Itt Tudásközpont épül. Erről tájékoztat a hatalmas reklámtábla a maga meggyőző színeivel, szellős tipográfiájával és az épület leendő belsejével (sok fény és még több könyvespolc). Már a szó is megnyugtató egyébként, hogy a tudásnak lám, van egy központja, nem hever csak úgy szanaszét a világban. A kíváncsi és tudni vágyó embernek tehát már nem is kell mást tennie, mint besétálnia, és akkor minden fontos kérdésre választ kap a jegesmedvék kihalásától kezdve Freud szerelmi életén át egészen odáig, hogy miért volt hadászati mérföldkő a margarin feltalálása. Erre speciel én is tudom a választ, tehát ha addig is furdalni kezd valakit a szűnni nem akaró tudásvágy, akkor nyugodtan forduljon hozzám, cím a szerkesztőségben.
Azért mondom mindezt, mert a Tudásközpont helyén jelenleg bokor, dudva burjánzik, csenevész fák törnek az ég felé. Így van ez már amióta itt lakunk. Valahányszor elmegyünk bevásárolni, mindig a Tudásközpont cserjéi és gyomnövényei előtt vezet el az út, azt nézzük, ahogy állunk a lámpánál, s próbáljuk elképzelni, hogy milyen lesz majd ide betérni bután és kijönni okosan. A múltkor még azt a rosszízű viccet is megengedtem magamnak, hogy ha stadionnak álcázták volna, már rég lehetne köpködni a szotyit a könyvek között, de aztán elszégyelltem magam, tudással mégsem viccel az ember.
A tudás kincs, mondtam tehát a gyereknek, hogy addig is tanuljon. De már ahogy kimondtam, elkezdtem fészkelődni, hogy mi van, ha majd rákérdez, hogy mégis mire jó ez a kincs? Mert például arra speciel nem, hogy a világ legnagyobb hatalmának első embere legyen valaki. Trump bácsi ugyanis láthatóan nem sok tudásközpontban járt életében, csak ilyen dudvásakban, mert az ő kis durcás fejecskéjét nem nagyon zavarta össze a tudomány, a faéknél bonyolultabb kérdések, és Camus-t is (már ha tudná, hogy ki az) is a Noble-díjasok listáján keresné. A politikus a mi korunkra egyébként is az az ember lett, aki láthatóan nem ért semmihez, már úgy értem, konkrét szakmához, s erre még büszke is. Ez például mérhetetlen nagy fordulópont a mi életünkben, gyerekkoromban ugyanis mindenki ciccegett egyet rosszallóan, ha valakiről kiderült, hogy a könyveket csak támasztéknak használja. Ma már a látszat sem fontos, sőt egész karriert fel lehet húzni arra, hogy valaki a butaságából él. Ehhez pedig nagyon is illik ez az új, természeti alapokra helyezett, amúgy teljesen láthatatlan Tudásközpont.
Mert ma már valahogy úgy járja, hogy az élet adja a tudást, elég csak ellenni hétfőtől szombatig (vasárnap a tudás is megpihen), s közben ragad ránk minden. A józan paraszti ész persze matematikai problémákat nem old meg és a költészet rejtelmeiről sem csacsog túl sokat, viszont hiszékenyebb gazdatestet vonszol maga után és jobban gyurmázható jellemet – gondos kezek révén. Ha valaha én is kormányzó lennék, vagy nagyon sok vaj lenne hirtelen a fülem mögött, akkor valahogy én is így kezdeném: addig tekerném le az alattvalókban az okosság potméterét, amíg ágyba nem vizelnek. Onnan már nagy baj nem történhet.
Nem tudom, lesz-e még az én életemben reneszánsza a tudásnak. Hogy a híradós a hírekhez értsen, a szakértő meg tudjon magyarul, mert úgy a hazugság is hihetőbb egy fokkal. Nem tudom, lesz-e még tartása a tudásnak, vagy most már mindenki egy kicsit úgy nő fel, hogy lényegesebb kérdésekben a cipőjét bámulja, közben meg nyeklik ide vagy oda. Én előkészítésképpen már nem is válaszolok Dusi minden kérdésére. Vagy egyenesen rosszat mondok, hogy szokja. Mikor haltak ki a dinók? Tíz éve, vágom rá, s ahányszor csak lehet, megismétlem, hogy gyerekkoromban én még játszottam egy aprócska Eoraptorral. S ha sokat mondom, némi eréllyel, ám kissé színtelen hangon, akkor az igazság előbb vagy utóbb megfogan minden tébolyban.
Nevelni kell a gyereket, nincs mese.
Szóval megállok néha a mi kis Tudásközpontunk előtt, és nézem a jövőnket. Néhányan persze méltatlanul a bokrok között könnyítenek magukon, meg a kitaposott gyalogösvény mellett eldobálnak ezt-azt. (A múltkor egy női bugyit vettem észre, ahogy diszkréten himbálózott a bojtorján levelén, imádkoztam, nehogy a gyerek rákérdezzen.) De hát ez a miénk, itt végre nem játsszuk meg magunkat. Az üres üvegek már fel sem tűnnek, kifolyt belőlük a mindentudás mámoros üzemanyaga. Néha azon kapom magam, hogy láthatatlan vendégeket kalauzolok körbe amolyan házigazdaként. Igen, ott azok a fránya, idejétmúlt lexikonok, mindjárt a bodzabokrok mellett, valamikor ezekbe próbálta a premodern ember tömködni a tudását. Persze, hogy nem sikerült, hiszen ma már egy ostobább telefon is lekörözi mindegyiket. Azért egy szelfit még el lehet lőni velük. Dicsekedjünk el valamivel otthon. Ezek is könyvek, regényeknek hívták őket régen, most inkább olyan az egész sor, mint a vizes, málló avar. Ebbe az álmaikat rejtették. Az illúziót, hogy bárkik lehetnek, bármilyen korban. És megküzdhetnek az igazságért. Lárifári, tudom. De voltak, akik így nőttek fel. Szegények. Most alig győznek hallgatni. És ide járnak nosztalgiázni. Menedéket keresnek a fel nem épült falak között. Hitet a sorstalanságukért cserébe.
