Igaz a mondás, miszerint egy nekrológban mindig mindenki saját magát írja meg, legalábbis részben. Mélyen igaz. Mert mi jut először eszembe Benkő Lászlóról? Hogy ő vitt le az Omegához. Egy Beatang nevű gyerek zenekarban domborítottam, s a próbák egyikére eljött egy újságíró meg egy fotós, váratlanul magukkal hozva Benkőt. Ő a riport végén mindegyikünknek megadta a telefonszámát azzal: ha hívjuk, bemehetünk bármelyik Omega-koncertre a Kinizsi utcába. Az éves tagsági díj tizenöt forintot tett ki, de úgy volt az, ahogyan a Metró énekelte a búcsúkoncertjére készült A jövő szele című dalában: „Ha belépőd van, az majdnem útlevél.” Tagságiról tehát leginkább csak álmodni lehetett, mégis rendszeresen átléphettem a Kinizsi-klub küszöbét, mert vettem magamnak a bátorságot, felhívtam Benkőt, aki az után minden héten bejuttatott a „szentélybe”.
Akkor még nem csupán saját számokból állt a program, a csúcspontok egyike a Back in the USSR volt, azaz a külföld is „játszott”, ahogyan hatvankettőben, amikor még nem a Vörösmarty téren, hanem a Kossuth Lajos utcai Gourmand kávéházzal szemben állt az Országos Rendező Iroda, és Benkő meg Kóbor „Mecky” megalapította az Omegát. A számokat a Luxembourg Rádióról kagylózták le, aztán – mondjuk így – meglehetős zenei szabadsággal tették a magukévá, és szerencséltették vele a felajzott publikumot. A Back in the USSR idején annyiból más volt a helyzet, hogy már Angliában is jártak, sőt elkészítették a Red Star-nagylemezt, minek nyomán 1968-ban megjelenhetett az első magyar beatalbum, a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek.
A fiúk profikká váltak, bár emlékeim szerint a színpad új klubjukban, a műszaki egyetem E épületében sem lehetett magasabb úgy húsz centinél. Ha valaki szól a zenekarvezető Benkőnek, hogy beszállhatna-e egy számra, szerintem nem zavarták volna el, mert sztárok voltak ugyan, de közülünk valóknak tetszettek, nem mutatkozott különösebb differencia a muzsikusok és a hallgatóság között. A mindig előre köszönő Benkő még az öltözőnek nevezett egyetemi előadóba is bevitt, onnan kijönni úgy festett, mintha a Himalája csúcsáról ereszkedtél volna le.
Az alapító beatnik zongorázott és trombitált, ő fújt a Trombitás Frédiben vagy a Régi csibészekben, de mire tíz esztendős lett az együttes, már nem volt a bandában a két „hűtlen barát”, az egyaránt az LGT-hez igazoló Presser Gábor és Laux József. A zeneszerző és a dobos-menedzser, semmiség. Benkő keserű iróniával mondta: „Azt olvastam, a jövőben jó zenét csak szuper gruppban lehet játszani. A többi lesüllyed az ingoványba.” Meg azt is említette: „Presseréknek könnyű volt, ők tudták, mit fognak csinálni. Mi nem tudtuk.”
Ehhez képest az Élő Omega-album, amely már a „dobbantók” nélkül készült, még az NDK-ban is 50 ezer példányban kelt el. Majd 1973-tól nagyobb német dobás, az NSZK következett. Az Omega volt az első magyar beatzenekar, amely lemezt jelentethetett meg Nagy-Britanniában, s az Omega lett az első magyar rockformáció, amely befutott a vasfüggönyön túl. Benkő így beszélt a Time Robber vagy a Skyrover, azaz az Időrabló vagy a Csillagok útján és a többi Bellaphon-kiadású LP sikeréről: „Amikor először jártunk Nyugaton, néztem a kirakatokat, és sóvárogtam: csak egyszer látnám itt, hogy Omega! Aztán láttam, és kilelt a hideg. Iszonyatos meló volt odáig eljutni. Ha előre tudom, hogy ez mivel jár, talán bele se fogok.” Bár azt is megjegyezte: „A kinti helytállásunkban sokat segített, hogy itthon mindent magunknak kellett csinálnunk.”
A tízéves jubileumot a Kisstadionban tartott koncerttel ünnepelte az átalakult csapat, majd a tíz esztendőből csaknem hatszor annyi lett. A hatvanadik évfordulóhoz 2022-ben jutott volna el az együttes, de Kóbor már néhány nappal ezelőtt szomorúan nyilatkozta: „Az Omegát megölte a koronavírus.” Ám a zenekarnak valójában most lett vége.
Soha szomorúbban nem szólt az Én elmegyek.
