Előfizetés

Palkovics: Az egyetemnek változnia kell

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2020.11.16. 17:57

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Ez egy szakmai vita, ami az intézmény keretein belül zajlik. Ez nem egy egyetemi vita – mondta a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) ügyéről Palkovics László innovációs és technológiai miniszter az Országgyűlés Kulturális Bizottsága meghallgatásán, ahol jottányit sem közeledett az ellenzék és a kormány álláspontja.
A miniszter elmondta, hogy a cél az volt, hogy az egyetemeket ne az állam irányítsa, hanem egy olyan szakemberekből álló kuratórium, amely közelebbről látja az adott szakmát. Palkovics szerint az SZFE kuratóriumának három tagja „a szakmájának a csúcsát képviseli”, és megemlítette, hogy annak tagja egy jogász és egy vállalatvezető is.  – Az egyetem autonómiája semmilyen módon nem változott. Az egyetem autonómiáját akkor érintettük volna, ha az alaptörvényt változtatjuk – mondta a miniszter. Az állami fenntartású egyetemek esetében ugyanis az állami fenntartó – jelen esetben az Innovációs és Technológiai Minisztérium – ugyanazokkal a jogosultságokkal rendelkezik mint a kuratórium. Kunhalmi Ágnes MSZP-s képviselő kérdésére Palkovics László azt válaszolta, hogy nincs szükség arra, hogy az SZFE körüli vitába az ágazatért felelős miniszter beavatkozzon, az egyetemen belül pedig majd eldöntik, hogy mit és hogyan fognak tanítani: „ha ebbe beleavatkozna a miniszter, akkor lenne elég nagy ribillió”. Palkovics szerint az egyetemeknek változniuk kell, mivel az elmúlt időszakban kialakult struktúra nem biztos, hogy megfelelő. – Ugyanúgy mint egy cég, ugyanúgy mint egy másik szervezet, az egyetemnek is változni kell, mert változik a körülöttünk lévő világ – mondta a miniszter.

Önéletrajz, vallomás, tanúságtétel

Balogh Ernő írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.11.16. 10:30
Tenki Réka Péterfy-Novák Éva Egyaszszony című nagy sikerű művének színpadi változatában a Jurányiban
Fotó: JURÁNYI PRODUKCIÓS KÖZÖSSÉGI INKUBÁTORHÁZ
Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk című kötetében megjelenik az önreprezentáció, illetve annak különböző formái.
 „Akárhova nézünk, önéletrajzot látunk. A könyvesboltok polcain, a tévés talkshow-kban, az internet közösségi portáljain és milliárdszám virágzó blogjaiban”. Gács Anna új kötetének tanulmányai tehát az autobiográfiai jellegű megnyilvánulások új keletű dömpingjének karakteres változatait vizsgálják – méghozzá összetett (poétikai, művészetelméleti, szociológiai, kultúrtörténeti aspektusokat egyaránt felvető) szempontrendszer alapján. A szerzői érdeklődés középpontjában rendszerint az önreprezentáció többféle formájának összehasonlító elemzése áll. Az egyik tanulmány például Péterfy-Novák Éva Egyasszony című, nagy sikerű művének blogformájú első közlését, a regény könyvbeli szövegét, majd a színpadi variációt veti össze a befogadói magatartás mediális különbségeinek aspektusából. Valóban igen érdekes, hogy gyakorlatilag ugyanaz a textus – a közeg függvényében – határozottan különböző olvasói-nézői reakciókat vált ki. Olvasásszociológiai, irodalompedagógiai vetületeit tekintve különösen fontos a Booktuberek, könyves vloggerek, bloggerek világának bemutatása. Mint a szerző jelzi, a bevett intézmények mellett egy egész „párhuzamos univerzum” jött létre, saját sztárokkal, értékrenddel, szempontokkal, edukációs igényekkel. S nem utolsó sorban: elképesztően sok követővel. Jóval többel, mint amennyit a hagyományos fórumok felmutathatnak. (Itt persze, tényleg egymás mellett létező mindenségekről esik szó, azaz nincs értelme a videónézők vagy a blogkövetők számát összevetni azzal, hogy ugyan hány olvasója volt, mondjuk, Kölcsey kritikáinak.) A tanulmány fontos konzekvenciája, hogy ez a világ nem a kanonizált magas kultúrát preferálja, ellenkezőleg: jórészt épp ennek ellenében jött létre, vele szemben határozza meg önmagát, az autoritások elutasítása a lényegéhez tartozik, vagyis önáltatás volna abban reménykedni, hogy egyszer majd, valamilyen nevelődési folyamat eredményeként ez a jelentékeny közönség a modern magyar irodalom klasszikusainak lelkes olvasótáborát gyarapítja. Ugyanakkor a szerző méltán figyelmeztet arra, hogy a szakfórumok kritikai gyakorlata mind elitistábbá válik, közvetítő szerepe elhalványul, stílusában rigorózusan a tudományosság kritériumait követi, így valóban a roppant kevesek műfaja marad. Az öntanúsítás meglehetősen szélsőséges formájával foglalkozik az Amatőr testünk című elemzés. Témája ugyanis egyrészt Jo Spence felkavaró fényképsorozata, melyben mellrákja terápiájának fázisait dokumentálja, másrészt Horváth M. Judit fotókollekciója, amely szintén a betegségét, valamint édesanyja életének utolsó periódusát örökíti meg. Aligha kétséges, kevés megalázóbb helyzet van annál, mint amikor önnön biológikumunknak leszünk fatálisan kiszolgáltatottak. Dermesztő élmény arra eszmélni: a testünk cserben hagyott bennünket. Szégyen és frusztráció jár e gyötrő felismerés nyomában. Az esszé tehát méltán emeli ki azt, hogy a betegséghez való aktív viszony, a kreatív energiák révén visszanyerjük integritásunkat. A baj nyilvános, távolságtartó felmutatása kétségtelenül rehumanizál. (Jórészt ugyanez a lélekmentő mechanizmus működik például Esterházy Hasnyálmirigynaplójában is.) Nem kevésbé megrendítő az a tanulmány, mely a holokauszt túlélőinek elbeszéléseit összegyűjtő nagy amerikai archívumok történelmi, erkölcsi és pedagógiai küldetésvállalásának tanulságait elemzi. A szörnyűségeket felidéző önéletrajzi vallomásokat a szerző következetesen és indokoltan tanúságtételeknek nevezi, méghozzá „a fogalom spirituális eredetéhez közeli értelemben (a személyes történet elbeszélése rámutat isten jelenlétére vagy a szekularizált verzióban valamilyen magasabb rendű törvényszerűség megnyilvánulására az illető életében).” Ezek a hatalmas videótárak nagyszerű vállalkozások, melyek a feledés, az utókor veszélyes közönye ellen mozgósítanak. (Ennek tükrében a szerző talán túlzott jelentőséget tulajdonít Kertész Imre alkalmi, indulatvezérelten gonoszkodó megjegyzésének, mely szinte a kezdeményezés egészét elutasítja.) Szubverzív, azaz felforgató-romboló-bomlasztó: az 1960-as évek strukturalistáinak e kedvelt jelzője Gács Anna tanulmányaiban az alaptéma folyvást visszatérő minősítése. A választás ugyanis rendre olyan önéletrajzi objektivációkra esik, melyek – a konvenciók, merev normák, hierarchiák békés, de folyamatos megkérdőjelezésével – egyszersmind valamilyen elnyomott, hátrányos helyzetű kisebbség fokozatos emancipációját segítik. A kötet tágabb szellemi keretei ennyiben is egy emberségesebb társadalom határozott igényét közvetítik. Infó:  Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk Magvető, 2020          

Kardos Sándor: „Nem hagyják a szakmai értéket érvényesülni”

P. Szabó Dénes
Publikálás dátuma
2020.11.16. 08:00

Fotó: Huszár Dávid / Népszava
Ez a rendszer azt hiszi, hogy a tehetséget ki lehet nevezni. Velük ellentétben Kádárék noha elismerték, hogy a tehetség ellenük van, mégis bizonyos mértékű teret adtak neki – véli a Kossuth-díjas operatőr-fotográfus.
Igen sok operatőr lépett ki a Magyar Operatőrök Társaságából (HSC) amióta Novák Emil a szervezet elnökségi tagja elfogadta Vidnyánszky Attila felkérését, hogy legyen a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) rektorhelyettese. Mi a helyzet most a HSC-vel, tényleg megszűnőben van?  A HSC még létezik pillanatnyilag, de körülbelül hetvenen kiléptünk, és a legkomolyabb nevek vannak ebben a hetvenben. Ez pedig tragédia. A HSC-t 1990-ben alapította a mesterem, Illés György operatőr, hogy nekünk is legyen egy olyan operatőri szervezetünk, mint az Egyesült Államokban az ASC vagy Nagy-Britanniában a BSC. Én akkoriban a fél életemet odaadtam volna, csak hogy a tagja lehessek. Erre idén mi történik? A politika a legapróbb részletekbe is bele akar nyúlni. Nekem viszont ebből elegem lett, így elsőnek léptem ki a HSC-ből. Ha a szakmában az értéknek nincsen értéke, és mindent ideológiai alapon kell mérlegelni, akkor inkább félreállok. Ez a rendszer azt hiszi, hogy a tehetséget ki lehet nevezni. Velük ellentétben Kádárék noha elismerték, hogy a tehetség ellenük van, mégis bizonyos mértékű teret adtak neki. És mit szól ahhoz, hogy a szervezetből Novák Emil is kilépett, miközben miatta indult el az egész kilépési hullám? Szerintem ez már nevetséges. Kende János a 168 órának adott interjúban kimondta, hogy Novák Emilt karrieristának látja. Önnek mi erről a véleménye? Én nem akarok ítélkezni senkiről. Ez Novák Emil dolga, és az Istené. Ha a HSC végleg megszűnik, lesz helyette újabb operatőri társaság? Abszolút, mi dolgozunk rajta, és remélem, hogy nemsokára megvalósul. Pár kollégámmal már össze is álltunk, hogy kidolgozzuk az alapelveket. Persze, az új szervezetnek más lesz a feladatköre. Arra törekszünk, hogy újszerű legyen, vagyis ne olyan elképzeléseken alapuljon mint a régi. Mi a véleménye, hogy az SZFE-ért ennyien kiálltak, tüntettek?  A tüntetésekből én már kiöregedtem. Egyébként sosem voltam nagy forradalmár, mivel nem szeretek kimenni az utcára és ordítozni. Az SZFE-s fiatalokat viszont hihetetlenül nagyra becsülöm, és szellemileg egy az egyben velük vagyok. Most különben is olyan a helyzet, hogy mellettük kell állni. A járvány az utóbbi félévben számos film forgatását visszavetette. Ön szerint a covid milyen hatással lesz a filmiparra? Egészen biztosan rossz hatással. Sőt, ha a járvány így folytatódik, idővel a rendezők már csak stúdiókban fognak forgatni, vagy még ott sem. Mondjuk engem a járvány kapcsán sokkal inkább az érdekel, hogy szellemileg milyen hatással lesz az alkotókra, és úgy általában az emberekre. Vagy megértünk ebből a folyamatból valamit, vagy nem. Szerintem érdemes lenne visszalassítanunk. Ez a mostani helyzet fő tanulsága. Lehet, hogy egy időre háttérbe kellene szorítani az üzleti érdekeket. A mostani A bomlás virágai című kiállításán az ön mások amatőrfotóiból összeállított Hórusz Archívumának képei láthatók. Számos olyan véletlenszerűen elkapott, és ezáltal „elrontott” kép, melyeken mégis különlegesek a kompozíciók. Akkor ezek mégiscsak jól sikerült képek? Persze. Nekem az az elméletem, hogy a Hórusz Archívumban hozzá nem értő emberek kezén olyan képek készülnek véletlenszerűen, mintha azokat a híres francia fotográfus Henri Cartier-Bresson vagy André Kertész csinálta volna. Persze úgy, hogy a kép készítésekor sem a fotós, sem az alanyok nem voltak tudatában annak, amit csinálnak. Az archívum emblémájává kinevezett fotón például egy falusi környezetben látunk egy parasztasszonyt két gyerekkel, akik a képen tévesen nem középre kerültek, hanem a bal alsó sarokba, míg mellettük egy tizenkét éves forma, tök kopasz parasztgyerek éppen a fejére esik. A fotós tehát félrekomponált, miközben véletlenül elkapott egy fontos pillanatot. Utóbbi tehát a Hórusz Archívum fő gondolata: véletlenszerűen elkapni valami misztikusat. Valami olyat, ami szabad szemmel megfoghatatlan. Miért jó, ha egy kép misztikus? Mert különben nem fog hordozni semmit tartalmat, és átlagos lesz. Egy profi fotósnak a misztikus pillanatot kell elkapnia. Tud mondani egy filmes példát, amikor az amatőröktől tanult látásmódot alkalmazta? Például az 1985-ös A tanítványok című filmben egy konkrét jelenetet egy amatőr kép után világítottam meg. Ebben a részletben egy tárgyalás szünetében látogatók érkeznek egy terembe, hogy bejelentsék a volt miniszterelnök, gróf Teleki Pál halálhírét. Ezt egy olyan kép inspirálta, melyen egy rákosszentmihályi villa hallja volt látható, melynek ablakain erős fény áradt be. A Filmművészeti Egyetemen nekünk persze azt tanították, hogy a képen mindenhol legyen érték, hogy az ne égjen ki, miközben egyes amatőr fotók meggyőztek róla, hogyha kiég egy fotó, az akkor is lehet szép.    A Hórusz Gyűjtemény darabjai egytől egyig elrontott fotók. Önnek miért esztétikusak a rosszul sikerült alkotások? Mert a hivatásos fényképészek egyik jellemző tulajdonsága, nevezetesen a becsvágy, nem jelenik meg náluk. Az amatőrben viszont nincsen becsvágy, például hogy címlapra kerüljön. Másrészt az amatőrnek nincsenek téves vagy érvényes esztétikai elképzelései. Ő legfeljebb véletlenül kapja el a jó pillanatot. Így viszont bárki válhat jó fotóssá, legfeljebb egy-két kép erejéig. A legnagyobbak persze, mint Cartier-Bresson kezelni tudják a véletlent. Vagyis kivárják azt, vagy azonnal meglátják a tökéletes pillanatot. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy a művésznek legyen önálló látásmódja. Utóbbi az amatőrnek nincs. Ő csak felemeli a gépet, és: takk! Nem gondolkozik semmin. Miért fontos, hogy a fotósnak önálló világképe legyen? Mert egyes képek elkészítéséhez erős kulturális beágyazottság szükséges. Ha például két államférfi kezet fog, akkor nekem tudnom kell, hogy kik ők, mi a szerepük az adott szituációban, és mi volt az előzménye annak az eseménynek. Tudnom, kell például, hogy noha most kezet fognak, tavaly még nyíltan támadták egymást. A képben ezáltal nemcsak az erkölcsi és művészi hozzáállásom lesz látható, de az ítéletem is.    Milyen csoportokra tagolódnak a tárlat képei? Az első csoport a Mágia, melynek képein valakik befolyásolni akarták a múltat, vagyis tollal, filctollal belesatíroztak, vagy levágtak róla valakit, esetleg cigarettával kiégették róla az arcát. A második Véletlen című csoportban már technikailag tönkrement képek vannak, melyek közül az egyiken például katonák állnak a lövészárokban, miközben körülöttük a kép negatívja úgy rohadt meg, mintha gáz terjengene az alakok között. A harmadik csoport a „Társadalmi enyészet” nevet kapta, melynek képein a személyes történések mindig valahogyan máshogy sülnek el mint a valóságban. Az egyiken például az anya magához vonja a gyerekét, hogy megpuszilja, de a kép olyan mintha a torkát akarná átharapni. A mostani Hórusz-kiállítás más mint a többi. A jelen tárlaton szerepelnek az úgynevezett „penészképek” is. Mitől olyan különlegesek ezek a fotók? Ezeken a képeken az évtizedek során a penész beleette magát a fekete-fehér emulzióba, és elkezdett negatív színezékként viselkedni. Az egyik, Szegeden készült fotón például egy épület felett mintha a ragyogó napot látnánk, ami valójában csak egy folt, vagyis az anyagon kialakult gombásodás. Persze, vannak olyan képek, amiket teljesen szétevett a penész, és abszolút deformálta őket. Ezzel esztétikailag átformálta, értékesebbé tette azokat.   A gyűjtemény a nevét Hórusz egyiptomi istenségről kapta. Miért pont rá esett a választás? Mert az egyiptomi mitológia szerint a gonoszság istene szétszabdalta Hórusz isten mindent látó szemét, amit a bölcsesség istene később összerakott. Erre a töredékességre utal, hogy az egyiptomi hieroglif írásban a Hórusz-szemnek a teljes ábrája jelenti az egyet, a szemnek a különféle töredékes variációi pedig a végtelen felé tartó törtszámokat. Számomra ez a logika szimbolikus, mivel az én gyűjteményem is egy teljes egészt alkot, míg az egyes fotók a végtelen variációit mutatják. Manapság az emberek a fotóalbumok helyett inkább a közösségi médiára helyezik fel a fényképeiket. A Facebookon nem szokott gyűjtögetni elrontott képeket? Érdemes lenne, csak az a baj, hogy azokat a képeket, amelyek nekem tetszenének, a felhasználók rögtön törlik. Mert szerintük azok rosszak. Miközben nem.       

Névjegy

Kardos Sándor 1944-ben született Budapesten. Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, rendező, fotográfus, érdemes és kiváló művész. 1969-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-népművelés szakán diplomázott, majd 1973-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett operatőrként. A hetvenes évek eleje óta meghatározó szerepe volt a magyar filmkészítésben: több száz tévéfilmet, és több mint harminc játékfilmet fényképezett, köztük olyan remekműveket mint A kis Valentino, az Őszi almanach, az Egészséges erotika és az Eldorádó. Közel negyven éve gyűjti az amatőr fotókat, a belőlük összeállt Hórusz Archívum anyagából pedig számos kiállítása volt, köztük Bécsben Brüsszelben és Eindhovenben.