét éves volt, de ő komoly rutint szerzett ifjú társaihoz képest, mert már kétszer is szerepelt az első osztályban. Akárcsak a védő Varró Gyula, aki összesen kétszer lépett pályára a piros-kékek első csapatában, s bár a Salgótarján elleni 6:0-ás bemutatkozás sokat ígért, a Honvédtól 1967 novemberében elszenvedett 2:1-es vereség megpecsételte a sorsát.
El ne feledjem, a visszavágót Várpalotán tartották. Azért ott, mert a helyi klub akkor ünnepelte fennállása negyvenedik évfordulóját. A városban soha máskor nem látott plakátok virítottak: „Labdarúgó-bajnokcsapatok Európa Kupa-mérkőzése a Várpalotai Bányász sporttelepén!” A települést azonban nem hozta lázba a Vasas-vegyes 6:0 utáni fellépése: a négy nappal korábban rendezett Várpalota–Előre NB I/B-es mérkőzés (2:0) háromezres közönsége még csak duplájára sem duzzadt. Ötezer szurkoló próbálta kinyomozni, vajon a Kenderesi – Váradi, Mathesz, Varró, Köves – Kékesi, Antal – Molnár, Puskás, Pál II, Kovács összeállítású angyalföldi együttesben ki kicsoda. Az ismeretlen tizenévesek amúgy nem keltettek csalódást: a jobbhátvéd Váradi a nap gólját rúgta huszonöt méterről a jobb felsőbe – pedig Mathesz Imre védhetetlen szabadrúgása sem volt csúnya –, Kovács fejjel küldte a labdát a Valur hálójába, míg Antal gólpasszal örvendeztette meg Pál Tibort. Hermann Gunnarsson, a reykjavíki Radics 5:0 után szépített, 11:1-re igazítva az összesítést. A gólszerző nem hokizott, de 14-szeres futball- és 15-szörös kézilabda-válogatott, azaz szintén „kétéltű” volt, majd sportpályafutása befejeztével a legnagyobb nézettségű izlandi tévéshow-k egyikének házigazdája lett.
A Népszava rezignáltan írt az 5:1-ről: „A Vasas-fiatalokon látszott az idegesség, míg a rutinos játékosok közül különösen Puskás játszott indiszponáltan.” Puskás Lajos abban a bajnoki évadban húsz gólt szerzett és tizenhárom gólpasszt adott, igaz, Várpalotán a „dugók” egyikében sem játszott szerepet. Hazánkban más mérce szerint értékeltek az idő tájt, mint napjainkban.
Várpalotán például a meccs előtt elnézést kértek a Vasastól, hogy a frissen eszkábált eredményjelző tábla tíz gólon felül nem tudja mutatni az állást...
