Előfizetés

Lássuk, mit csinálnak a dánok Zalában! - Maros András a barátságról

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.11.21. 12:34

Fotó: Béres Márton / Népszava
Kik az igazi barátaim? – tette fel a kérdést magának Maros András, ám aztán úgy látta jónak, ha három dán fiatalember kapcsolatán keresztül mutatja be, mire jutott, illetve mire jutnak az egykori lakótársak egy hosszú hétvégét töltve a kies Zalában. A Két-három dán című regény azonban nemcsak a barátságról szól. További rétegeiről is beszélgettünk az íróval.
Egy hatalmas termetű, teljesen elázott dán fiatalember a budapesti romkocsmákban a dán mezőgazdaságot sújtó EU-s szabályzásokról, korlátozásokról tart kis­előadást alkalmi társaságának a könyvben – ez annyira abszurd, hogy azt gondolom, igaz kell legyen. Milyen személyes tapasztalatai vannak a romkocsmákkal, és mi ennyire vonzó bennük, mit gondol, a külföldieknek?  Több dán barátom segített a regény megírása során, és hát volt köztük, aki az EU-t kárhoztatta, amiért bizonyos gazdaságok – a nyomott árak miatt – tönkrementek Dániában, ez történt az említett szereplő, Magnus szüleinek farmjával is. A romkocsmás élményeim nem túl frissek, még a gyerekeim születése előtti időszakból származnak. Hogy mitől ilyen népszerűek a külföldiek körében? Gondolom, a különleges hangulatuk miatt. Más európai városban nemigen tudnak egy romos bérház udvarán, ősrégi bútorok, fura díszítőelemek közt sörözni úgy, hogy az asztalok közt ott parkol egy kibelezett Trabant… én magam csak Berlinben láttam ehhez hasonlót. A fővárosi éjszakai élet élvezetei után a regénybeli dán fiatalok újabb kihívást keresnek egy Zala megyei zsákfalu feltérképezésével, hogy a hamisítatlan magyar vidéki levegőt és ezzel együtt a kultúrát is magukba szívhassák. Vöcköndről, bevallom, először azt hittem, hogy az írói lelemény szülöttje. Ám létező település, de hogyan talált rá, hogy aztán a dán kalandozókat is ide csábítsa?  A zalai költő barátom, Szálinger Balázs jött a hírrel úgy 7-8 éve, hogy Vöcköndön elképesztő alacsony áron lehet házat venni. Viccelődve eljátszottunk a gondolattal, milyen lenne, ha a teljes baráti társaság Vöcköndre költözne, ott alakítanánk ki az életünket. Nem sokra rá Balázs el is hívott Zalába, körbekalauzolt a környéken, nagyjából úgy, mint a regénybeli Tündérbogár nevezetű figura a dánokat – a hely szépsége teljesen magával ragadott. Úgy csodálkoztam rá a zalai tájra én, aki világlátott embernek tartom magam, mint egy idegen a még soha nem látott mesebeli valóságra. És mivel épp egy dániai ösztöndíjat nyertem… Na igen, hogy jönnek a képbe – a tájba – a dánok és Dánia, ahol a zalai dombok mellett a regény játszódik?  Alapvetően csak úgy tudok hosszabb szövegeket írni, belehelyezkedve a cselekménybe, belefeledkezve az alkotásba, ha kiszakadok a megszokott környezetemből, a rutinból. A korábbi regényeimet is ösztöndíjasként, külföldi alkotóházakban írtam. Ez esetben a dán alkotói ösztöndíj segített hozzá, hogy a rácsodálkozásomat mások (dánok) „éljék meg”: Vöckönd és környéke az ő szemük előtt mutatkozik meg. Ha mondjuk, hasonló kalandokba bocsátkozna a barátaival, mint a dán Magnus, Mikkel és Søren Magyarországon, azaz egy világvégi település életében merítkeznének meg, hová mennének Dániában?  Tulajdonképpen ez meg is történt velem, mert a dán ösztöndíj egy, a közép-jütlandi Viborg melletti falu alkotóházába szólt. Itt laktam másik három külföldi íróval öt héten keresztül, és hát sem a faluban, sem Viborgban nem pezsgett túlságosan az élet – igaz, én sem nagyon mozdultam ki, főleg a szobámban ücsörögtem, és az írásra koncentráltam. A helyszínek különlegessége mellett a regény elsősorban a barátságról, annak mibenlétéről szól. A szereplők alaposan körüljárják, sőt definiálni is megpróbálják ezt a kötődést, viszonyt – miért foglalkoztatta ez az emberi kapcsolat?  Sok mindennel foglalkoztam, sok helyen jártam már a világban, rengeteg embert ismerek, és negyven­éves korom tájékán elkezdett foglalkoztatni, kivel milyen viszonyban is vagyok tulajdonképpen: kik az igazi bará­taim? Vajon a gyerekkori barátságokat szükséges-e, és ha igen, milyen mértékben kell ápolni, karbantartani, hogy újra ugyanolyan intenzitásúak legyenek, mint egykor? Szóval jöttek a kérdések, gyűltek, de nagy megfejtésekig nem jutottam el, ezért is „adtam át” e komplex kérdéskört a három szereplőmnek, gondolkozzanak csak tovább ők. Ez a három dán srác még az egyetem időszaka alatt élt együtt egy koppenhágai albérletben… a kérdés az volt, vajon az ott szövődő barátságuk mennyire marad stabil az évek múlá­sával? Például túlél-e egy magyarországi hosszú hétvégét? 
A regény egy különleges, traumatikus és szörnyen konfliktusos apa-fiú viszonyt is fókuszba állít. Igen, Magnus személyiségének alakulására nagy hatással volt ez a bizonyos családi konfliktus; a három egymástól lényegesen különböző figura közül ő a legkifürkészhetetlenebb. Az ő nehéz helyzetében a barátságnak, a barátok megértő segítségének különleges fontossága és színezete van. Az emberi kapcsolatok fejlődésének bemutatása mellett a Két-három dán, mondhatjuk, művészregény is, hiszen Magnus írói pályájának nem éppen zökkenőmentes alakulását is nyomon követhetjük. Önnek milyen intermezzók tarkították a pályakezdését, és volt-e mentora, aki átlendítette a nehézségeken? Az írás szükséglete és képessége meglehetősen korán jelentkezett nálam, már gyerekkoromban is élénk volt a fantáziám, és különféle történeteket találtam ki. Ennek nyomaiként maradt meg több regény, amiket még vonalas füzetekbe írtam, illetve az anyukám vállalati lapjában publikált novella is megvan, ez egy Paretnyik nevű papagájról szólt. Mindezekről valószínűleg elfeledkeztem volna, ha a költözések alkalmával nem kerülnek elő, tudniillik a pályám egészen másfelé kanyarodott. Csak az egyetem elvégzése után fordultam ismét az írás felé – de ez se történt volna, ha nem kapok biztatást. Először újságírással próbálkoztam, de már az első – egy üvegvisszaváltással kapcsolatos – riportom megírása közben éreztem, hogy ez nem az én világom. A szerkesztő Jolsvai András, aki kiváló szépíró is egyben, azt mondta, hogy az írás jó, de nyilvánvaló módon közölhetetlen, mert riportnak egyáltalán nem riport, viszont maga a szöveg szórakoztató, miért nem próbálkozom inkább a novellaírással. Mind a mai napig kikérem a véleményét. Apropó, siker! A regénybeli híres író, Thorkild Dideriksen kar­rierje többféle megközelítésben mutatja az irodalmi siker természetét. Az ön számára mi jelenti a sikert? Már ennek a könyvnek a megírása is az, mert egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy be tudom fejezni a regényt. Ahogy említettem, az alapötlet már évekkel ezelőtt megvolt, és a dán alkotóházban töltött öt hét alatt el is készült a regény fele, de aztán öt évig pihent a szöveg. Színházi feladatok, forgatókönyvírás, a mindennapi munka egyre csak elodázta, hogy ismét foglalkozni tudjak vele. És itt jött ismét a segítő támogatás, ezúttal Berta Ádám szerkesztő személyében, ő buzdított igazán a könyv befejezésére. Színpadi művek, fordítások, forgatókönyvek, rövidpróza, regény – sokféle műformában alkot, és ennek a regénynek az egyes részeiben is többféle irodalmi műfaj (utazási, fejlődési, művészregény stb.) köszön vissza. Ez a fajta sok műfajú megközelítés a munkák sokféleségének hatása, vagy eleve ilyen az ars poeticája: szereti, ha egy regény olyan sokszínű, mint a könyvében is példaként emlegetett dickensi mű, A Pickwick klub? Habár prózaíróként indultam, mindig is ki akartam próbálni magam a dramatikus szövegek terén. Néhány megírt dráma után azt vettem észre, hogy a színműírási technika elkezd hatni a prózaírói munkámra: a kitalált karaktereket különféle szituációkba helyezgettem, tesztelgettem őket, és hátradőlve néztem, hogyan viselkednek. Ahogy a dánok esetében is: ha ketten vannak, ha hárman, lássuk, mit csinálnak!

Maros András

 (1971) író, drámaíró, forgatókönyv­író. Közgazdász végzettségű; korábban versenyszerűen teniszezett. A Török Ferenc rendezte Overnight című film írója (2007; főszereplő: Bodó Viktor). Eddig öt novelláskötete és négy regénye jelent meg. Az első 2001-ben. Legutóbbi kötetei: Semmi negyven (regény, 2013), Kávéházi pillanatok (kisprózák, 2015), Befutunk (regény, 2017), Játszótéri pillanatok (kisprózák, 2018), Két-három dán (regény, 2020). Budapesten él.

Czéh Zoltán: Erre sárkányok élnek (részlet)

Czéh Zoltán
Publikálás dátuma
2020.11.21. 07:00

Fotó: Jánossy Gergely / Shutterstock
A budapesti magyartanárként dolgozó szerző első regényében egy kulturális újságírót követünk, aki a 37. születésnapja előtt egy nappal magához tért a Szent Imre kórházban. Előző éjszaka a Dunába esett az A38 fedélzetéről, ő viszont arra emlékszik csak, hogy koncerttudósítást írni ment oda. Baleset történt? Netán öngyilkossági kísérlet? Esetleg valaki belelökte a vízbe? A Kalligram Kiadó gondozásában november 20-án megjelenő regényből kiderülnek a válaszok: mi is történt 2016 forró nyarán?
                                                  „Átkozódó tekintettel nézett fel egyre az égre,                                                                      de még csak egy falevél se rezdült.”                                                                                                  (Gustave Flaubert) Neve? Még csak ez hiányzott. Sóhajtasz egy nagyot, jó hangosat, azután felelsz csak: – Oda van írva, nem? Bediktáltam a kollégájának. Az orvos (valamilyen Endre) felpillant a kezében tartott papírlapból. – Ez most egy memóriateszt is egyben. Kíváncsiak vagyunk, mire emlékszik és mire nem. Mintha nem is lenne szája, mintha egyenesen a szakállából beszélne. – Anyja neve? – Mihályi Annamária. Ha jól emlékszem. Jól emlékszem? – Született? – Én? Budapesten? – Nagyszerű. Budapesten. És azt is tudja, mikor? – Hogyne, egészen pontosan tudom. – Megvakarod a mellkasod a hártyavékony kórházi paplanon keresztül. – Ezerhétszáz… Ezerhétszázhatvankilencben, és méghozzá… augusztus tizenötödikén. Kedd volt, rekkenő nyári nap. Stimmel? Normális vagyok? Látszik a szakállán, ahogy megfeszül az állkapcsa. – Nézze, én itt… – Ja, nem, nem, nem, bocsánat, elrontottam, de mindjárt eszembe jut… – Nyomkodod, gyűrögeted a homlokod, mintha így próbálnád kipréselni belőle a helyes választ, aztán hirtelen csettintesz egyet az ujjaiddal: – Csütörtök volt! Igen! Nem kedd, hanem csütörtök. És esett az eső. Endre (Szemes? Szentes?) leengedi a papírlapot. – Kedves Kornél – kezdi csüggedten, nem is feléd, hanem az Alvó Emberhez beszélve –, ha tényleg azt szeretné, hogy kiengedjük a hétvégére, érdemes volna kicsit legalább komolyan vennie a kérdéseimet. – Jó, persze, én csak… – Ne feledje, hogy megmentettük az életét. Kinyitod a szád, aztán mégsem mondasz semmit. Tulajdonképpen igaza van. – Kitisztítottuk a tüdejét, elláttuk a zúzódásait. Az általános fizikai állapota kielégítő, ez kétségtelen, de egy ilyen típusú ájulásos fejsérülésnél előállhatnak pszichikai szövődmények is. Retrográd amnézia, például. Ha jól tudom, erős fejfájásra panaszkodott a kollégámnál. – Már elmúlt azóta. – Megfigyelés alatt kéne tartanunk, mielőtt kiengednénk, a saját érdekében. – Én viszont hazamegyek, a saját felelősségemre – feleled hetykén, és a szándék komolyságát igazolandó rögtön feljebb is tornázod magad az ágyban. – Ez van. Nagykorú vagyok, eldönthetem. – Butaságot csinál. – Lehet. De ahhoz is jogom van, butaságot csinálni. Nem? Sz. doktor nem bólint, de nem is rázza meg a fejét. Meredten néz, valahová oldalra, Sanyibácsi üresen álló ágya felé. – Szeretném visszakapni a ruháimat – mondod neki. Kidugod a lábad a paplan alól, megmozgatod a lábujjaidat. – Megkaphatom őket? – Meg sem száradtak még szerintem. – Akkor így jártam. Az is az én bajom, ha nedvesen veszem fel őket. Emlékszem amúgy mindegyikre, soroljam? Adidas cipő, negyvenhármas, egy kék-fekete kapucnis fölső, cipzáras, alul gumis… Stimmel, ugye? És tudja, ki született ezerhétszázhatvankilencben? – Persze – vágja rá a doktor. – Maga. Jámbor Kornél. Azzal sarkon fordul, és elindul kifelé a kórteremből. Elvörösödsz, érzed a forróságot az arcodon. – Harminchét éves vagyok, kis kerekítéssel – szólalsz meg gyorsan, mielőtt a fehér klumpák átlépnék a küszöböt. – Száznyolcvan centi magas és hetvennyolc kiló. Lakcímem: Pap Károly utca húsz. Családi állapot: nőtlen. Újságíró vagyok. Így jó? Az orvos nem felel, de leg­alább megállt. – Egyedül élek, viszont van egy macskám, akit meg kellene etetnem. Anyám biztosan bejön értem, csak telefonálnom kell, és hazavisz. És ott a bátyám is, meg az ő élettársa, aki ápolónő, úgyhogy szakszerűen ellát majd. Boros Petrának hívják, ellenőrizheti. És elengedhet. Tényleg. Hosszan nézitek egymást, vagy legalábbis hosszúnak tűnő másodpercekig. Milyen Endre vajon? Szekeres? Most inkább nem nézel le a kitűzőjére. Ha körbevágatná a szakállát, és kicsit lefogyna, hasonlítana rád. Jobban, mint a bátyád. Ő lehetne a harmadik testvér, az elsőszülött. Kalózok rabolták el kiskorában, és most, váratlanul, sok év után egymásra találhattok. – Én jót akarok magának – mondja az ajtófélfát markolva. – Jót akarok azzal, ha megpróbálom megérteni, mi történt pontosan tegnap este. – Már elmondtam. – Tudni tudom, igen, csak nem értem. Beleugrani a Dunába, csak úgy, a móka kedvéért? – Így történt pedig – feleled makacsul. – Nem hiszi? – Éjszaka? Cipőben meg kapucnis fölsőben? Most végre látni a száját: még ez a félig-meddig mosoly is hasonlít a tiédre. – Koncerten voltam – mondod neki, és felmutatod a csuklódat a karszalaggal. – Világos. Ez mindent megmagyaráz. Koncert közben eszébe jutott, hogy szívesen pancsolna egyet, hát beugrott a vízbe. Az A38-ról. A Pest felőli oldalon. – Nem. – Nem? – Vagyis… – Vagyis akkor? Visszahúzod a lábad a paplan alá, hátradőlsz. – Fogadásból történt. Fogadtunk egy cimborámmal, én pedig veszítettem, úgyhogy… ugrottam. – És ennyi. – Ennyi, igen. Ennyi. – Kicsit kamaszos történet ez így, harminchét évesen… Vállat vonsz. – Még nem töltöttem be, holnap fogom csak, július harmincegyedikén. Még egy ok, amiért muszáj hazamennem. – Meg a cica miatt. – Pontosan. Türkiznek hívják. Zsófitól kaptam ajándékba, aki az én pótunokahúgom, a bátyám feleségének a lánya, egy előző házasságból. Ellenőrizheti, ha akarja. Az orvos csettint egyet a nyelvével, aztán csak áll tovább a küszöbön, és bámul rád. Megint kidugod a jobb lábad. – Mehetek akkor? Megyek, jó? Elmondtam már mindent a kollégájának, aki a rendőröket akarta hívni, most végigmondtam újból magának is… – Először még azt vallotta, hogy nem emlékszik semmire onnantól kezdve, hogy felment a hajóra. – Később viszont eszembe jutott: ugrottam. – Aha, világos. – Világos, igen. – Világos. – Most mégis, mit vár tőlem tulajdonképpen? – fakadsz ki hirtelen. – Mit? – Széttárod a karod, próbálsz elmosolyodni, mielőtt újra elöntene a pirosság. – Fel akar jelenteni hamis tanúzásért? Egyáltalán: mi az, hogy „vallotta”? Ez itt most valami bíróság, csak álcázva? Mi a vád? Miért fontos annyira, hogy hogyan kerültem a vízbe? Szerintem ez kábé tökmindegy. Vagy nem? – De, persze. Kábé. – Az orvos elengedi az ajtófélfát. Fehér gal­lérja szétnyílik: a szakálla az egész nyakát benőtte. – Még szerencse, hogy nem mindenki gondolta ezt így. Akik kihalászták a Rákóczi híd alól, például, meg aki észrevette a partról. Ha nekik is tökmindegy lett volna, még most is ott lebegne a kettes pillér tövénél, vérző fejjel, ájultan. Vagy holtan. Fújtatsz egyet válaszul: ez bármit jelenthet. – És a cimborája, aki megnyerte a fogadást? – Mi van vele? – Ő hol volt eközben? Neki is kábé mindegy volt? Ellenőrizhetem az ő nevét is amúgy? Nem mosolyogsz már, ahogy az orvos sem. Mintha egy-egy kést szegeznétek a másik felé, úgy bámuljátok egymást. – Ez az igazi születésnapja, értse meg, ez a mai. Tényleg meghalhatott volna. Komolyan. Pislogsz egyet-kettőt, visszahúzod a késed. Inkább elneveted magad, amilyen hangosan csak tudod. Az Alvó Ember felhorkan álmában. – Rendben – mondod hirtelen, és te is megköszörülöd a torkod. – Mindent bevallok. Nem volt semmilyen fogadás. Egyedül voltam a koncerten. – Tényleg? – Tényleg. Ez az igazság. Nem volt ott semmiféle cimbora. – Hanem? – Semmi, ennyi. Péntek este volt, szólt a zene, fel voltam dobódva, ittam ezt-azt, melegem lett, és hát… valahogy jó ötletnek tűnt egy kis fürdőzés. Sajnálom, ha ezzel gondot okoztam másoknak. – Szóval heccből ugrott be. – Csak úgy, igen. Heccből. – Cipőben és kapucnis fölsőben? – Mit rugózunk annyit azon a kapucnis felsőn?! – fortyansz fel újra. – Szeretem hordani, mindenhova abban járok, munkába is, és koncertre is. És néha kicsit kiütöm magam, vagy talán nem is kicsit. Talán tilos? Veszélyes dolgot csináltam, oké, de most már rendben vagyok. A tüdőm tiszta, csontjaim egyben… Nem fáj semmim. Amiért hálával tartozom a kórháznak. És önnek is. Sőt: különösen önnek. Így jó? Visszakaphatom a ruháimat? Mint egy ügyész a bíróságon, most tényleg pont úgy néz rád a doktor. Doktor… Szekeres? – Mennyit ivott? – kérdi szigorúan. – Jézusom… Nem számoltam, kellett volna? Pár sör, pár tömény… Egy normál péntek este a nyár közepén. Maga nem szokott ilyenkor… – Csináltunk hajnalban egy vérképet. – Ó. Hálásan köszönöm. – Szívesen, ez a protokoll. – Ütemnyi hatásszünet, jelentőségteljes pillantás a papírlapra: – A vérképe alapján ön, amikor az eset történt, alkohol tekintetében teljesen tiszta volt. Semmi tömény, semmi sör, abszolúte semmi. Mit szól ehhez? A doktor hirtelen rád néz. Nehéz állni a tekintetét. – Mit szólhatnék? – Szívsz egyet az orrodon, aztán hosszan bent tartod a levegőt, mintha dohányfüst volna. A vád képviselője a szádat figyeli, várja a folytatást. – Mi lenne az a válasz, ami után egészen biztosan nem engednek ki? Ha például azt mondanám, hogy a halott apámat láttam meg a Dunában? Az például ilyen lenne?”

Tallér Edina: Erzsi éltető konyhája

Tallér Edina
Publikálás dátuma
2020.11.21. 06:59

Először alig változott valami, csak annyi, hogy hozzám költözött. Megkapta anyám szobáját. Lehet, hogy nekem ennyi is elég lett volna a boldogsághoz. De ha egy üzlet beindul, nincs megállás. Onnantól kezdve Erzsi intézte az üzleti dolgokat és a házvezetést, én foglalkoztam az ügyfelekkel. Mindennap főzött nekem. Hol rántotta, hol tejbegríz. Imádom mind a kettőt. Évekkel később, az iránta érzett végtelen tiszteletem és szeretetem jeléül felvásároltam az összes étteremláncot és húsboltot, amit világéletemben gyűlöltem. Vödrökben meg kosarakban árulták ezeken a helyeken ártatlan állatok halott húsát, és ezzel etették a tömegeket. Alig vártam, hogy megszűnjön vagy átalakuljon mind, és amikor eljött a megfelelő alkalom, így is lett, hála nekem. Nem kellett többé világra jönnie egyetlen értelmetlen életnek sem. A keltetőgépek leálltak, még a boltokban sem lehetet műanyag tálcás nyershúst kapni, csak olyan ételeket, amilyeneket én akarok. Jó, tudom, kicsit talán ijesztő és nem igazságos, hogy mindenbe beleütöm az orromat, de legalább jó ügyért költöttem el annyi pénzt. Jó ügy megakadályozni, hogy értelmetlen életek jöjjenek világra, nem? Ki vagyok én, hogy eldöntsem, melyik élet mennyire értelmetlen? Erre a kérdésre nem tudom a választ. Gyümölcsöző vállalkozás lett az új étteremlánc is, akár a többi cégem, gyümölcsöző és időtálló, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még ma is működik, már évtizedek óta nincs olyan perce a napnak, hogy ne érkezzen a számlámra pénz a nyereségből. Házhozszállítást is vállalunk, rengeteg a készletünk, az itt előállított étel nem romlik meg, speciális tojásporból és tejporból készül, eláll és friss marad akár száz évig. Mindent gépesítettünk és digitalizáltunk, nem volt félrement rendelés, percre pontosan azt kapta mindenki, amit rendelt. Számítógépes vezérlésű lett a rendelésfelvétel, az ételek előállítása, csomagolása és kiszállítása is. Az emberi tévedés lehetőségét kiiktattuk. Környezet- és emberkímélő, önműködő elektromos autók szállították házhoz az ételeket. Csak felhívod a számot, 37891234567, beütöd a melléket, 239 vagy 643. Rántotta vagy tejbegríz. Persze mást is lehet kapni, de ez a kettő a legfinomabb. Sadhana’s Healthy Nutrition. Erzsiről neveztem el, az iránta érzett szeretetem és tiszteletem jeléül. Én is innen rendelek, mióta Erzsi nincs. Mindenben igaza lett, az első lépéstől az utolsóig. Olyan olajozottan működő hatalmas céget építettünk, ami azóta is gondoskodik mindenről és mindenkiről, önellátó lett a világ. A lakásom bejárata fölé egy szerkezetet szereltettem, amelyen vég nélkül peregnek a számok, mint egykor a Union Square hatalmas számlálóján. Annyi különbséggel, hogy az ott a téren a másodperceket számolgatta oda-vissza, az én kijelzőm viszont azt mutatja, mennyi pénzzel gyarapodik a vagyonom másodpercenként. Most is peregnek a számok, sosem áll meg, a rendszer hibátlan. A hatékony és célzott reklám következtében tízszer, százszor annyian kerestek fel onnantól kezdve, hogy Erzsi és a pénzesember beszállt az üzletembe, mint annak előtte. Hirtelen nőtt még hatalmasabbra a nevem. Hihetetlenül jól játszott össze minden, az egész világmindenség. Az én javamra. Nem tudok elég hálás lenni, hogy ez megtörtént velem. Sikeres, gazdag és boldog lettem. Sokáig. Tartósan. És ezt a sorsnak, a barátnőmnek és a befektetőnek köszönhetem. Kár, hogy nem ismertem meg soha személyesen a jótevőnket. Néha felmerült bennem, hogy jó lenne személyesen is találkozni vele, megköszönni neki mindent. – Mikor mutatod már be azt a férfit? – kérdeztem egyszer Erzsitől. – Milyen férfit? – Hát a befektetőt! – Ki mondta, hogy férfi? – nevetett ­Erzsi. – Jó, akkor nő. Mikor mutatsz be neki? – Azt sem mondtam, hogy nő. – Jó, akkor mikor mutatsz be a kiskutyádnak? – nevettem én is. Ennyiben maradtunk. Többé nem erőltettem. De miért nem? Azt sem tudom, hogy él-e még. Azt sem tudom, hogy élt-e valaha egyáltalán a befektető. Mentségemre szolgáljon, hogy aki tartósan sikeres, gazdag és boldog, az boldog. Nem akar mást, csak továbbra is az lenni. Semmit sem akar jobban. Nem lát tovább az orránál. Nem lát tovább a boldogságnál. Nem látja, hogy vannak olyanok a világon, akik máshogy éreznek. A többiek már akkor sem voltak boldogok? Erzsi viszont úgy gondolta, hogy nem mindegy? Az a lényeg, hogy dől a zsozsó, sikeres a vállalkozás, mindenki azt kapja, amit akar. A világ ilyen. A hatalmas cégeknél mindig titokban marad a legnagyobb befektető. Néhány hónap alatt úgy megnőtt a kereslet, irántam és a jövő iránti érdeklődés, nemcsak itthon, hanem külföldön is, hogy nem győztem már egyedül. Erzsi és a pénzesember a háttérben csapatot épített. Szervezkedtek az üzlethez értő szakemberek, gyúrták egyre nagyobbra az Utolsó Remény birodalmát. Megvettük az első irodaházat a főváros centrumában, tizenhét emelet, és mind a miénk. Aztán a többit is. Toboroztunk embereket, minden irodaházban minden szintre került száz és száz. Erzsi és a befektető kifejlesztette az ­Eileithüia-franchise-t, ki is volt írva az összes épület bejáratára, hogy Eileithüia Világa, és minden alkalmazott begyakorolt szöveggel nyugtatgatta és lelkesítette az ügyfeleinket, a világ összes nyelvén. Az én mondatom volt mind. Én nem voltam ott. Én itt vagyok. Már az idejét sem tudom, mióta. Ki nem mozdulok, minek is tenném. Örülök, hogy újra otthonra leltem a falum után. Beteljesült minden kívánságom, híres lettem, gazdag és boldog. A sok pénzemből megvettem a környék legmagasabb házát, úgyhogy kis túlzással az is összejött, hogy a világ tetején vagyok. Örültek a falumban, hogy eljöttem. Újra csend és nyugalom lett ott végre. Régebben néha elmentem titokban és megnéztem, mi van a régi ház körül. Zarándokhely lett, a sok hálás és hálátlan ember hozott nekem, illetve a háznak mindenféle ajándékot, tele lett kacattal az udvar. Úgyhogy még egy kerítést építtettem a ház kerítése elé. Törhetetlen, átlátszó üveg. Így mindenki megcsodálhatja, hol éltem én régen, de senki sem tehet kárt többé, senki sem jöhet a kerítésen belül. Egy alkalommal, amikor titokban odamentem, hallottam, amint két kislány az én házamról beszélget. – Másszunk be! – mondta az egyik. – Ez törhetetlen és nagyon magas üveg – mondta a másik. – Ássunk egy alagutat és úgy! – mondta az első. – Nincs ásónk! – mondta a másik. – Akkor kézzel. – Áh, sokáig tart. És amúgy is hülyeség. – De mi lehet belül? – kérdezte az első. – Ki a fenét érdekel? Ez egy gyagyás jósnő régi háza. Mi lenne belül? Szerintem semmi – mondta a másik, és odébbállt. – Igaz – válaszolta az első, és a társa után ment. Többé én sem jártam ott. Most már itt is csend van, teljes nyugalom. Napok óta nem láttam odalenn semmi mozgást. Nem is szirénáznak a men­tő­autók. Mióta utoljára megfogtam a fonnyadt kis kezét és elköszöntem Erzsitől, nem halt meg senki. Legalábbis én nem láttam azóta odalenn egy teremtett lelket sem. Sem élőt, sem holtat. A folyó nyugalmas, alig mozdul, olyan, mint egy hosszú tó. Kék a vize, mint a tengeré. Visszatükröződik rajta az égbolt. Reggelente a felkelő nap tükörképe hullámzik a víz felszínén. Aranyhíd. Egyszer végigsétálok rajta. A Sadhana’s Healthy mindennap ugyanabban az időben teszi le az ételeket a bejáratom elé. Hetek óta. Vagy nem tudom, hány napja, hete, hónapja. Azóta, mióta Erzsi elment. Szerintem már a mai adag is megérkezett. Mindennap pontosan érkezik a csomag, tehát a rendszer működik, tehát ezek szerint azért még van, aki él. Éjjel azt álmodtam, hogy az ablak alatt robog, csörög-csattog, csörömpöl és csilingel egy villamos, és az éles hangra felriadtam. Fél négykor. Ez már hajnal vagy még éjszaka? Rég nem hallottam villamos hangját. Ide fel, ahol én lakom, nem szűrődnek utcazajok, a toronyház legtetejéről nézve némafilm az egész világ. Éhes vagyok. Erzsi elment. Mikor is? Tegnap vagy tegnapelőtt vagy sokkal régebben? Nem főz nekem senki reggelit. Se ebédet, se vacsorát. Nem baj. Majd ma is rendelek. Megrendelem jó előre. Egy hónapra vagy egy évre. A Sadhana’s Healthynél van havi-, éves, és all for life bérlet is. Miért alakult így az életem? Jó ez így? Beteljesült minden vágyam, vagy még mindig akarni kéne valamit? Anyám mit szólna, ha látna? Tudna mondani valami biztatót? Túl sokat kérdezek. A hit alapja a hit. A kérdések csak arra jók, hogy elbizonytalanítsanak. Jó lesz minden. Most is jó. Most azon gondolkodom, miben higgyek, melyik lenne jobb nekem. Higgyem azt, hogy minden okkal történik, és annak, hogy most éppen itt vagyok, a város tetején, ahonnan látszik minden, annak van bármi jelentősége is? Megnyugtató lenne, ha azt gondolnám, hatással vannak a cselekedeteim, döntéseim a világ sorsára? Vagy jobb, ha azt gondolom, véletlenszerű a lét? Mindenkinek egyforma dobókockája van, a lendület, a széljárás és a pillanat rezdülései döntik el, ki hányast dob. Ha egyes, balra mész, ha kettes jobbra, ha hármas, előre, és így tovább. Hány iránya van az életnek? Anyám merre ment volna? Miben hitt? Ő meg akarta volna ismerni a befektetőt? Miért mennek el az anyák mindig túl korán? Most azon gondolkodom, ha mégis úgy döntenék, hogy kimegyek innen, lemegyek a folyópartra sétálni például, nem tudnám, hol kell kimenni. Jó, persze, azt tudom, hogy a lakásból hol kell kimenni, nem vagyok hülye, de arra már nem emlékszem, merre van a lift, és ott lenn, melyik oldalon van a kapu, a kijárat a folyó felé. Egy épületnek nem lehet olyan sok kijárata, hogy eltévedhessen az ember. Nem kell ezen annyit agyalni, el kell indulni és kész. Útközben meglesz minden. Feltéve, ha egyáltalán lesz kedvem kimenni. Egyelőre nincs kedvem. Mindennek eljön az ideje. Egy ideje már az idő múlását a folyó tükörképein és az arcom változásán mérem. Egy ezüsthíd plusz egy aranyhíd, az egy nap. Az arcom változásai az éveket jelölik. Még nem megyek sehova, bekapcsolom inkább a tévét. A szórakoztató csatornát már a kutya se nézi, hosszú évek óta nem frissült az adás, a tehetségkutató show-műsor gálaestjén mindig a kék hajú, kövér énekesnő az esélyes, de sosem nyer. Az imatévé műsorán épp a reklám megy. Sorsjavító okos kérdések. Mondd utánam hangosan és a választ bízd az univerzumra. Best 203 darab önsorsjavító lélektár. Agykontroll. Vonzás törvénye. Az univerzum mantrái. A titok. Életépítő örök mantrák. Ötperces a reklámblokk. Minden termék, módszer, könyv és gyógykészítmény az én cégem terméke. Amíg ezt a reklámblokkot néztem, a számlálóm a bejárat felett 83264074613210-zel ment előre. Ma tejbegríz a vacsora. Azután lefekszem. Ez a nap is jól eltelt. Inkább majd holnap megyek ki. Megvárom a napfelkeltét.