Előfizetés

Kentaurbeszéd – Falus András: A bizalom inflációja – a lesötétedés kora?

Falus András
Publikálás dátuma
2020.11.21. 12:00

Napról-napra szinte egy új, a legsötétebb középkornak megfelelő viselkedési és gondolkodási móddal szembesülünk, melyben a reneszánsz még várat magára.
– Kér teát?  – Nem, én románcot akarok. Zenét akarok. Szerelmet és szépséget akarok.  – Teát nem?
(Esőember)


A pusztító spanyolnátha (influenza) három legfontosabb problémáját 1920-ban a következőkben látták (Science): 1. Az emberek nem veszik észre a rizikót, amivel szembesülnek. 2. Ellentétes az emberi természettel, hogy egymástól elzárják magukat. 3. Az emberek tudattalanul viselkednek úgy, hogy másokat veszélyeztetnek. Ennek bizony száz éve!

A védőoltás tömeges elutasítása

A minap egy több forrás által is megerősített felmérés eredményén akadtam fel, nevezetesen a létező influenza elleni védőoltás hazai elutasítottságának arányán. Miért? Nincs influenza? De, van. Nem védi meg az emberek többségét a rendszeresen változó vírus ellen az évente új vakcina? De igen! Eljött az influenza-szezon ideje? Igen, most kezdődik éppen! Belátható, hogy két légzőszervi vírusbetegség több mint egy? Sok szakember idén március-április óta állítják, hogy igen, sőt, a betegség súlyossága szempontjából több mint a kettő összege! A COVID ellen jelenleg még nincs vakcina, de az influenza ellen már van. Ezek hiteles eredményeken megalapozott, sok tízezer számban publikált, ellenőrizhető tudományos nézetek. Idén az „állig felfegyverzettség” magabiztosságával még a mindenkinek ingyenesen járó, bőségesen rendelkezésre álló influenzaoltást is belengette a kormány, majd kiderült az előre gondolkodás szervezetlensége és a vakcina hiánya, ahogy a jelen idejű COVID-pandémia esetében is. Költői kérdésem a tanácsadók és az információt adók hitelességére vonatkozna, ha érdemes lenne felvetni az arc nélküli szakértők személyére, hitelességére és felelősségére vonatkozó érdeklődésünket. A COVID-kataklizma fokozódó érzelmi megközelítése már elképesztő figyelmeztetést jelent, azt, hogy ön- és közveszélyes következményekkel jár a tudomány, a távolságtartás, a maszkviselés, a kézmosás, a vakcina hatékonyságának tagadása.

Fenyegetettség és félelem

Mi áll a kapkodó, irracionális köz-viselkedés mögött? Először is a félelem, a jogos fenyegetettség érzés. A pestis, a fekete himlő, a kolera, a tífusz, a tuberkulózis, a spanyolnátha és a többi influenzajárvány, a járványos gyerekbénulás, az ebola, de az AIDS is összességében sok tízmillió embert ölt meg. Következményként generációkon át hat a JÁRVÁNY szó okozta borzongás, félelem. Ezt a félelmet csak fokozza a tehetetlenség magányt sugalló érzése. A rettegés sokakból vált ki ignoráns reakciót: „engem nem érhet baj, a hírek kamuk”. Az érzelmektől átitatott közhangulat a rossz hírekre sokkal érzékenyebb, kevésbé reagál a világból érkező valós pozitív trendekre, a tudományos eljárások fejlődésére, a kikövetelt nyilvánosság bevonására, a biztonsági rendszerek fokozott átláthatóságára. A fenyegetettségi állapotban ráadásul növekszik a közösségi intolerancia, a bűnbakképzés és a diszkrimináció. Létezik pozitív elmozdulás is, idén március óta példátlanul erősödik a tudományos laboratóriumok kooperatív együttműködése, a tudományos folyóiratok nyitottsága. Ugyancsak jó kimenet a pánik és a „nem tudok védekezni” magányossága ellen a közös vállalások (például a kézmosás és a maszkviselés terén) egymást segítő felismerése és erősítése. Az egyéni kapcsolatokban karantén ideje alatt nagyon pozitív hatású, ha megkeressük a régi ismerősöket, megkérdezzük milyenek a napjaik, beszélünk-beszélgetünk velük – különösen az amúgy is nehezebb helyzetű idős embereknek fontos ez. A társadalmi szintű kommunikációban is nagyon fontos a közös veszélyen alapuló közös identitás hangsúlyozása. A pánik nyilvánvalóan önző versengést is eredményezhet a vásárlás, a kereskedelmi hozzáférhetőség színterein. Viszont a példamutatás közös pozitív együttélési normákat erősíthet meg. Humán antropológusok sokat tudnak ennek a jelenségnek az evolúciós hátteréről a túlélési stratégiák kapcsán. Azokban a kultúrákban, ahol a memetikailag öröklött, komolyan vett normák társadalmilag elfogadottabbak, ott különösen válságokban kevesebb helye van a devianciának (pl. Szingapúr, Japán, Kína, Dél-Korea). Ezek a szabálykövetési normák nem véletlenül alakultak ki, éppen a komoly fenyegetések miatt (természeti katasztrófák, inváziók, kórokozók elszabadulása) a túlélés érdekében. A válság nyilvánvalóan kihangosítja az egyenlőtlenségeket, a hajléktalanok helyzete még nehezebbé válik. Magyarországon két negatív COVID-teszt kell ahhoz, hogy a hajléktalanszállón fogadják a hajléktalanokat, mely egyfelől érthető, másfelől viszont az egészségügyi ellátás marginális helyzetén élő emberek hogyan tudják ezt abszolválni? S ha elhagyja pár napra, de akár pár órára a szállást, akkor a racionalitás szerint ismét kellene teszt? Vagy bezárjuk őket?! Szinte lehetetlen az előírások teljesítése a világ azon részein, ahol nem könnyű nem fertőzött vízhez (sőt egyáltalán vízhez) jutni – ott meglehetősen körülményes a kézmosás. A társadalmilag alacsonyabban értékelt munkákat nehéz, vagy lehetetlen home office-ban, távolról végezni, számukra nagyobb eséllyel szűnik meg a munkahely és nehezebben találnak munkát. Ráadásul miközben megtakarításaik sincsenek, az alacsony gazdasági/társadalmi státuszú emberek még kevésbé bíznak az intézményekben, a hivatalos híradásokban és hajlamosabbak leegyszerűsíteni a híreket, s a néha nehezen felismerhető anekdotikus fake news-oknak hinni. A politikai polarizáció békeidőben is érezhető feszültsége miatt a járványban is sarkosabb véleményt képviselünk, csökken a bizalom azokban, akik más politikai véleményt fogalmaznak meg és kevésbé fogadunk be ellentétes információkat (csak azt olvassuk, ami nekünk tetszik, eleve azt kapjuk már a preferált közösségi médiában), könnyebben engedünk be akár fals, de a miénket támogató információkat.

Pénzt vagy életet?

Az egyik legnehezebb mérlegelési és döntési kérdés: egészség vagy gazdaság? Sok döntéshozó sugallja, hogy a járvány súlyos dolog, de a gazdaság, az élet leállítása még súlyosabb. „Vajon most betegedjen és haljon meg Amerikában 200 ezer ember, akiknek egy része így is úgy is meghalt volna, vagy jöjjön a leállítás és gazdasági válság, amely tönkreteszi az országot és lehet, hogy következményeivel még több embert betegít és öl meg”. Nem igazolt, nagymértékben embertelen és cinikus narratíva ez. Ráadásul ebben a vitában is érzékelhetőek érzelmi megosztásra vezető, demagóg elemek. A „tojásfejűek”, a „nagyokosok”, a média pánikot keltenek - mondja a populista politikus –, de betegségek mindig voltak és lesznek, ezért még nem állítjuk le az országot. Félni a munkanélküliségtől és nem a betegségtől kell - teszi hozzá. A holnapért ezek az emberek... – gondolja, nem meri kimondani, csak ráutaló („összekacsintó, félre” - színházi utasítással), „aki akarja érti” mondatokat mond. Tulajdonképpen azt, hogy akik többnyire öregek és már most is betegségekkel küzdenek, feláldozhatóak. Így, ha nem is ennyire világosan gondolkodik Trump – aki többek között a járványkezelésben mutatott dilettantizmusa miatt vesztette el az elnökválasztást – és nyomában a trumpiánusok milliói és politikusok, akik ezért is késlekedtek a radikálisabb lockdown intézkedésekkel. Tajvan, Szingapúr, Dél-Korea, Új-Zéland, de akár Kína példája is arra utal, hogy nem feltétlenül szükséges a vagy/vagy, a pénzt vagy életet relációkban gondolkodni. Mi kell/ene/ hozzá? Nagyfokú koordináció, sok tesztelés, általános maszkhasználat, a fertőzöttek azonnali izolálása és a potenciális fertőzöttek gyors felkutatása (contact tracing) szükséges. Ehhez persze sok évtizeden által berögződött fegyelem, közösségi szolidaritás, bizonyos vélt vagy valós egyéni szabadságjogok indokolt és átmeneti háttérbe szorítása és nyílt kommunikáció-bizalom. Ezt úgy is nevezhetjük, hogy kultúra.

A konteók mozgatóereje

Az álhírek, összeesküvés-elméletek mögött gyakran pszichológiai szükségleteink kielégítetlensége is rejlik. Meg akarjuk magyarázni, hogy mi történik velünk és körülöttünk, amikor nagy volumenű kríziseket látunk és erre ráerősít a valahova (pl. a vírustagadókhoz) tartozás igénye. Ezért is kiemelten lényeges az igazolt konszenzuson alapuló tudományos és egyben érthető kommunikáció, az áltudományok elleni küzdelem, a meggyőzés hiteles személyek által. Erre kitűnő példa, hogy az ebola járványban Sierra Leónéban a papok voltak ezek a hiteles források, amikor elmondták a templomban a híveiknek, hogy mossanak és azt, hogy hogyan mossanak kezet. A források hitelessége, ellenőrizhetősége mellett a kommunikációban fontos hangsúlyozni a saját higiéniai haszon mellett a közérdeket, azaz legyen kevesebb beteg, lassabban terjedjen a betegség (zárjanak be a nyilvános szórakozóhelyek és legfeljebb zárt kapusak legyenek a sportrendezvények). Ennek érdekében lehet büntetéseket alkalmazni és jutalmazni az együttműködőket, de igazából hosszútávú eredményeket csakis a köznevelési (egészségnevelési) stratégiák megalkotása és végigvitele révén lehetne elérni. Minden társadalomban kardinális jelentőségű, hogy a cselekedetek a meglévő morális és világnézeti értékekkel találkozzanak. Ebben az egyházaknak és a művészeknek is különleges szerep adódik.

Fallal a fejnek?

Mintha a tudatlanság kőfalával mennénk a fejnek! Tegyük csak fel maguknak a kérdést: bízunk-e, bízhatunk-e a tudományban, a tudósokban, az orvosokban, a közegészségügyi, gazdasági, szociológiai, szociálpszichológiai szakértelemben vagy sem? Ellenőrizzük-e a széltében-hosszában terjedő hírek forrásait, számszerű adatait és következtetéseit? Vagy kötelességünk lenne-e erre a tátongó ismerethézagra felhívni nem szakértő honfitársaink figyelmét legalább most, a jelenlegi drámai vírushelyzetben? Ha nem, miért nem? A nevelési rendszer melyik szintje felelős ennek elmaradásáért? Két érzelmileg aláaknázott hatású gondolati séma okozza a legfőbb problémát. Időrendi sorrendben: az egyik véglet. Minden ún. hivatalos kinyilatkoztatást elhiszünk, mert hogy „bemondták a tévében is”. Hogy az erre illetékes (vagy illetékesnek minősített) személyek a közszolgálatinak nevezett aránytalanul kistafírozott médiumokban mennyire meggyőzőek, az eleve, finoman szólva is kérdéses. Jobb esetben a helyenként tökéletesen semmitmondó, felhabosított monológjaik, rosszabb esetben 24 órán belüli önellentmondó szövegeik a még fogékony hallgatóságban is misztikus ködbe burkolják a valós helyzetet, s a végkonklúzió az, hogy „úgyse értem, amit mondanak”. Először bálványimádó vakhit, később már a „majd csak megússzuk valahogy” beletörődő narratívája formálódik. A másik véglet. Az összes kinyilatkoztatást elvetjük, „akárki, akármit is mond, csak azért sem hiszem”, sőt, a démonizálás nihilizmusában találjuk magunkat. A démon még inkább megjelenik, ha a szakmai álruhában pózoló, a tudományos érveket tagadó vagy félremagyarázó személyek bújtatva, de egyre inkább nyíltan leegyszerűsítő anekdotikus hazugságokkal tagadják magát a vírust, a szociális távolságtartást, a maszkviselést, a lockdownt és pláne a vakcinát. A valódi bizalom, a hírek elfogadása és a szolidáris közösségi magatartás kizárólag az őszinte, szakszerű, szükség esetén önkritikus kommunikációban alakulhat ki. Az internetes hírhálózatok világában, az Y, Z és alfa-generációk egyre dominálóbb túlsúlya miatt mindenféle, a „riogatásra”, a pánik elkerülésére hivatkozó, álságosan deliráló hazugság – még ha a szervilis megfelelni akarás jegyében egy államtitkár mondja is – a visszájára fordul. A közhelyes áltájékoztatásokkal, az adatoknak az önkormányzatoktól való elzárásával, a vakcina hónapra pontos ígérgetésében megnyilvánuló voluntarizmussal csak rombolni lehet az amúgy is rohamosan erodálódó bizalmat.

Lesötétedés?

(W. Péter muzsikus, zeneszerző barátom bonmot-ja). Abban a nemcsak egészségileg és szociálpszichológiailag kialakult helyzetben, amit a COVID-kihívás ma még alig belátható globális hatása okoz, egyre élesebben jelennek meg gondolkodásunk, közösségi és egyéni aktivitásunk gyenge pontjai. Sőt, a teendők is. Állítom, hogy napról-napra szinte egy új, a legsötétebb középkornak megfelelő viselkedési és gondolkodási móddal szembesülünk, melyben a reneszánsz még várat magára. Az infantilis percepció gyakorlatilag csak azt hajlandó elfogadni, amit fizikai érzékszerveivel felfog, megérint, szájába vesz, és közvetlenül megért. Az új középkor embere, hírfogyasztója szinte csak azt fogadja be, amire meseszerű, faék egyszerűségű, tőmondat igényességű magyarázatot kap, minden egyebet elutasít, legyen az általános felmelegedés, járvány vagy a védőoltások által sokszorosan életmentő védelem. Csernobilban 34 éve a pár órája felrobbant és széthasadt, felfelé nyitott atomerőmű tetejére tűzoltókat hajtottak fel, akik vízzel és közönséges oltóanyagokkal próbálták oltani az iszonyú magas radioaktivitással a légkörbe szabadon sugárzó reaktort. Mert ugye a rádióaktivitás nem látszik, nem lángol, sőt közvetlen füstje sincsen. Még pár óráig éltek ezek a szerencsétlen emberek. A populista politika, pökhendi és hipokrita módon a „józan ész” nevében harcol a népért az elitekkel, így a tudós elittel is; meséi érzelmi alapon álló, a racionalitást elutasító világmesékké válnak. A szavak, mondatok inflálódása, kiegészülve a hatalmi beszéddel még válságban is, már csak a választási esélyekre hajaz. Felvilágosodás helyett lesötétedést élünk meg, miközben a mesterséges intelligenciák, a szuper-komputerek, az 5G adatátvitel, a rák elleni ígéretes terápiák, a genomba való egyre pontosabb beavatkozás technikai kelléktára folyamatosan bővül. Az emberiség évszázados ökológiai bűnözése nyomán itt a klímakatasztrófa, az ökológiai lábnyom brutális növekedése, az ivóvíz-katasztrófa, az emberek közti egyenlőtlenség morális Armageddonja. És igen, nyakunkba liheg már az állatról emberre terjedő további világjárványok apokaliptikus réme. Mi a társadalom, a nevelés, az egészségügy és a politika felelőssége mindebben? Felvilágosodás után lesötétedés vár ránk? Látjuk az alagút végét? És vajon már látjuk, vagy még látjuk?

Füllentések magasiskolája

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.11.21. 11:21

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Az egyik hazugság hozza magával a másikat majd a harmadikat, és aztán már nincs megállás. Hazugságból szőtt „óriáskígyó” tekergőzik és csaknem fojtogat a deszkákon a Házassági leckék középhaladóknak2 előadásában, a Centrál Színházban.
Akár az is lehetne a cím, hogy Füllentések magasiskolája. Florian Zeller csaknem szék alá nevettető bohózatának első része, a Házassági leckék középhaladóknak, akkor még csak így, számozás nélkül, ment már vagy százötvenszer, és műsoron is maradt. Stohl András, Kovács Patrícia, Schmied Zoltán és Balsai Móni brillíroznak benne. Most a folytatásban megint övék a színpad, ugyancsak Puskás Tamás rendezésében. Ismét két házaspár leckézteti egymást és a nézőket. Mi elég hamar rájövünk, hogy „keresztbe” csalják egymást, de ők mindvégig nem tudják biztosan. Puhatolóznak, féltékenykednek, elkenődnek, kétségbeesnek, homokba dugják a fejüket, nem akarják hinni, látni, ami napnál is világosabb. Komoly baj lehet a házasság intézményével. A Vacsora négyesben előadásában, a Pinceszínházban, ugyancsak egymással jóban lévő két házaspárnak kell rájönnie, szintén békésnek induló estebéd során, hogy a csillagot is lehazudták egymásnak az égről, és hűségről még csak harangozni sem hallottak. A Teljesen idegenek előadásában a Játékszínben, „véletlenül” megint csak vacsora közben kell rájönniük többeknek, hogy az a békésnek tűnő állóvíz, amit a társuk jelentett számukra, valójában izzó és hamarosan kitörő tűzhányó. Lehet persze azt mondani, hogy ezek a darabok helyes, ügyesen megírt csacskaságot, jutalomjátékot jelentenek a színészeknek, könnyed szórakozást a nézőknek. És ez igaz is. De azért lakmuszpapírszerűen jelzésértékűek. Tele vannak kesernyés tapasztalatokkal a sok móka-bóka közepette, a megcsalásból és megcsalatásból adódó fájdalommal, és annak tudatával, hogy bárkinek a lelkébe bele lehet gázolni, akárki könnyedén lóvá tehető. A házasság egyre szétziláltabb intézménye senkit nem véd meg ettől. A szerző most már két részben is figyelmeztet erre bennünket. Felhasználja ehhez a klasszikus francia bohózat, például Feydeau teljes eszköztárát. Csakhogy az egykori mesternél mindig csupán szándék volt a megcsalásra, vagy éppen alaptalannak bizonyult a gyanú, manapság inkább az derül ki, hogy akár még az is igaz lehet, amit a féltékenység miatt gyötrődők el sem tudnak képzelni. Michel, a főhazug, a főmacsó, a fantáziadús handabandázások hol magabiztos, hol igencsak elbizonytalanodó főhőse: Stohl András. Valami ilyesmire szokták mondani azt a közhelyet, hogy „lubickol” a szerepben. Fölöttébb hitelesen alakít totálisan hiteltelent. Mesterien mutatja be milyen az, amikor valakinek az ösztönös gesztusai, mimikája igencsak ellentételezi, amit szavakkal állít, ez pedig meglehetősen árulkodóvá, és egy bohózatban felettébb röhejessé válik. Csodálhatjuk a színészi bravúrt, a pazar technikai tudással párosuló fifikásságot, és a kisebb-nagyobb lelepleződésekre újra és újra rátromfoló vakmerőséget, ami olykor azért berezeléssel is párosul. Kacarászhatunk ezen könnyedén ellazulva. Csak közben rá kell jönnünk, hogy a hazugságoknak az a meglehetősen hatalmas tárháza, amit a többi szereplő is elénk tár, minket is körülvesz. És nem csupán a magánéletben, hanem a közéletben legalább annyira. Politikust, illetékes embert nézve, hallgatva, rendszeresen arra kényszerülünk, hogy próbáljuk megfejteni egy fagyos mosolyból, idegesen elkapkodott karmozdulatból, megránduló arcból, hogy mi is van a szavai mögött. Afféle mind rutinosabbá váló hazugságvizsgáló-gépként igyekszünk rájönni, hogy mi hagyná el a száját, ha igazat szólna. Ez a bohózat a hazugság természetrajzát vizsgálja, és azt a kényszerpályát, amitől mind többen belekerülnek a hazugságspirálba, amiből nincs, vagy csak riasztóan nehezen van kiút. Ez a végtelen témakör dermesztően aktuális. Ha ebbe kicsit belegondolunk, a darab áthallásossá válik, és már egyáltalán nem csak helyes, tét nélküli, ötletekkel, poénokkal teletűzdelt kedvesség. Puskás nagyon ért ahhoz, hogy látszólagos könnyedségek tartalommal telítődjenek meg, némiképp fajsúlyossá váljanak, miközben azért nem húznak be kemény gyomrosokat a nézőknek, megőrzik szórakoztató jellegüket. Finoman ízletes ostyába csomagolja a keserű pirulát. A darab másik fő kérdése, hogy feltétlen üdvös-e tudni az igazságot? Ha például kimondottan jóban lévő két házaspár egyik hölgy tagja a barátnője férjét idegen férfival látja csókolózni az utcán, siessen-e ezt rögtön tudatni, vagy titkolja el inkább, ne szólj szám, nem fáj fejem alapon? Érdemes-e ezen magából kikelve fölháborodnia, erkölcsi szentenciákat pufogtatnia, főleg úgy, hogy maga is ludas valami hasonlóban.
Az első jelenetben ennek vagyunk tanúi, a Balsai Móni által megformált Laurence hosszan, totálisan kiakadva elregéli a Stohl játszotta Michelnek, hogy milyen „borzalmat” látott. A férfi tűzön-vízen keresztül le akarja beszélni, hogy erről egyetlen mukkot is ejtsen a hozzájuk mindjárt vacsorára érkező baráti házaspárnak. Az is fölvetődik, hogy mondják le a vacsorát, de miközben ezen vitatkoznak, betoppannak a barátaik és hamarosan lesz haddelhadd. A Kovács Patrícia és Schmied Zoltán alakította Alice és Paul, a sebtében abbahagyott veszekedés utáni lefagyott hangulatba csöppen bele. Élvezettel passzolhatják a színészek egymásnak a körmönfontabbnál körmönfontabb, a lényegről a figyelmet elterelni igyekvő mondatokat. Eljátszhatják, hogy éppen ráeszmélnek valamire, aztán kiderül, hogy nem is arra gondoltak, ami miatt mindenkiben megállna az ütő. Újabb célozgatások, elháríthatatlannak tűnő vészhelyzetek következnek, amiket esetleg megint sikerül rafinált módon kivédeni, hogy hamarosan ismét következzen egy „támadás”. Hol az egyik fél van fönt, hol a másik, perpetuum mobiléhez hasonlatos ez a fifikás libikóka játék. Mindegyik színésznek módja van „nagyáriára”, arra, hogy tündököljön. Élnek is a lehetőséggel, ami az ilyen típusú daraboknak lételemük. A közönség is ezt várja tőlük, és ezt valamennyien kiválóan teljesítik. Pallós Nelli olyan díszleteket, Matis Edit olyan jelmezeket tervezett, hogy azt érezhessük, a középosztály tagjaival, azaz a legtöbbünkkel megtörténhetne mindez. A remek szórakozás mellett, mint egy valódi lecke, okulásunkra szolgálhatna.

A mintaság örömei

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.11.21. 10:39

Fotó: Shutterstock
Minta lettem. Ha én nem kérem a főtt karalábét a húslevesből, akkor a hatévesem is azonnal rávágja: ő sem szereti. Sosem szerette. Nem is fogja. Ha reggel nem öltözöm át azonnal, akkor kijelenti, hogy ő is pizsamában marad, hiszen úgy sokkal kényelmesebb. Ha könyvet veszek a kezembe, mert mostanában ez már munka is, akkor előbb vagy utóbb odasündörög, és ő is „olvasni” kezd. Most épp egy karácsonyi katalógus a kedvence, azt böngészi, ami gyereknyelven azt jelenti, hogy percenként mást és mást kellene rendelnünk belőle: a versenypályától a karácsonyi díszekig. Nem készültem erre. Igazából nem is hittem volna, hogy egyszer minta leszek. Én író szerettem volna lenni, abból sem a mintának való. Inkább az a fajta, aki csak úgy láthatatlanul bóklászik a művei körül, azok megtűrt árnyéka. És ha épp nincs friss mű, akkor ő sem érdekes. Érdektelenségből jön, és oda is húzódik vissza, ha az a kis fény, ami egy-egy könyvre hullni tud, kihuny. Annyian vágynak manapság szerepelni a már hivatásos szereplőkön túl, hogy lassan már nem is embereket, karaktereket, teljesítményt látunk, csak a puszta jelmezt és benne a mutogatás égető vágyát. Ez a vágy van az arcok helyén. Nem is értem, hogy egy-két műsorban miért érdekes az, hogy kit rejt a maszk? Senkit. Pontosabban egy másik maszkot. Amely épp oly rafinált és kiszámított, látványosságnak szánt, mint az első. Ez a minta viszont, amit Dusi vesz át nap mint nap, nagyon is élő, és mentes a megjátszástól. Őszinte igazodás. Vélhetően velem is ez történt az ő korában és olyan természetesen, hogy fel sem tűnt. Vagy olyan erős volt a következő, szintén természetes szakasz, a lázadásé, a minta felrúgása és megkérdőjelezése, hogy ki is ment a fejemből, hogy egyszer én is pont olyan akartam lenni, mint az apám. Hogy mi sem volt magától értetődőbb, mint beállni a sorba, végtelen tükörként adni vissza a múltba nyúló generációkat. Sajnos, ma néha sokkal élesebbek bennem a veszekedések, mint volt az ösztönös igazodás. Pedig én is miatta kezdtem el horgászni, miatta rajongok a világháborúról szóló könyvekért (örök vitánk volt, hogy Pearl Harbor megtámadásáról tudtak-e az amerikaiak vagy sem), és van bennem még sok-sok átvett mozdulat, gesztus, kifejezés. Ám ezek már végletesen összekeveredtek a sajátjaimmal, vagyis azokkal, amelyeket sajátjaimnak hiszek. De ha én ezt tudom, akkor jobban figyelek. Igyekszem több bölcsességet és műveltséget, világban való jártasságot beszerezni, hogy megfeleljek a hirtelen rám zuhant felelősségnek. Talán okosabb lett volna megkóstolni annak idején a karalábét, és még ezer mást, hogy ne a finnyásságot lássa rajtam, hanem nyitottságot ezeregy íz iránt. Ezt is apámtól hozom egyébként, aki bárhol jártunk a világban, bármilyen étterem rafinált étlapját vette is a kezébe, többnyire hasábburgonyát rendelt natúr szelettel. Én már tudatosan küzdöttem ez ellen, és fedeztem fel az ázsiai konyhát, kóstoltam bele örménybe, indiaiba és arabba, már a magam keretei között. Túl egzotikusat például nem bírnék lenyelni, a birkaszemtől vagy az osztrigától kiver a víz. Valami ösztönösen ellenáll bennem. És az árnyékát sem ugorhatja át az ember: a karfiolról ma is úgy képzelem, hogy Isten rosszkedvében teremtette. Viszont ezt már nem hangsúlyozom a hatéves előtt. Hallgatok, és úgy teszek, mintha mennyei csemege lenne a tányéromon, majd amikor nem figyel, szépen átcsúsztatom a nejemnek. Miközben tudom, Dusi radarjai nagyon hamar kiszúrják a hamisat, a didaktikusat. Csak azt fogadja el, amit igaznak lát. Parancsolni meg nem akarunk, ahogy a zsarolás sem pálya. A nagyszüleim még imádtak így megetetni abból, amit nem nagyon akartam: ezt a falatot apáért, ezt anyáért, ezt a világbékéért. Vajon lehet-e készülni erre, morfondíroztam tovább magamban. Lehet-e készülni a mintaságra? Lehet-e gyúrni rá? Fejleszteni? Vagy az a legjobb, ha csak hagyjuk, hogy az evolúció, az idő vagy a civilizáció (vagy ez mind együtt) tegye a dolgát? És persze áttestálni sem lehet. Hogy matekban inkább Gézához, idegen nyelvek tekintetében Imréhez, ezermesterség tekintetében pedig a villanyszerelő ismerősünkhöz igazodjon. Majd fog. Ha felnő. Ha el tudjuk hitetni vele, hogy a világ alapjában véve nem kényszer, nem alá-fölérendeltség, hanem lehetőség. Jó érzékkel, kíváncsisággal, alázattal pedig azt vesz majd ki belőle, amit akar. Meg amit a képességei engednek. Aztán majd ő is ott áll mintaként, régi-új gesztusok tárházaként. Szeretném kinagyítani a pillanatot, mint egy fényképet. Ahogy popcornnal és almás pitével felszerelkezve drukkoljuk ki a magyar csapat győzelmét Izland ellen. Ahogy pont úgy fogja a fejét Gulácsi potyagóljánál, ahogy én, miközben mindent elkövetek, hogy ne káromkodjak hangosan. És aztán persze a váratlan győzelemnél is ugyanígy. Hallom a hangom, ezért nem szabad feladni. Pedig már feladtuk rég. Aztán nevetünk ezen is. Jó lenne eltenni ezeket a pillanatokat, a mintaság apró örömeit. De a fénykép szűk, a memória csalóka. Az emlékek kiperegnek az ujjaink közül, mint a legfinomabb homok. Minél inkább szorítom, annál inkább.