Lássuk, mit csinálnak a dánok Zalában! - Maros András a barátságról

Kik az igazi barátaim? – tette fel a kérdést magának Maros András, ám aztán úgy látta jónak, ha három dán fiatalember kapcsolatán keresztül mutatja be, mire jutott, illetve mire jutnak az egykori lakótársak egy hosszú hétvégét töltve a kies Zalában. A Két-három dán című regény azonban nemcsak a barátságról szól. További rétegeiről is beszélgettünk az íróval.

Egy hatalmas termetű, teljesen elázott dán fiatalember a budapesti romkocsmákban a dán mezőgazdaságot sújtó EU-s szabályzásokról, korlátozásokról tart kiselőadást alkalmi társaságának a könyvben – ez annyira abszurd, hogy azt gondolom, igaz kell legyen. Milyen személyes tapasztalatai vannak a romkocsmákkal, és mi ennyire vonzó bennük, mit gondol, a külföldieknek?

Több dán barátom segített a regény megírása során, és hát volt köztük, aki az EU-t kárhoztatta, amiért bizonyos gazdaságok – a nyomott árak miatt – tönkrementek Dániában, ez történt az említett szereplő, Magnus szüleinek farmjával is. A romkocsmás élményeim nem túl frissek, még a gyerekeim születése előtti időszakból származnak. Hogy mitől ilyen népszerűek a külföldiek körében? Gondolom, a különleges hangulatuk miatt. Más európai városban nemigen tudnak egy romos bérház udvarán, ősrégi bútorok, fura díszítőelemek közt sörözni úgy, hogy az asztalok közt ott parkol egy kibelezett Trabant… én magam csak Berlinben láttam ehhez hasonlót.

A fővárosi éjszakai élet élvezetei után a regénybeli dán fiatalok újabb kihívást keresnek egy Zala megyei zsákfalu feltérképezésével, hogy a hamisítatlan magyar vidéki levegőt és ezzel együtt a kultúrát is magukba szívhassák. Vöcköndről, bevallom, először azt hittem, hogy az írói lelemény szülöttje. Ám létező település, de hogyan talált rá, hogy aztán a dán kalandozókat is ide csábítsa?

A zalai költő barátom, Szálinger Balázs jött a hírrel úgy 7-8 éve, hogy Vöcköndön elképesztő alacsony áron lehet házat venni. Viccelődve eljátszottunk a gondolattal, milyen lenne, ha a teljes baráti társaság Vöcköndre költözne, ott alakítanánk ki az életünket. Nem sokra rá Balázs el is hívott Zalába, körbekalauzolt a környéken, nagyjából úgy, mint a regénybeli Tündérbogár nevezetű figura a dánokat – a hely szépsége teljesen magával ragadott. Úgy csodálkoztam rá a zalai tájra én, aki világlátott embernek tartom magam, mint egy idegen a még soha nem látott mesebeli valóságra. És mivel épp egy dániai ösztöndíjat nyertem…

Na igen, hogy jönnek a képbe – a tájba – a dánok és Dánia, ahol a zalai dombok mellett a regény játszódik?

Alapvetően csak úgy tudok hosszabb szövegeket írni, belehelyezkedve a cselekménybe, belefeledkezve az alkotásba, ha kiszakadok a megszokott környezetemből, a rutinból. A korábbi regényeimet is ösztöndíjasként, külföldi alkotóházakban írtam. Ez esetben a dán alkotói ösztöndíj segített hozzá, hogy a rácsodálkozásomat mások (dánok) „éljék meg”: Vöckönd és környéke az ő szemük előtt mutatkozik meg.

Ha mondjuk, hasonló kalandokba bocsátkozna a barátaival, mint a dán Magnus, Mikkel és Søren Magyarországon, azaz egy világvégi település életében merítkeznének meg, hová mennének Dániában?

Tulajdonképpen ez meg is történt velem, mert a dán ösztöndíj egy, a közép-jütlandi Viborg melletti falu alkotóházába szólt. Itt laktam másik három külföldi íróval öt héten keresztül, és hát sem a faluban, sem Viborgban nem pezsgett túlságosan az élet – igaz, én sem nagyon mozdultam ki, főleg a szobámban ücsörögtem, és az írásra koncentráltam.

A helyszínek különlegessége mellett a regény elsősorban a barátságról, annak mibenlétéről szól. A szereplők alaposan körüljárják, sőt definiálni is megpróbálják ezt a kötődést, viszonyt – miért foglalkoztatta ez az emberi kapcsolat?

Sok mindennel foglalkoztam, sok helyen jártam már a világban, rengeteg embert ismerek, és negyvenéves korom tájékán elkezdett foglalkoztatni, kivel milyen viszonyban is vagyok tulajdonképpen: kik az igazi barátaim? Vajon a gyerekkori barátságokat szükséges-e, és ha igen, milyen mértékben kell ápolni, karbantartani, hogy újra ugyanolyan intenzitásúak legyenek, mint egykor? Szóval jöttek a kérdések, gyűltek, de nagy megfejtésekig nem jutottam el, ezért is „adtam át” e komplex kérdéskört a három szereplőmnek, gondolkozzanak csak tovább ők. Ez a három dán srác még az egyetem időszaka alatt élt együtt egy koppenhágai albérletben… a kérdés az volt, vajon az ott szövődő barátságuk mennyire marad stabil az évek múlásával? Például túlél-e egy magyarországi hosszú hétvégét?

A regény egy különleges, traumatikus és szörnyen konfliktusos apa-fiú viszonyt is fókuszba állít.

Igen, Magnus személyiségének alakulására nagy hatással volt ez a bizonyos családi konfliktus; a három egymástól lényegesen különböző figura közül ő a legkifürkészhetetlenebb. Az ő nehéz helyzetében a barátságnak, a barátok megértő segítségének különleges fontossága és színezete van.

Az emberi kapcsolatok fejlődésének bemutatása mellett a Két-három dán, mondhatjuk, művészregény is, hiszen Magnus írói pályájának nem éppen zökkenőmentes alakulását is nyomon követhetjük. Önnek milyen intermezzók tarkították a pályakezdését, és volt-e mentora, aki átlendítette a nehézségeken?

Az írás szükséglete és képessége meglehetősen korán jelentkezett nálam, már gyerekkoromban is élénk volt a fantáziám, és különféle történeteket találtam ki. Ennek nyomaiként maradt meg több regény, amiket még vonalas füzetekbe írtam, illetve az anyukám vállalati lapjában publikált novella is megvan, ez egy Paretnyik nevű papagájról szólt. Mindezekről valószínűleg elfeledkeztem volna, ha a költözések alkalmával nem kerülnek elő, tudniillik a pályám egészen másfelé kanyarodott. Csak az egyetem elvégzése után fordultam ismét az írás felé – de ez se történt volna, ha nem kapok biztatást. Először újságírással próbálkoztam, de már az első – egy üvegvisszaváltással kapcsolatos – riportom megírása közben éreztem, hogy ez nem az én világom. A szerkesztő Jolsvai András, aki kiváló szépíró is egyben, azt mondta, hogy az írás jó, de nyilvánvaló módon közölhetetlen, mert riportnak egyáltalán nem riport, viszont maga a szöveg szórakoztató, miért nem próbálkozom inkább a novellaírással. Mind a mai napig kikérem a véleményét.

Apropó, siker! A regénybeli híres író, Thorkild Dideriksen karrierje többféle megközelítésben mutatja az irodalmi siker természetét. Az ön számára mi jelenti a sikert?

Már ennek a könyvnek a megírása is az, mert egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy be tudom fejezni a regényt. Ahogy említettem, az alapötlet már évekkel ezelőtt megvolt, és a dán alkotóházban töltött öt hét alatt el is készült a regény fele, de aztán öt évig pihent a szöveg. Színházi feladatok, forgatókönyvírás, a mindennapi munka egyre csak elodázta, hogy ismét foglalkozni tudjak vele. És itt jött ismét a segítő támogatás, ezúttal Berta Ádám szerkesztő személyében, ő buzdított igazán a könyv befejezésére.

Színpadi művek, fordítások, forgatókönyvek, rövidpróza, regény – sokféle műformában alkot, és ennek a regénynek az egyes részeiben is többféle irodalmi műfaj (utazási, fejlődési, művészregény stb.) köszön vissza. Ez a fajta sok műfajú megközelítés a munkák sokféleségének hatása, vagy eleve ilyen az ars poeticája: szereti, ha egy regény olyan sokszínű, mint a könyvében is példaként emlegetett dickensi mű, A Pickwick klub?

Habár prózaíróként indultam, mindig is ki akartam próbálni magam a dramatikus szövegek terén. Néhány megírt dráma után azt vettem észre, hogy a színműírási technika elkezd hatni a prózaírói munkámra: a kitalált karaktereket különféle szituációkba helyezgettem, tesztelgettem őket, és hátradőlve néztem, hogyan viselkednek. Ahogy a dánok esetében is: ha ketten vannak, ha hárman, lássuk, mit csinálnak!