Az alábbi írást négy szóban összefoglalhatnám, de nem teszem. Egyrészt, mert az olvasó ezeken a hasábokon, hétről hétre nagyjából háromezer betűt vár el a szerzőtől (szóközökkel), másrészt pedig mert ennél kevesebbért a lap nem fizet. Ennyit elöljáróban a művészetről.
A történet vagy öt éve kezdődött. A gyerek beteg lett, ezt onnan lehetett tudni, hogy percenként már csak kétszázötven szót volt képes kimondani a megszokott ötszáz helyett. Nem meleg ez a gyerek? – tette fel az évszázados kérdést az édes jó anyukája, kezét a gyermek homlokán nyugtatva. Kettőnknek összesen négy gyermek jutott, tehát viszonylag professzionális hőmegállapítónak vagyunk mondhatók. Szerintem kutya baja sem volt, de az asszony kötötte az ebet a karóhoz, hogy a gyermeknek igenis magas láza, de minimum hőemelkedése van. Hozd a hőmérőt – szólt oda hetykén, én pedig kinyitottam a hőmérős szekrényt. Igen, jól hallják: miként mások a bélyeget, a gyufásdoboz címkét vagy a furcsa formájú üvegeket, mi, kérem szépen, úgy gyűjtjük a hőmérőket.
Tudniillik egyik sem méri a hőt. Pontosabban mér valamiféle hőmérsékletet, de egy gyermek megközelítően pontos testhőmérsékletének megállapítására egyik sem alkalmas. Visszaemlékezve saját gyermekkoromra, mely még az uniós irányelvek és a higany káros hatásainak megállapítása előtti időkre tehető, határozottan úgy emlékszem, hogy nekem akkor volt lázam, amikor a hőmérő (úgy tíz perc nyugton ülést követően) ezt megfellebbezhetetlenül nem közölte. A hagyományos lázmérők kivezetése óta sokat fejlődött a tudomány. Kezdetben valami kék trutyi közlekedett a hőmérők vékony csövében fel és alá, de valahogy a nálunk landoló készülékekben inkább csak alá. Később jött a „precision electric thermometerek” kora. Az apró gombelemmel (nem) működő masinát minden alkalommal nagy reményekkel kapcsoltuk be, és ugyanilyen mértékű volt a csalódásunk a halk pittyegés után. Tudniillik a lázmérő két percen belül képes volt ugyanannak a gyereknek lázat, hőemelkedést és lassú kihűlést mutatni.
A COVID-járvány hatalmas lökést adott a hőmérő iparnak: amióta az iskolák kötelesek reggelenként minden belépőt megmérni az úgynevezett érintésmentes mérőeszközzel, pontosan tájékoztatva vagyunk a gyerek hőmérsékletéről. Ami rendszerint 35.2 és 39.5 között ingadozik, tekintet nélkül bármire. Magunk is beszereztünk egy ilyen csodát, amely az utolsó tíz mérés eredményét rögzíti, abból gyököt von és prognózist készít a következő hetek időjárására vonatkozólag. Az elmúlt hetet kifejezett rettegésben töltöttük, a gyerek tényleg beteg volt. És lázas, amint azt a homlokára helyezett tenyerünkkel megállapítottuk. Nem meleg a gyerek? – kérdezte az asszony aggódva, és percenként mértünk a csodahőmérővel. Reggel 8: hőemelkedés. 8.05: magas láz. 8.10: még magasabb láz. 8.20 (a gyerekorvosra várva) enyhe hőemelkedés. A rosszul felszerelt rendelőben végre előkerül egy régi, higanyos lázmérő, és kiderül, a tenyerünknek volt igaza: a gyerek lázas.
Én, kérem, bízom a technológiában, nagyon. De higgyék el, a hőmérő nem működik.
Ez volt a négy szó. Köszönöm a figyelmet.