Czéh Zoltán;

Budapest;rendőrség;bűntény;2016;

2020-11-21 07:00:15

Czéh Zoltán: Erre sárkányok élnek (részlet)

A budapesti magyartanárként dolgozó szerző első regényében egy kulturális újságírót követünk, aki a 37. születésnapja előtt egy nappal magához tért a Szent Imre kórházban. Előző éjszaka a Dunába esett az A38 fedélzetéről, ő viszont arra emlékszik csak, hogy koncerttudósítást írni ment oda. Baleset történt? Netán öngyilkossági kísérlet? Esetleg valaki belelökte a vízbe? A Kalligram Kiadó gondozásában november 20-án megjelenő regényből kiderülnek a válaszok: mi is történt 2016 forró nyarán?

                                                  „Átkozódó tekintettel nézett fel egyre az égre, 

                                                                    de még csak egy falevél se rezdült.”

                                                                                                 (Gustave Flaubert)

Neve?

Még csak ez hiányzott. Sóhajtasz egy nagyot, jó hangosat, azután felelsz csak:

– Oda van írva, nem? Bediktáltam a kollégájának.

Az orvos (valamilyen Endre) felpillant a kezében tartott papírlapból.

– Ez most egy memóriateszt is egyben. Kíváncsiak vagyunk, mire emlékszik és mire nem.

Mintha nem is lenne szája, mintha egyenesen a szakállából beszélne.

– Anyja neve?

– Mihályi Annamária. Ha jól emlékszem. Jól emlékszem?

– Született?

– Én? Budapesten?

– Nagyszerű. Budapesten. És azt is tudja, mikor?

– Hogyne, egészen pontosan tudom. – Megvakarod a mellkasod a hártyavékony kórházi paplanon keresztül. – Ezerhétszáz… Ezerhétszázhatvankilencben, és méghozzá… augusztus tizenötödikén. Kedd volt, rekkenő nyári nap. Stimmel? Normális vagyok?

Látszik a szakállán, ahogy megfeszül az állkapcsa.

– Nézze, én itt…

– Ja, nem, nem, nem, bocsánat, elrontottam, de mindjárt eszembe jut… – Nyomkodod, gyűrögeted a homlokod, mintha így próbálnád kipréselni belőle a helyes választ, aztán hirtelen csettintesz egyet az ujjaiddal: – Csütörtök volt! Igen! Nem kedd, hanem csütörtök. És esett az eső.

Endre (Szemes? Szentes?) leengedi a papírlapot.

– Kedves Kornél – kezdi csüggedten, nem is feléd, hanem az Alvó Emberhez beszélve –, ha tényleg azt szeretné, hogy kiengedjük a hétvégére, érdemes volna kicsit legalább komolyan vennie a kérdéseimet.

– Jó, persze, én csak…

– Ne feledje, hogy megmentettük az életét.

Kinyitod a szád, aztán mégsem mondasz semmit. Tulajdonképpen igaza van.

– Kitisztítottuk a tüdejét, elláttuk a zúzódásait. Az általános fizikai állapota kielégítő, ez kétségtelen, de egy ilyen típusú ájulásos fejsérülésnél előállhatnak pszichikai szövődmények is. Retrográd amnézia, például. Ha jól tudom, erős fejfájásra panaszkodott a kollégámnál.

– Már elmúlt azóta.

– Megfigyelés alatt kéne tartanunk, mielőtt kiengednénk, a saját érdekében.

– Én viszont hazamegyek, a saját felelősségemre – feleled hetykén, és a szándék komolyságát igazolandó rögtön feljebb is tornázod magad az ágyban. – Ez van. Nagykorú vagyok, eldönthetem.

– Butaságot csinál.

– Lehet. De ahhoz is jogom van, butaságot csinálni. Nem?

Sz. doktor nem bólint, de nem is rázza meg a fejét. Meredten néz, valahová oldalra, Sanyibácsi üresen álló ágya felé.

– Szeretném visszakapni a ruháimat – mondod neki. Kidugod a lábad a paplan alól, megmozgatod a lábujjaidat. – Megkaphatom őket?

– Meg sem száradtak még szerintem.

– Akkor így jártam. Az is az én bajom, ha nedvesen veszem fel őket. Emlékszem amúgy mindegyikre, soroljam? Adidas cipő, negyvenhármas, egy kék-fekete kapucnis fölső, cipzáras, alul gumis… Stimmel, ugye? És tudja, ki született ezerhétszázhatvankilencben?

– Persze – vágja rá a doktor. – Maga. Jámbor Kornél.

Azzal sarkon fordul, és elindul kifelé a kórteremből. Elvörösödsz, érzed a forróságot az arcodon.

– Harminchét éves vagyok, kis kerekítéssel – szólalsz meg gyorsan, mielőtt a fehér klumpák átlépnék a küszöböt. – Száznyolcvan centi magas és hetvennyolc kiló. Lakcímem: Pap Károly utca húsz. Családi állapot: nőtlen. Újságíró vagyok. Így jó?

Az orvos nem felel, de leg­alább megállt.

– Egyedül élek, viszont van egy macskám, akit meg kellene etetnem. Anyám biztosan bejön értem, csak telefonálnom kell, és hazavisz. És ott a bátyám is, meg az ő élettársa, aki ápolónő, úgyhogy szakszerűen ellát majd. Boros Petrának hívják, ellenőrizheti. És elengedhet. Tényleg.

Hosszan nézitek egymást, vagy legalábbis hosszúnak tűnő másodpercekig. Milyen Endre vajon? Szekeres? Most inkább nem nézel le a kitűzőjére. Ha körbevágatná a szakállát, és kicsit lefogyna, hasonlítana rád. Jobban, mint a bátyád. Ő lehetne a harmadik testvér, az elsőszülött. Kalózok rabolták el kiskorában, és most, váratlanul, sok év után egymásra találhattok.

– Én jót akarok magának – mondja az ajtófélfát markolva. – Jót akarok azzal, ha megpróbálom megérteni, mi történt pontosan tegnap este.

– Már elmondtam.

– Tudni tudom, igen, csak nem értem. Beleugrani a Dunába, csak úgy, a móka kedvéért?

– Így történt pedig – feleled makacsul. – Nem hiszi?

– Éjszaka? Cipőben meg kapucnis fölsőben?

Most végre látni a száját: még ez a félig-meddig mosoly is hasonlít a tiédre.

– Koncerten voltam – mondod neki, és felmutatod a csuklódat a karszalaggal.

– Világos. Ez mindent megmagyaráz. Koncert közben eszébe jutott, hogy szívesen pancsolna egyet, hát beugrott a vízbe. Az A38-ról. A Pest felőli oldalon.

– Nem.

– Nem?

– Vagyis…

– Vagyis akkor?

Visszahúzod a lábad a paplan alá, hátradőlsz.

– Fogadásból történt. Fogadtunk egy cimborámmal, én pedig veszítettem, úgyhogy… ugrottam.

– És ennyi.

– Ennyi, igen. Ennyi.

– Kicsit kamaszos történet ez így, harminchét évesen…

Vállat vonsz.

– Még nem töltöttem be, holnap fogom csak, július harmincegyedikén. Még egy ok, amiért muszáj hazamennem.

– Meg a cica miatt.

– Pontosan. Türkiznek hívják. Zsófitól kaptam ajándékba, aki az én pótunokahúgom, a bátyám feleségének a lánya, egy előző házasságból. Ellenőrizheti, ha akarja.

Az orvos csettint egyet a nyelvével, aztán csak áll tovább a küszöbön, és bámul rád. Megint kidugod a jobb lábad.

– Mehetek akkor? Megyek, jó? Elmondtam már mindent a kollégájának, aki a rendőröket akarta hívni, most végigmondtam újból magának is…

– Először még azt vallotta, hogy nem emlékszik semmire onnantól kezdve, hogy felment a hajóra.

– Később viszont eszembe jutott: ugrottam.

– Aha, világos.

– Világos, igen.

– Világos.

– Most mégis, mit vár tőlem tulajdonképpen? – fakadsz ki hirtelen. – Mit? – Széttárod a karod, próbálsz elmosolyodni, mielőtt újra elöntene a pirosság. – Fel akar jelenteni hamis tanúzásért? Egyáltalán: mi az, hogy „vallotta”? Ez itt most valami bíróság, csak álcázva? Mi a vád? Miért fontos annyira, hogy hogyan kerültem a vízbe? Szerintem ez kábé tökmindegy. Vagy nem?

– De, persze. Kábé. – Az orvos elengedi az ajtófélfát. Fehér gal­lérja szétnyílik: a szakálla az egész nyakát benőtte. – Még szerencse, hogy nem mindenki gondolta ezt így. Akik kihalászták a Rákóczi híd alól, például, meg aki észrevette a partról. Ha nekik is tökmindegy lett volna, még most is ott lebegne a kettes pillér tövénél, vérző fejjel, ájultan. Vagy holtan.

Fújtatsz egyet válaszul: ez bármit jelenthet.

– És a cimborája, aki megnyerte a fogadást?

– Mi van vele?

– Ő hol volt eközben? Neki is kábé mindegy volt? Ellenőrizhetem az ő nevét is amúgy?

Nem mosolyogsz már, ahogy az orvos sem. Mintha egy-egy kést szegeznétek a másik felé, úgy bámuljátok egymást.

– Ez az igazi születésnapja, értse meg, ez a mai. Tényleg meghalhatott volna. Komolyan.

Pislogsz egyet-kettőt, visszahúzod a késed. Inkább elneveted magad, amilyen hangosan csak tudod. Az Alvó Ember felhorkan álmában.

– Rendben – mondod hirtelen, és te is megköszörülöd a torkod. – Mindent bevallok. Nem volt semmilyen fogadás. Egyedül voltam a koncerten.

– Tényleg?

– Tényleg. Ez az igazság. Nem volt ott semmiféle cimbora.

– Hanem?

– Semmi, ennyi. Péntek este volt, szólt a zene, fel voltam dobódva, ittam ezt-azt, melegem lett, és hát… valahogy jó ötletnek tűnt egy kis fürdőzés. Sajnálom, ha ezzel gondot okoztam másoknak.

– Szóval heccből ugrott be.

– Csak úgy, igen. Heccből.

– Cipőben és kapucnis fölsőben?

– Mit rugózunk annyit azon a kapucnis felsőn?! – fortyansz fel újra. – Szeretem hordani, mindenhova abban járok, munkába is, és koncertre is. És néha kicsit kiütöm magam, vagy talán nem is kicsit. Talán tilos? Veszélyes dolgot csináltam, oké, de most már rendben vagyok. A tüdőm tiszta, csontjaim egyben… Nem fáj semmim. Amiért hálával tartozom a kórháznak. És önnek is. Sőt: különösen önnek. Így jó? Visszakaphatom a ruháimat?

Mint egy ügyész a bíróságon, most tényleg pont úgy néz rád a doktor. Doktor… Szekeres?

– Mennyit ivott? – kérdi szigorúan.

– Jézusom… Nem számoltam, kellett volna? Pár sör, pár tömény… Egy normál péntek este a nyár közepén. Maga nem szokott ilyenkor…

– Csináltunk hajnalban egy vérképet.

– Ó. Hálásan köszönöm.

– Szívesen, ez a protokoll. – Ütemnyi hatásszünet, jelentőségteljes pillantás a papírlapra: – A vérképe alapján ön, amikor az eset történt, alkohol tekintetében teljesen tiszta volt. Semmi tömény, semmi sör, abszolúte semmi. Mit szól ehhez?

A doktor hirtelen rád néz. Nehéz állni a tekintetét.

– Mit szólhatnék? – Szívsz egyet az orrodon, aztán hosszan bent tartod a levegőt, mintha dohányfüst volna. A vád képviselője a szádat figyeli, várja a folytatást. – Mi lenne az a válasz, ami után egészen biztosan nem engednek ki? Ha például azt mondanám, hogy a halott apámat láttam meg a Dunában? Az például ilyen lenne?”