Gyógyító Dominik

Nem érdemes összevetni a mostani kijutást a labdarúgó Európa-bajnokságra az 1964-essel, ötvenhat éve csak a legjobbak lehettek ott a tornán.

Az látszólag világos volt, hogy lesznek, akik politikai síkra viszik az európai huszonnégyek közé jutást. A pszichológia ugyan nem az ilyesmit nevezi holdudvarhatásnak, de tiszta sor, a Magyarország–Izland vigaszági döntőt a regnáló kormány tíz parádés esztendeje nyerte meg. (Andorra, Luxemburg, a hollandiai 1-8, a spliti burleszk, a Partizani Tirana, a Torpedo Zsogyino, a Niederkorn vagy a Vaduz ilyenkor nem játszik.)

Mondom, csak látszólag volt világos, hogy tulajdonképpen a kabinet győzött. Mert a magyar futball legnagyobb Eb-sikere, az 1964-es bronzérem után még véletlenül sem írták a „népi demokráciában”, hogy éljen a párt és a kormány, harmadikok vagyunk! Sőt azután, hogy a madridi Bernabeu stadionban tartott elődöntőben a magyar válogatott merészelt kétszer negyedórás hosszabbítás után 2:1-re kikapni a házigazda Spanyolország legjobbjaitól, efféle megállapítások sorjáztak a hazai sajtóban: „vonjuk le a tanulságokat, és kezdjünk mindent elölről, még nem késő!”; „nem lehet elfogadni, hogy a dánok keserves legyőzésével (a harmadik helyért vívott mérkőzésen – a szerk.) »a kitűzött célt teljesítettük«”; „a magyar labdarúgásban sok mindent át kell venni játéktempóban, taktikában és kondicionálásban a külföldtől”; „a magyar csapat – a bronzérem megszerzésén kívül – nemigen öregbítette labdarúgásunk hírnevét, játékfelfogása elavult, körülményes, a túlságosan sok kombináció unalmassá teszi”.

Engedelmükkel ideírom, kik kapták e súlyos kritikákat, a helyett, hogy a tizenhat játszó személy, az ország és annak vezetése dicsőségét zengték volna. Íme, a négyes döntőben pályára lépők: Szentmihályi; Mátrai, Novák, Mészöly, Sipos, Sárosi, Ihász; Nagy István, Solymosi, Komora; Bene, Varga Zoltán, Albert, Tichy, Farkas, Fenyvesi. Közülük Mészöly, Bene, Albert rendszeresen szerepelt az Európa-, illetve világválogatott gálamérkőzésein, Novák és Farkas „csupán” a Brazília–Világválogatott meccsen futballozott – Alberttel és Szűcs Lajossal együtt – 1968-ban, a riói Maracana stadionban. (Mátrai csak azért nem kapott helyet a kontinens All Star-együttesében, mert a kontinenscsapat szakvezetője, az eredményre vigyázó Helmut Schön német szövetségi kapitány nem cserélte be hatvannégy őszén Belgrádban, a jugoszlávok 7:2-es legyőzésekor. Így aztán a pályán „mindössze” Mészöly és az Európa-bajnokság végjátékáról sérülés miatt lemaradó Sándor Csikar képviselte hazánkat.) Talán még ennél is többet mond, hogy a France Football 1964-es év végi európai lajstromában holtversenyes első volt a magyar válogatott, amelyet a korabeli világranglistán a harmadik helyen jegyeztek.

Mégis össze-vissza kaszabolták, akárcsak az 1972-ben pimf negyedik helyezést elérő csapatot.

Ma más a hangnem. Pedig mostanában a selejtezők harmadik vagy negyedik helyét szokás megszerezni, ahonnan korábban esély sem volt az Eb-részvételre. (Sokáig a másodikról sem.) Ami a kvalifikációs szereplést illeti, változás nincs: az 1972-es négyes döntő óta 6 negyedik, 3 harmadik, 2 második és egy hatodik helyezés a magyar válogatott Eb-selejtezős mérlege. Differencia csak a kabinettől és a hazai szövetségnek a kormánnyal egy idős vezetésétől független lehetőségekben, a létszámemelésben meg a Nemzetek Ligája oldalágán van, mert az UEFA kegyelméből korábban mit sem érő pozícióból is el lehet jutni az Európa-bajnokságra.

Ez azonban nem gátolja 1964, 1972, 2016 és 2021 egybevetését. Annyiban megáll a párhuzam, hogy e négy alkalommal vált Eb-résztvevővé a válogatott. (Feltéve, hogy e járványos, nehéz időkben megrendezik a kontinenstornát.) Ám valójában csak akkor lehetne egy lapon említeni a jövő évi szereplést a régi „kudarcokkal”, ha a magyar együttes a legjobb négy vagy legalábbis a nyolc közé jutna (mint 1968-ban). Erre kevés az esély, de az UEFA jóvoltából első bálozó Wales elődöntős volt 2016-ban úgy, hogy egyetlen meccsét sem játszotta hazai pályán.

Ám akárhogyan lesz is, Szoboszlai Dominik győztes gólja az izlandiak ellen klasszist sejtető alakítás volt. S a továbbjutáson túl is múlhatatlan érdeme lehet: ha csak egyetlen covidos betegnek javított az állapotán, akkor még annál is többet ért, mint amit gondoltunk volna róla.