Ez a válság más

A ma élő generációk számára a jelenlegi válság teljesen példátlan és egyedülálló. Az európai társadalmak a 2020-as koronavírus-járványhoz hasonlót csak hírből ismernek. Ugyanakkor a járvány által kiváltott gazdasági visszaesés nagyon is hasonlítható más recessziókhoz. Mélységét, kockázatait és következményeit tekintve a mai válság hasonló kihívást jelent, mint a 2008-as pénzügyi összeomlás. Ezért is roppant érdekes kérdés, hogy az európai kormányok, a politikai vezetők tanultak-e az előző válságból, s van-e esélyünk arra, hogy gyorsabban, megerősödve lábaljunk ki. Talán meglepő, de a válasz minden bizonnyal igen.

Az előző válságot – különösen a 2010-12-es időszakban – sok melléfogás jellemezte, különösen az eurózóna adósságválságának kezelését illetően. Szembeszökő volt a tagországok közötti szolidaritás hiánya, amiből egyenesen következett a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése a kényszerű kiigazításokat végrehajtó országok körében. Ezzel szemben 2020-ban talán nem azonnal, de viszonylag gyorsan születtek olyan válaszok, amelyek a gazdaságban nem egy negatív spirált indítanak el, hanem egy fellendülést alapozhatnak meg, és csökkentik a dezintegráció veszélyét. Ami pedig a legfontosabb: az Európai Unió ma jól láthatóan törekszik arra, hogy a gazdasági válságkezelés mellett a társadalmi összetartozást is erősítse, védve a kiszolgáltatott csoportokat nemcsak a brutális járványtól, hanem annak anyagi következményeitől is.

Ahogy a “nagy lezárás” életbe lépett márciusban, az Európai Bizottság elővezette a munkaidő-rövidítés útján történő munkahely-megtartás pénzügyi támogatására vonatkozó elképzeléseit. A programot igen gyorsan fogadták el az Unió döntéshozói, és mára a rendelkezésre álló hitelkeret nagy részét le is hívták már a tagországok. Július elején az Európai Bizottság előállt a 2012-ben feltalált “ifjúsági garancia” (angolul “youth guarantee”) új kiadásával is, amely – remélhetőleg az eredeti verziónál sikeresebben – segíthet elérni, hogy a munkanélküli és inaktív fiatalok a regisztrációjukat követő négy hónapon belül munkahelyhez vagy további tanulási lehetőséghez jussanak.

Az elmúlt hónapok során kiterjedt konzultációk zajlottak arról is, hogy szükséges-e a minimálbér-meghatározás uniós szintű összehangolása, s ha igen, az milyen formában történjen. Az Európai Bizottság október végére készült el a javaslatával, amely most elfogadásra vár, hogy mihamarabb életbe léphessen. Ha közvetetten is, de ez a dokumentum meghatározza, mi tekinthető a tisztességes munkabér minimálisan elvárható szintjének, és lefekteti azt a mechanizmust (évenkénti beszámolási kötelezettséget is bevezetve), amely útján ezt a közösen meghatározott szintet mindenkinek el kell majd érnie.

A minimálbér-koordináció melletti legfőbb érveket érdemes újra felsorolni. A már említett pénzügyi és gazdasági válság során az EU tagországaiban több mint egy százalékponttal emelkedett a dolgozói szegénység (tehát azok részaránya a társadalomban, akiknek van ugyan munkájuk, de nem keresnek eleget ahhoz, hogy a szegénységből kiemelkedjenek). Ahol a minimálbér jelentősen elmarad az átlagtól (ill. statisztikailag pontosabb kifejezéssel: a mediántól), ott a nemek közötti bérszakadék is nagyobb. A hiedelmekkel ellentétben a tisztességes minimálbér nemhogy nem növeli a munkanélküliséget, hanem inkább a munkakedvet ösztönzi, és pozitív hatást gyakorol a minimálbér fölötti, ám még mindig alacsonynak mondható bérekre is. A nemzeti össztermék magasabb részarányát kitevő bértömeg pedig stabilabb, jobb minőségű gazdasági növekedést eredményez.

A már sok évtizede ismert és sok európai országban követett elv mellett figyelni kell arra is, hogy a digitalizáció, a rugalmas gazdasági szervezetek és vállalkozási formák elterjedése jellemzően szűkíti a minimálbér hatósugarát. Az ún. haknigazdaság terjedése sok esetben kibúvót enged a szociális jogok érvényesülése alól, szűkítve az állam által (vagy kollektív alku során) megállapított minimálbér alkalmazási körét. A bérszínvonalra, illetőleg a tisztes megélhetésre veszélyt jelentő anomáliák tehát csak sokasodtak az elmúlt évtizedben.

Nicolas Schmit EU-biztos, aki a minimálbér-kezdeményezésért sok csatát vívott, sokakkal együtt hangsúlyozza, hogy ideális esetben a bérmegállapítás (és ennek részeként a minimálbér szintjének meghatározása is) a tagországokon belüli kollektív alku keretében zajlik. Ettől az ideális esettől azonban az EU többsége ma igen távol van. Dobrev Klára EP-képviselő (és alelnök) jelentése az EU foglalkoztatás- és szociálpolitikájáról egészen konkrétan azt állapította meg, hogy a kollektív szerződésekkel való lefedettség 2000 óta jelentősen romlott a 27 EU-tagország közül 22-ben. Az EU-ban átlagosan a dolgozók 23 százaléka szakszervezeti tag (a legmagasabb érték 74 százalék, míg a legalacsonyabb mindössze 8). Ilyen körülmények között pedig nem lehet számítani arra, hogy a piaci erők szabad játéka megoldja az alacsony bérek problémáját.

A minimálbér-koordinációs javaslat nagy ugrásnak számít, de még mindig csak a kezdeti szakasza az Ursula von der Leyen által vezetett Bizottság mandátumának, amely egy szélesebb szociális napirend számos elemét felvillantotta már, és szándékában áll haladni is ezen az úton. Von der Leyen ígéretet tett arra is, hogy a munkanélküli segélyek viszontbiztosítására is javaslatot tesz majd, és ezt a német után következő portugál elnökség minden bizonnyal sürgetni is fogja. Ezzel egyidejűleg születhet uniós kezdeményezés a gyermekgondozás uniós támogatására is.

Annak ellenére, hogy az előző válság idején az ifjúsági garancia nem volt mindenütt átütő siker, mintául szolgált ahhoz, hogy a gyermekszegénység leküzdésére új európai kezdeményezés születhessen. A “child guarantee” néven emlegetett, lényegében gyermekvédelmi garancia fogalma arra szolgál, hogy meg lehessen határozni a gyermekek megfelelő ellátásához szükséges szolgáltatások körét, ennek minimális forrásait, valamint az EU által nyújtható támogatás hozzáadott értékét és mértékét. Ha ezek a koncepciók valóban nem maradnak papíron, az elkövetkező generációk elmondhatják majd: az Európai Unió is szerepet játszott életkilátásaik javításában.

Bár a szociálpolitikai vitákban rendre felemlegetik a szubszidiaritás elvét, az uniós vezetőknek nem kell tartaniuk attól, hogy a társadalom elutasítaná mindezeket a lépéseket. Számos felmérés bizonyítja, hogy bár a jóléti rendszerek nemzeti keretek között szerveződnek, az állampolgárok elvárják, hogy válság idején az Unió hathatós segítséget nyújtson, és nyitottak arra, hogy a korábbinál több szolidaritással erősítsék meg az integrációt. Ez pedig már – túl a monetáris unión, bankunión, energiaunión és hasonló, alapvetően gazdasági fókuszú integrációs elemeken – a Szociális Unió irányába mutat. Ilyesmiről akkor érdemes beszélni, ha az EU nem egyszerűen “puha” koordinációt végez és iránymutató normákat állít fel a munka világában és a jóléti rendszerekben, hanem gondoskodik is az ajánlások végrehajtásáról és a normák érvényesüléséről. El kell érni, hogy a koronavírus-válság lendületet adjon ehhez a továbblépéshez, amelynek a minimálbér-kezdeményezés az egyik kulcsfontosságú mozzanata. Van mivel lépést tartani, és tényleg szomorú lenne, ha a magyar kormány a felzárkózás elősegítése helyett azon ügyeskedne megint, hogyan maradjon ki valamiből, ami pedig a dolgozó társadalomnak óriási segítséget jelentene Magyarországon is.

A szerző közgazdász