Kentaurbeszéd – Falus András: A bizalom inflációja – a lesötétedés kora?

Napról-napra szinte egy új, a legsötétebb középkornak megfelelő viselkedési és gondolkodási móddal szembesülünk, melyben a reneszánsz még várat magára.

– Kér teát?

– Nem, én románcot akarok. Zenét akarok. Szerelmet és szépséget akarok.

– Teát nem?

(Esőember)

A pusztító spanyolnátha (influenza) három legfontosabb problémáját 1920-ban a következőkben látták (Science): 1. Az emberek nem veszik észre a rizikót, amivel szembesülnek. 2. Ellentétes az emberi természettel, hogy egymástól elzárják magukat. 3. Az emberek tudattalanul viselkednek úgy, hogy másokat veszélyeztetnek. Ennek bizony száz éve!

A védőoltás tömeges elutasítása

A minap egy több forrás által is megerősített felmérés eredményén akadtam fel, nevezetesen a létező influenza elleni védőoltás hazai elutasítottságának arányán. Miért? Nincs influenza? De, van. Nem védi meg az emberek többségét a rendszeresen változó vírus ellen az évente új vakcina? De igen! Eljött az influenza-szezon ideje? Igen, most kezdődik éppen! Belátható, hogy két légzőszervi vírusbetegség több mint egy? Sok szakember idén március-április óta állítják, hogy igen, sőt, a betegség súlyossága szempontjából több mint a kettő összege! A COVID ellen jelenleg még nincs vakcina, de az influenza ellen már van. Ezek hiteles eredményeken megalapozott, sok tízezer számban publikált, ellenőrizhető tudományos nézetek.

Idén az „állig felfegyverzettség” magabiztosságával még a mindenkinek ingyenesen járó, bőségesen rendelkezésre álló influenzaoltást is belengette a kormány, majd kiderült az előre gondolkodás szervezetlensége és a vakcina hiánya, ahogy a jelen idejű COVID-pandémia esetében is. Költői kérdésem a tanácsadók és az információt adók hitelességére vonatkozna, ha érdemes lenne felvetni az arc nélküli szakértők személyére, hitelességére és felelősségére vonatkozó érdeklődésünket.

A COVID-kataklizma fokozódó érzelmi megközelítése már elképesztő figyelmeztetést jelent, azt, hogy ön- és közveszélyes következményekkel jár a tudomány, a távolságtartás, a maszkviselés, a kézmosás, a vakcina hatékonyságának tagadása.

Fenyegetettség és félelem

Mi áll a kapkodó, irracionális köz-viselkedés mögött? Először is a félelem, a jogos fenyegetettség érzés. A pestis, a fekete himlő, a kolera, a tífusz, a tuberkulózis, a spanyolnátha és a többi influenzajárvány, a járványos gyerekbénulás, az ebola, de az AIDS is összességében sok tízmillió embert ölt meg. Következményként generációkon át hat a JÁRVÁNY szó okozta borzongás, félelem. Ezt a félelmet csak fokozza a tehetetlenség magányt sugalló érzése. A rettegés sokakból vált ki ignoráns reakciót: „engem nem érhet baj, a hírek kamuk”.

Az érzelmektől átitatott közhangulat a rossz hírekre sokkal érzékenyebb, kevésbé reagál a világból érkező valós pozitív trendekre, a tudományos eljárások fejlődésére, a kikövetelt nyilvánosság bevonására, a biztonsági rendszerek fokozott átláthatóságára. A fenyegetettségi állapotban ráadásul növekszik a közösségi intolerancia, a bűnbakképzés és a diszkrimináció.

Létezik pozitív elmozdulás is, idén március óta példátlanul erősödik a tudományos laboratóriumok kooperatív együttműködése, a tudományos folyóiratok nyitottsága. Ugyancsak jó kimenet a pánik és a „nem tudok védekezni” magányossága ellen a közös vállalások (például a kézmosás és a maszkviselés terén) egymást segítő felismerése és erősítése. Az egyéni kapcsolatokban karantén ideje alatt nagyon pozitív hatású, ha megkeressük a régi ismerősöket, megkérdezzük milyenek a napjaik, beszélünk-beszélgetünk velük – különösen az amúgy is nehezebb helyzetű idős embereknek fontos ez. A társadalmi szintű kommunikációban is nagyon fontos a közös veszélyen alapuló közös identitás hangsúlyozása.

A pánik nyilvánvalóan önző versengést is eredményezhet a vásárlás, a kereskedelmi hozzáférhetőség színterein. Viszont a példamutatás közös pozitív együttélési normákat erősíthet meg. Humán antropológusok sokat tudnak ennek a jelenségnek az evolúciós hátteréről a túlélési stratégiák kapcsán.

Azokban a kultúrákban, ahol a memetikailag öröklött, komolyan vett normák társadalmilag elfogadottabbak, ott különösen válságokban kevesebb helye van a devianciának (pl. Szingapúr, Japán, Kína, Dél-Korea). Ezek a szabálykövetési normák nem véletlenül alakultak ki, éppen a komoly fenyegetések miatt (természeti katasztrófák, inváziók, kórokozók elszabadulása) a túlélés érdekében.

A válság nyilvánvalóan kihangosítja az egyenlőtlenségeket, a hajléktalanok helyzete még nehezebbé válik. Magyarországon két negatív COVID-teszt kell ahhoz, hogy a hajléktalanszállón fogadják a hajléktalanokat, mely egyfelől érthető, másfelől viszont az egészségügyi ellátás marginális helyzetén élő emberek hogyan tudják ezt abszolválni? S ha elhagyja pár napra, de akár pár órára a szállást, akkor a racionalitás szerint ismét kellene teszt? Vagy bezárjuk őket?!

Szinte lehetetlen az előírások teljesítése a világ azon részein, ahol nem könnyű nem fertőzött vízhez (sőt egyáltalán vízhez) jutni – ott meglehetősen körülményes a kézmosás. A társadalmilag alacsonyabban értékelt munkákat nehéz, vagy lehetetlen home office-ban, távolról végezni, számukra nagyobb eséllyel szűnik meg a munkahely és nehezebben találnak munkát. Ráadásul miközben megtakarításaik sincsenek, az alacsony gazdasági/társadalmi státuszú emberek még kevésbé bíznak az intézményekben, a hivatalos híradásokban és hajlamosabbak leegyszerűsíteni a híreket, s a néha nehezen felismerhető anekdotikus fake news-oknak hinni.

A politikai polarizáció békeidőben is érezhető feszültsége miatt a járványban is sarkosabb véleményt képviselünk, csökken a bizalom azokban, akik más politikai véleményt fogalmaznak meg és kevésbé fogadunk be ellentétes információkat (csak azt olvassuk, ami nekünk tetszik, eleve azt kapjuk már a preferált közösségi médiában), könnyebben engedünk be akár fals, de a miénket támogató információkat.

Pénzt vagy életet?

Az egyik legnehezebb mérlegelési és döntési kérdés: egészség vagy gazdaság? Sok döntéshozó sugallja, hogy a járvány súlyos dolog, de a gazdaság, az élet leállítása még súlyosabb. „Vajon most betegedjen és haljon meg Amerikában 200 ezer ember, akiknek egy része így is úgy is meghalt volna, vagy jöjjön a leállítás és gazdasági válság, amely tönkreteszi az országot és lehet, hogy következményeivel még több embert betegít és öl meg”. Nem igazolt, nagymértékben embertelen és cinikus narratíva ez. Ráadásul ebben a vitában is érzékelhetőek érzelmi megosztásra vezető, demagóg elemek. A „tojásfejűek”, a „nagyokosok”, a média pánikot keltenek - mondja a populista politikus –, de betegségek mindig voltak és lesznek, ezért még nem állítjuk le az országot. Félni a munkanélküliségtől és nem a betegségtől kell - teszi hozzá. A holnapért ezek az emberek... – gondolja, nem meri kimondani, csak ráutaló („összekacsintó, félre” - színházi utasítással), „aki akarja érti” mondatokat mond. Tulajdonképpen azt, hogy akik többnyire öregek és már most is betegségekkel küzdenek, feláldozhatóak. Így, ha nem is ennyire világosan gondolkodik Trump – aki többek között a járványkezelésben mutatott dilettantizmusa miatt vesztette el az elnökválasztást – és nyomában a trumpiánusok milliói és politikusok, akik ezért is késlekedtek a radikálisabb lockdown intézkedésekkel.

Tajvan, Szingapúr, Dél-Korea, Új-Zéland, de akár Kína példája is arra utal, hogy nem feltétlenül szükséges a vagy/vagy, a pénzt vagy életet relációkban gondolkodni. Mi kell/ene/ hozzá? Nagyfokú koordináció, sok tesztelés, általános maszkhasználat, a fertőzöttek azonnali izolálása és a potenciális fertőzöttek gyors felkutatása (contact tracing) szükséges. Ehhez persze sok évtizeden által berögződött fegyelem, közösségi szolidaritás, bizonyos vélt vagy valós egyéni szabadságjogok indokolt és átmeneti háttérbe szorítása és nyílt kommunikáció-bizalom. Ezt úgy is nevezhetjük, hogy kultúra.

A konteók mozgatóereje

Az álhírek, összeesküvés-elméletek mögött gyakran pszichológiai szükségleteink kielégítetlensége is rejlik. Meg akarjuk magyarázni, hogy mi történik velünk és körülöttünk, amikor nagy volumenű kríziseket látunk és erre ráerősít a valahova (pl. a vírustagadókhoz) tartozás igénye.

Ezért is kiemelten lényeges az igazolt konszenzuson alapuló tudományos és egyben érthető kommunikáció, az áltudományok elleni küzdelem, a meggyőzés hiteles személyek által. Erre kitűnő példa, hogy az ebola járványban Sierra Leónéban a papok voltak ezek a hiteles források, amikor elmondták a templomban a híveiknek, hogy mossanak és azt, hogy hogyan mossanak kezet. A források hitelessége, ellenőrizhetősége mellett a kommunikációban fontos hangsúlyozni a saját higiéniai haszon mellett a közérdeket, azaz legyen kevesebb beteg, lassabban terjedjen a betegség (zárjanak be a nyilvános szórakozóhelyek és legfeljebb zárt kapusak legyenek a sportrendezvények). Ennek érdekében lehet büntetéseket alkalmazni és jutalmazni az együttműködőket, de igazából hosszútávú eredményeket csakis a köznevelési (egészségnevelési) stratégiák megalkotása és végigvitele révén lehetne elérni.

Minden társadalomban kardinális jelentőségű, hogy a cselekedetek a meglévő morális és világnézeti értékekkel találkozzanak. Ebben az egyházaknak és a művészeknek is különleges szerep adódik.

Fallal a fejnek?

Mintha a tudatlanság kőfalával mennénk a fejnek! Tegyük csak fel maguknak a kérdést: bízunk-e, bízhatunk-e a tudományban, a tudósokban, az orvosokban, a közegészségügyi, gazdasági, szociológiai, szociálpszichológiai szakértelemben vagy sem? Ellenőrizzük-e a széltében-hosszában terjedő hírek forrásait, számszerű adatait és következtetéseit? Vagy kötelességünk lenne-e erre a tátongó ismerethézagra felhívni nem szakértő honfitársaink figyelmét legalább most, a jelenlegi drámai vírushelyzetben? Ha nem, miért nem? A nevelési rendszer melyik szintje felelős ennek elmaradásáért?

Két érzelmileg aláaknázott hatású gondolati séma okozza a legfőbb problémát. Időrendi sorrendben: az egyik véglet. Minden ún. hivatalos kinyilatkoztatást elhiszünk, mert hogy „bemondták a tévében is”. Hogy az erre illetékes (vagy illetékesnek minősített) személyek a közszolgálatinak nevezett aránytalanul kistafírozott médiumokban mennyire meggyőzőek, az eleve, finoman szólva is kérdéses. Jobb esetben a helyenként tökéletesen semmitmondó, felhabosított monológjaik, rosszabb esetben 24 órán belüli önellentmondó szövegeik a még fogékony hallgatóságban is misztikus ködbe burkolják a valós helyzetet, s a végkonklúzió az, hogy „úgyse értem, amit mondanak”. Először bálványimádó vakhit, később már a „majd csak megússzuk valahogy” beletörődő narratívája formálódik.

A másik véglet. Az összes kinyilatkoztatást elvetjük, „akárki, akármit is mond, csak azért sem hiszem”, sőt, a démonizálás nihilizmusában találjuk magunkat. A démon még inkább megjelenik, ha a szakmai álruhában pózoló, a tudományos érveket tagadó vagy félremagyarázó személyek bújtatva, de egyre inkább nyíltan leegyszerűsítő anekdotikus hazugságokkal tagadják magát a vírust, a szociális távolságtartást, a maszkviselést, a lockdownt és pláne a vakcinát.

A valódi bizalom, a hírek elfogadása és a szolidáris közösségi magatartás kizárólag az őszinte, szakszerű, szükség esetén önkritikus kommunikációban alakulhat ki. Az internetes hírhálózatok világában, az Y, Z és alfa-generációk egyre dominálóbb túlsúlya miatt mindenféle, a „riogatásra”, a pánik elkerülésére hivatkozó, álságosan deliráló hazugság – még ha a szervilis megfelelni akarás jegyében egy államtitkár mondja is – a visszájára fordul. A közhelyes áltájékoztatásokkal, az adatoknak az önkormányzatoktól való elzárásával, a vakcina hónapra pontos ígérgetésében megnyilvánuló voluntarizmussal csak rombolni lehet az amúgy is rohamosan erodálódó bizalmat.

Lesötétedés?

(W. Péter muzsikus, zeneszerző barátom bonmot-ja).

Abban a nemcsak egészségileg és szociálpszichológiailag kialakult helyzetben, amit a COVID-kihívás ma még alig belátható globális hatása okoz, egyre élesebben jelennek meg gondolkodásunk, közösségi és egyéni aktivitásunk gyenge pontjai. Sőt, a teendők is.

Állítom, hogy napról-napra szinte egy új, a legsötétebb középkornak megfelelő viselkedési és gondolkodási móddal szembesülünk, melyben a reneszánsz még várat magára. Az infantilis percepció gyakorlatilag csak azt hajlandó elfogadni, amit fizikai érzékszerveivel felfog, megérint, szájába vesz, és közvetlenül megért. Az új középkor embere, hírfogyasztója szinte csak azt fogadja be, amire meseszerű, faék egyszerűségű, tőmondat igényességű magyarázatot kap, minden egyebet elutasít, legyen az általános felmelegedés, járvány vagy a védőoltások által sokszorosan életmentő védelem.

Csernobilban 34 éve a pár órája felrobbant és széthasadt, felfelé nyitott atomerőmű tetejére tűzoltókat hajtottak fel, akik vízzel és közönséges oltóanyagokkal próbálták oltani az iszonyú magas radioaktivitással a légkörbe szabadon sugárzó reaktort. Mert ugye a rádióaktivitás nem látszik, nem lángol, sőt közvetlen füstje sincsen. Még pár óráig éltek ezek a szerencsétlen emberek.

A populista politika, pökhendi és hipokrita módon a „józan ész” nevében harcol a népért az elitekkel, így a tudós elittel is; meséi érzelmi alapon álló, a racionalitást elutasító világmesékké válnak. A szavak, mondatok inflálódása, kiegészülve a hatalmi beszéddel még válságban is, már csak a választási esélyekre hajaz.

Felvilágosodás helyett lesötétedést élünk meg, miközben a mesterséges intelligenciák, a szuper-komputerek, az 5G adatátvitel, a rák elleni ígéretes terápiák, a genomba való egyre pontosabb beavatkozás technikai kelléktára folyamatosan bővül.

Az emberiség évszázados ökológiai bűnözése nyomán itt a klímakatasztrófa, az ökológiai lábnyom brutális növekedése, az ivóvíz-katasztrófa, az emberek közti egyenlőtlenség morális Armageddonja. És igen, nyakunkba liheg már az állatról emberre terjedő további világjárványok apokaliptikus réme.

Mi a társadalom, a nevelés, az egészségügy és a politika felelőssége mindebben? Felvilágosodás után lesötétedés vár ránk? Látjuk az alagút végét? És vajon már látjuk, vagy még látjuk?