Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Váncsa István termetre érdekes jelenség, de csak itt, Pesten – ugyanis odahaza, Biharnagybajomban, ahonnan származik, elég sok őhozzá megszólalásig hasonló, azaz vidor szemű, pisze orrú, telt arcú, kövérkés manó tekeri azt az újkorában is öregesen nyikorgó, dög nehéz falusi biciklit, amit a Varsói Szerződés elsődlegesen kocsmába járásra, másodlagosan hadi célokra fejlesztett ki a NATO ellen vívott hidegháború során.
Úgy tizenöt éve Biharnagybajomban járván bementem a helyi iskolába, hogy megnézzem a ballagási tablókat, s mit láttam? Sok kerek fejű, gombszemű kis Váncsa nézett rám, tekintetükben éppen azzal az élénk, karcos, ontologikus élű kíváncsisággal, ami sorozatunk jelen hősét jellemzi. Más kérdés, hogy a helyben maradott Váncsák vélhetően csak a szorosan vett élőhelyük körében örvendenek fokozott népszerűségnek, míg az idők folyamán Wildschweinné magyarosított Váncsa egy egész ország olvasóközönségét szórakoztatja immár generációk óta.
Pontosan tudom, hogy mióta vagyok olvasója: 1990-ben, tizennyolc éves koromban olvastam egy cikkét az Élet és Irodalomban, s azóta nem tudok lejönni arról az addiktív cuccról, amit folyamatosan adagol az ő függőségben szenvedő olvasóinak. 1991-ben volt szerencsém több alkalommal nyerni a Soros Alapítvány és az Élet és Irodalom közös glossza- és riportversenyén (ebből is látszik, hogy már 19 évesen is Soros-bérenc voltam), s egyszer még a riportverseny első díját is sikerült elhoznom. (Soros-bérenckedésem ára 50 ezer forint volt, ami 1991-ben komoly összegnek számított, abból vettem életem első autóját.) A győzelmemen nálam jobban csak Kovács Zoltán, az ÉS főszerkesztője csodálkozott, aki a díjátadón mintegy mentegetőzésképpen azt mondta: nem ő tehet róla, a Váncsa erőltette. Hálás voltam, ennek dacára Váncsa úrral nem nagyon kerestem a személyes kapcsolatot, mert – mint korábban már írtam – nem vagyok az a szerzőkhöz nagyon dörgölőzős típus. Habár az elmúlt 30 évben lényegében mindent elolvastam tőle, emlékezetem szerint soha nem írtam neki gratuláló levelet, pedig lett volna miért nagyon sok cikke után – úgyhogy ezzel az írással most harminc évre visszamenőleg törlesztek.
A Váncsa nevű országos jelentőségű jelenséggel az ÉS említett díjátadóin többször találkoztam, majd Egerben is viszontláttam: a kilencvenes évek elején Kovács Zoltán és Megyesi Gusztáv társaságában látogatott oda az újságíróklub meghívására. Különböző egri borokkal ismerkedtünk meg, aminek következtében az országos jelentőségű jelenség a helyiséget nem kívánta elhagyni, sőt, az autóba sem volt hajlandó beülni, amely a delegációt visszaszállította Pestre. A helyi legendáriumban mindezt – jelentősen eltúlozva – később már úgy mesélték, hogy jobbról Kovács, balról Megyesi fogta Váncsa karját, így próbálták az autó hátsó ülésére betuszkolni, a vidor manó azonban hősiesen megvetette a lábát a küszöbön, mint végvári vitéz a vár fokán – lám, ő már akkor ellenállt a magyarságot sújtó, autokratikus kényszernek.
Pár év múlva az ÉS szerkesztőségében találkoztam vele ismét, a kiskonyhában, ahol kávét vagy teát csinált, én meg néztem, ahogy ügyködik. Valami aláírni-valóm volt a szerkesztőségben, nem számítottam rá, hogy Váncsával is összefutok – csak álltam ott zavaromban. Arról akartam makogni valamit, hogy köszönöm a támogatását a riportversenyen, de Váncsa nem szakmázott, hanem egy népszerű buddhista tanítóról mesélt, aki kizárólag akkor volt képes elmerülni a mély meditációban, ha előzőleg elfogyasztott egy üveg vodkát. Ennek mindketten megörültünk. Azóta nem láttam, pedig ennek úgy huszonöt éve már.
Viszont olvasom, és nem csak a publicisztikáit az ÉS-ben, hanem a szakácskönyveit is. Tavaly a francia konyha legfinomabb ételeiből összeállított Lakomát vettem meg tőle, szilárdan elhatároztam, hogy dedikáltatom vele, és kinyögöm végre, hogy mennyire fontos szerző ő sokunknak – de mindig lebeszéltem magamat róla. Elvégre mit kezdjen ő azzal az információval, hogy sokunknak fontos szerző? Hiszen ezt ő is nagyon jól tudja. Úgy hiszem, az én társaságom helyett jobban örülne egy másfél-két éves rackajuh húsának és belső alkatrészeinek, közelebbről egy olyan birkának, melyet szabadon tartottak a Hortobágy legelőin, s melynek rövidke kis életére sem mesterséges tápanyagok, sem méltatlan ipari körülmények nem voltak hatással. Ha jövőre még élünk, nem nyír ki minket a koronavírus, és a Soros-maffia sem mérgezi meg az őshonos-őstürk rackajuh-állományt, akkor 2021-ben beállítok Váncsa úrhoz úgy tizenkét kilónyi hortobágyi juhhússal, és megkérdezem tőle, hogy Wildschwein úr elkészítené-e belőle a Lakomában leírt részeges birkacombot ötven gerezd fokhagymával, avagy sem. Férfias, komor, egyszerű eldöntendő kérdés ez, de a válasz – ismerve Váncsa úr esze járását – okozhat meglepetéseket.
