Ismerjük fel a fordítást!

Kiemelkedő műfordítóink vannak, a támogatások és a kiadói attitűd terén ugyanakkor van hová fejlődni. Az aktuális helyzetről Nádori Lídia és Pál Dániel Levente beszélt lapunknak.

Sorra jelennek meg külföldi szerzők magyarul olvasható könyvei a hazai kiadóknál, és bár nem ritkán bravúros kvalitású munkák ezek, a fordító személye elkerüli az olvasók figyelmét. Ahogy gyakran előbb vesszük le a könyvespolcról egy magyar szerző írását, noha nem kevésbé érdemlegesek a nemzetközi kortárs vagy klasszikus művek sem. Ez a piaci hátrány magával vonhatja a kiadói érdeklődést, és a támogatások mértékét is. Alapjaiban egyenetlen és aránytalan hazai fordítástámogatásokról számolt be lapunknak Nádori Lídia, a Magyar Műfordítók Egyesületének (MEGY) elnöke, s hangsúlyozta, ez azt is meghatározza, milyen forrásnyelvi országokból származó könyvek jutnak el a magyar piacra. „A támogatások jelentős része nem kifejezetten a fordítókat, hanem a kiadókat szólítja meg – ilyenek például az NKA kollégiumainak pályázatai is –, ám ezek is csekély összegűek, ezért a külföldi szépirodalom magyarországi kiadásánál inkább a forrásnyelvi országok támogatási programjai vehetők igénybe. Az EU legutóbbi, Creative Europe elnevezésű programja nagy összegekkel segítette volna a kiadókat, de olyan kritériumokat tartalmazott, amelyeknek a magyarországi kiadók eleve nem tudnak megfelelni. A támogatások mértéke mellett a feltételezett vásárlói érdeklődés is meghatározza, hogyan dönt a kiadó egy könyv magyar kiadásáról” – emelte ki az elnök. Példaként az angolszász és a skandináv irodalmat említette: utóbbi területek szerzői iránt az érdeklődés biztosan nagyobb, mint egy kelet-közép-európai szerzőnél.

Az elmúlt időszakban azonban egyre nagyobb figyelem irányul a támogatásokra, e célból jött létre a Petőfi Irodalmi Ügynökség (PIÜ) Irodalmi Export-Import Igazgatósága is. A Külgazdasági és Külügyminisztérium részeként működő Publishing Hungary és a Petőfi Irodalmi Múzeum szervezetébe tartozó Magyar Könyv- és Fordítástámogatási Iroda összevonásával létrehozott intézmény elsődleges feladata a magyar irodalom külföldi népszerűsítése. „Export nincsen és nem is lehet import nélkül” – válaszolta lapunknak Pál Dániel Levente, az ügynökség külügyes igazgatója, amikor arról kérdeztük, irányul-e figyelem a külföldi művekre is. „Mindkét területet úgy vizsgáltuk meg, majd úgy indítottunk projekteket és programokat, hogy az egyrészt a hiányokat pótolja, másrészt a lehető legéletszerűbb legyen, egy irodalmi karrierje bármelyik szakaszában lévő magyar szerző részére.” Mint elmondta, hiánypótlás volt többek közt a PesText világirodalmat bemutató fesztivál, az 1749 online világirodalmi magazin indítása, vagy hogy elkezdtek pályázatokat kiírni például magyar mesekönyvek külföldi megjelenéseinek támogatására.

A kérdésre, miként értékelné a hazai műfordítás helyzetét, az igazgató így válaszolt: „zseniális nyelvi adottságokkal bíró műfordítóink voltak mindig is, és vannak most is: a külföldi prózairodalom magas minőségben és az eredeti megjelenéshez képest nem sok késéssel elérhetővé válik magyar nyelven a magyar könyvesboltokban is.” Pozitívumnak tartja, hogy nagy tartozásainkból is egyre kevesebb van, ilyen David Foster Wallace 1996-os Végtelen tréfája (Kemény Lili és Sipos Balázs fordítása), Roberto Bolano 2004-es 2666 című regénye, vagy a kubai Guillermo Cabrera Infante 1967-ben megjelent Trükkös tigristriója (Kutasy Mercédesz fordításai). Hozzátette, a dráma- és a színházi irodalom helyzete viszont egyenetlenebb: „a MITEM által behozott izgalmas impulzusok, vagy a fiatal rendezők és drámaírók külföldi tanulmányutakon és workshopokon szerzett tapasztalatai már foghíjasabban jutnak be a színpadi világunk egészébe. A nagy színházak is kevesebbet kockáztatnak, mint a nagy kiadók: nem olyan kiegyenlített a biztos bevétel és az ismeretlen felé nyúlás, kísérletezés aránya, mint egy-egy kiadó éves portfóliójában.” A leginkább nehéz helyzetben azonban a líra van szerinte, mivel a könyvpiacon nem él meg a magyarra fordított vers, annak ellenére, hogy ebben rendkívül erős hagyományaink vannak. Úgy véli, ez a műfaj az online és a közösségi médiában már annál inkább működik.

A PIÜ fordítástámogatási pályázati portfóliójának éves keretösszege százmillió forint, ezt osztják meg a különféle pályázatok között, ismertette Pál Dániel Levente. Széles a paletta: pályázhat külföldi kiadó magyar művek fordítására, kiadására; színház és társulat magyar művek bemutatóihoz szükséges szövegkönyvek,drámaszövegek lefordítására; senior és junior fordító kisebb szöveggel vagy mintafordítással; magyar kiadó vagy ügynök egy mű idegen nyelvű bemutatására alkalmas mintafordítás elkészítésére; illetve a magyar irodalom szereplői külföldi programjaik költségeire. Három típusú pályázat van, részletezte az igazgató: „az időközönként lezárt pályázatokat az irodalmi-szakmai szervezetek delegáltjaiból összeálló zsűri bírálja el, a magyar irodalom pályakezdő fordítóinak kiírt pályázatot tapasztalt, elismert műfordítók véleményezik szigorú szempontrendszer alapján, a folyamatos beadású pályázatokat pedig a PIÜ munkatársai értékelik.” Beszámolt róla, szoros kapcsolatban állnak a fordítókkal és a kiadókkal; s törekednek arra, hogy az ügynökség keretében lehetőleg mindenkivel tudjanak a saját nyelvén kommunikálni: „ezzel az udvariassággal talán hatékonyabban lehet promotálni a magyar irodalom alkotóit és műveit.”

Nádori Lídia megemlítette, habár a magyarra fordító műfordítók részére kiírt pályázatoknál gyerekcipőben jár a szakma, örömmel vette, hogy az elmúlt időszakban erről is zajlott lényegi párbeszéd a MEGY és a PIÜ között. Szintén a pozitív tendenciának tartja, hogy a magyar megjelenésű könyvek esetében egyre gyakrabban kiemelten jelzik a fordítók nevét. „Fontos az olvasói kultúra építésében, hogy az olvasóban tudatosítsák, nem eredetiben, hanem fordításban olvas valamit. Vannak országok, ahol kiadói konvenció, hogy a címlapon tüntetik fel a fordító nevét, nálunk gyakran nincs ott a borítón, ám egyre többször látom, hogy külön oldalon, a belső borítóval szemben szerepeltetik, ez szimpatikus, jó gyakorlat.” Emellett megemlítette, van azonban egy régről megmaradt adósságuk a könyvkereskedőknek: az egyesület folyamatos harcot vív, hogy az online oldalakon is jelenjen meg a fordító neve. Indult erre egy nemzetközi mozgalom: a #namethetranslator, ami annyit jelent: nevezd meg a fordítót. A felvetés kapcsán, megfelelő számú fordító van-e hazánkban, Nádori Lídia elmondta, általános, hogy a kis nyelvek fordítóiból hiány van. „Emellett az sem elég, hogy valaki jól bírja a forrásnyelvet, más kvalitások is kellenek. Sokszor téves képzet él az emberekben: nem a nyelvtudás az elsődleges, a fordítás más képességeket is igényel. Ezért a jó angol fordító ugyanolyan ritka kincs, mint a jó kínai fordító."

Joggal merülhet fel az a kérdés is, mekkora felelőssége van a kiadóknak az idegennyelvű irodalom hazai megismertetésében. Nádori Lídia szerint kimutatható a felelősség abban, hogy üzletpolitikájuk mennyire tudatosan irányul a világirodalmi könyvekre. „Ha egy kiadó csak azért ad ki világirodalmat mert úgy gondolja, ez a szokás, vagy a konvenció, és nem rendel a világirodalmi kiadványok mellé plusz marketinget, vagy más stratégiát, akkor nehéz dolga lesz. Mivel a magyar olvasóközönség kitüntetett figyelemben részesíti a magyar szerzőket, nehezebb őket »rávenni«, hogy külföldi szerzőket vegyenek, ezért más marketingstratégiát kell követni: nehezebb eladni olyan könyvet, amelynek szerzőjével nincs élő kapcsolata az olvasónak.”

És mennyire határozza meg jelenleg a politika a kultúra ezen területét? Nádori Lídia elmondta, látott már helyenként szakmaiatlan szempontokat is, de a PIÜ, illetve a MEGY szintjén szakmai szempontokat előtérbe helyező, normális párbeszéd zajlik. „A kultúra más területein jobban érződik az egészpályás letámadásra játszó kommunikáció, ahol mi dolgozunk, ez kicsit más” – jegyezte meg. Az állami szerepvállalás szükségességére vonatkozó felvetés kapcsán kiemelte, „míg egy színházi, filmes produkciónak a létrehozásához elengedhetetlen, hogy az állam oroszlánrészt vállaljon benne, mert nincs kiépült magánmecenatúra, addig a könyv, mint piaci áru inkább képes eltartani magát. Ezért – noha fontosnak tartom a támogatási programokat – látni kell, hogy a kiadók fontosabb szereplői ennek a történetnek gazdasági szempontból, mint a színház egy színházi produkció esetében: a kiadók üzleti kockázata elvitathatatlan. Sajnos arra is vannak példák, hogy kiadók kínálnak méltatlanul alacsony összegű jogdíjakat a fordítóknak, de arra törekszünk, hogy ez változhasson.”