Mág Berci bácsi esete a gonzó újságírással

Hogy kerül a rendőrcsizma az asztalra? Gonzó tolvajkulcs a Kádár-kor szuterén alvilágához? Mág Bertalan, Fóti Andor, Dobos János, Bárdy Tibor, és megannyi más híres magyar nyomozó, népszerű bűnügyi író, újságíró „bácsi” (ahogy B.T. kriminológus szerző becézi őket) H. S. Thompson, Tom Wolfe, J. O’ Rourke, vagy hogy hazai vizeken is kalózkodjunk, mondjuk Para-Kovács Imre, Uj Péter, vagy éppen Barcs dr. Flash Miklós zenész-videós újságíró-szociális munkás mellé? Miként lehet a Magyar Rendőrt és a Belügyi Szemlét a Rolling Stone amerikai magazinnal, a korai Magyar Naranccsal, vagy éppen éppen a Flash együttessel egy lapon említeni?

A kulcs, vagy legyünk stílszerűek, a tolvajkulcs a két magyar szerző, a magukat a 24.hu-n futó podcastjuk után Tangónak és Kesnek nevező Böcskei Balázs politológus és Bezsenyi Tamás kriminológus. Ők találták fel a spanyolviaszt: a kis magyar bűnügyi beszélgetőkönyvet. Hála a hanganyagot gördülékeny szöveggé stilizáló szerkesztőnek, Szále Lászlónak, olvasmányként is bűn jól működnek ezek a fejezetekre osztott beszélgetések.

Böcskei mindent tud a korszak politikai, társadalmi hátteréről, kiválóan kérdez, Bezsenyi pedig zavarba ejtő magabiztossággal szlalomozik a „cucilista” honi bűn koránt sem kitzbüheli, sokkal inkább Mátra-aljai magaslatain. Szakértő lelkesedéséből, kiszólásaiból süt, hogy iszonyú jól érzi magát ebben a zűrös közegben. Az sem baj, ha ez egy helyi értékén kezelendő hungarikum, a maga sokszor kisstílű balhéival, bűnelkövetőivel, sokszor rosszul megcsinált betöréseivel, rablásaival, az állambiztonsághoz bekötött prostituáltjaival, az ösztönök és az elmebaj szülte, avagy rafkós darabolós gyilkosaival. Egészen pazar a magyar srenkereket (betörőket) a világhírig röpítő, a felállványozott Szépművészeti Múzeumból könnyedén elemelt, felbecsülhetetlen értékű festmények kalandfilmbe illő történetének az elmesélése. Felfoghatatlan, hogy egy, a harmincas éveiben járó bűnkutató, ennyi, a laikus számára fölöslegesnek tetsző információt őriz a memóriájában egy olyan időszak bugyrairól, amelyben még nem is élt. Más kérdés, hogy az ilyen témákban szintén megszállott recenzenst ez teljesen felvillanyozza. A társadalom tudós kutatói (kivétel Böcskei Tangó Balázs) és az úgynevezett politikusok is tesznek magasról erre a tudásra, erre a fajta összefüggésrendszerre. Ki emlékszik például ma már – akár folyton megújuló pártján belül is - ama MSZP-s főember nevére, aki 1990-es évek elején először azt bírta mondani, hogy bizony összeért, ami összetartozik: a bűnözés korántsem véletlenül randizott a valóság nevű boncasztalon már az 1980-as években a politikával? A politikust, akit egyébként annak idején az MSZP miniszterelnök-jelöltjének akart a párt szellemileg épebb vezetése (Nyers Rezső szíves közlése e sorok szerzőjének) Horn Gyulával szemben, Katona Bélának hívták. Nem beszélt a vakvilágba, az idő őt igazolta.

Szóval Böcskei Tangó Balázs a társadalmi hátteret pár mondatban összefoglalva kérdez és végszavaz Bezsenyi Kes Tamásnak. A kriminológus pedig a Moldova-féle, a Ferencvárosi koktélból megismert 1959-es jampinyelvet mikszáthi anekdotikus magasságokba emelve, s mindezt a gonzó aromáival nyakon öntve tolja a kriminológiai vakert. Bezsenyi felkészültsége elképesztő, nem csak a korai és középkori, majd végelgyengülésben kimúlt késő szocialista magyar bűnözéséről, zsiványairól és nyomozóiról, de a korszak bűnügyi ponyvairodalmáról, többnyire limonádé filmjeiről is. Persze akadtak remekművek is a Hét tonna dollár-féle (amelynek főszereplője, Kabos László egyébként zseniális) mozik mellett, hogy csak a korszak lényegét leképező Dögkeselyűt említsük. A kriminológus, aki ráadásul történész is, a korszak kabaréhumorát, sokszor ma már kínosnak ható bon mot-it is felidézve, úgy mesél, hogy az olvasó fogja a hasát a röhögéstől. És amikor ez a feltartóztathatatlanul áradó asszociációs cunami már kezd káosszal fenyegetni, akkor mindig ott terem Böcskei, aki jó érzékkel szab határt az olvasót az alvilágba ladikoztató Kháron végeérhetetlen eszmefuttatásainak. Amúgy irattári kutatásokkal, interjúkkal megalapozottak ezek a stand up-osan elővezetett bűntörténeti improvizációk; irigylem az egyetemistákat, akiknek Bezsenyi kriminológiát ad elő.

A gonzóhoz, ami az a fajta írás, amelyet az unalmas tények helyett jobban izgat a dögösen megénekelt valóság, visszatérve: kétségtelen, a félelem és reszketés a szocializmus magyar bűnözőit is jellemezte, ha nem is Las Vegasban, ahogy Hunter S. Thompson hírhedt regényében megírta, de Los Angelesben bizonyosan. Aki erre részletesebben kíváncsi, olvassa el a könyv Kilencedik Adriáját. Hogy mi az az Adria, azt is meg fogja belőle tudni. (Na, nem az, amire gondol.) Adria ide, poénkodás oda nem ártott volna egy eligazító tartalom a több mint 300 oldalas könyvhöz, mert így az olvasó könnyen eltéved az Adriák tengerében, miként Dante és Vergilius a pokolban. Na meg egy időrendi – ki, mikor, hol és miért? - eligazító kalauzt is megérdemelt volna a sokszor a fejét kapkodó olvasó. Több remek gonzó gyöngyszem akad a szövegben, számomra a maga földhözragadt egyszerűségével verhetetlen a Pusztai László rendőr alhadnagy által az 1950-es évek derekán, a Rendőrségi Szemlében publikált Strand és kabinlopások nyomozása című opusz. Ennek kapcsán Böcskei Tangó azt feltételezi, "hogy ha nem is korszakos, de el nem hanyagolható problémát jelentette az öltözőszekrények fosztogatása”. Hibátlan és hasznos. Különösen nekem, aki a Balaton partján lakom.

A könyv témája a Kádár-rendszer alvilága, de nem abban az enciklopédikus formában, ahogy például Dezső András magyar bűnkönyve, a Maffiózok mackónadrágban (egyik kritikusa szerint a magyar alvilág Ablak-Zsiráfja) teszi. Laza, de szakszerű sztorizás folyik itt, ahogy rendőrök, szakírók, jól és kevésbé jól értesültek szoktak volt fesztelenül kvaterkázni az ilyen az ügyekről fröccs, korsó sör mellett a kocsmában, mai napság természetesen maszkban.

Bűnbarlangokról, ahogy a könyv címe állítja persze szó sem volt a jobbára csak alagsori szocialista alvilágban. Szerintem ma sem léteznek nálunk klasszikus maffiózók, még az oligarcháknak nevezett strómanok sem azok. Nem beszélve arról, hogy alapvető tévedés maffiaállamnak nevezni ezt, a Mussolini-fasizmus korporációs jegyeit magán viselő, tolvaj kormánypárt által működtetett autokráciát. A maffia ugyanis szigorúan megbünteti azokat, akik vétenek az érdekei ellen. A gyáva, magabizonytalan Orbán ezzel szemben megbukott talpnyalóit is védi és fizeti.

Hiába vizionálta már a kilencvenes évek elején életre hívott szolgálat vezetője, a "cigánybűnözés" fogalmát a Moldova tolla által a köztudatba bedobó Tonhauser László ezredes a szervezett bűnözést: ez a szervezettnek nevezett bűnözés az idő tájt igencsak szervezetlen volt még. A magyar alvilág eredeti tőkefelhalmozását megalapozó betöréssorozat, a Presztízs-ügy (Tizedik Adria) volt az első, ahol a salakanyag látványosan elvált a májtól, és amelyben egyértelmű lett a nyomingerek előtt is, hogy ezekben a balhékban korántsem csak az alkalom szülte a tolvajokat (pontosabban a betörőket). Az áldott véletlennek ugyanakkor döntő jelentősége volt a szerencsés és sikeres nyomozásokban is. Ahogy az is csak a véletlen, avagy a sors számlájúra írható, hogy a Presztízs-ügy egyik fővizsgálójából lett később az országos rendőr-főkapitány, majd a belügyminiszter. Filozofikusabb hajlamúak ezt úgy is szokták mondani, hogy az ellentmondások gyakran egybeesnek (coincidentia opossitorum). Mi több: Pintér Sándor még ma is a rendészeti igazgatás legfőbb ura. Az is nyilván csak színtiszta véletlen, hogy mikor egy időre P. S. parkolópályára került, és „csak” őrző-védő vagyonvédelmi cégeit irányította, üzleti vitába keveredett a józsefvárosi Négy Tigris piac felügyelete kapcsán egy Tasnádi Péter nevű vállalkozóval. Aki, megint azok az átkos véletlenek, akkoriban nyugalmazott rendőr tábornok sógorával, Láposi Lőrinccel – aki, ahogy a Hatodik Adriából kiderül, az 1970-es években aktív nyomozóként a darabolásos gyilkosságok specialistájának számított – működtetett vagyonvédelmi és egyéb (pl. harcművészeti) cégeket. Amikor Pintér ismét belügyminiszter lett, minő véletlen, Tasnádi hamarost hosszú fegyházbüntetésre vonult be. Majd miután a sitten „lelassították”, halk szavú kisnyugdíjasként tért vissza a szabad életbe, hogy aztán a Fenyő-gyilkosság tárgyalása során, mint felbérelt tanú reaktiválja magát. A mai magyar belügyér megszólíttatott az olajos ügyekben is, mi több az 1990-es évek egyik leszámolásos lövöldözésének helyszínén is feltűnt a semmiből. Pontosabban egy jó hangulatú ORFK-s születésnapi bulit odahagyva. Erről egykori, Pest megyei vizsgálótársától – később belőle is ismert rendőrtábornok lett - hallottam érdekeseket, amiket nyilván nem a konkurencia, Tangó és Kes kiváló könyvéről értekezve fogok megosztani. (Az is a véletlen számlájára lesz írható, ha ez valaha is meg fog jelenni…) Volt, aki ezt a sok véletlent máshogy nevezte, a kisnyilasból 1946-48-ban hirtelen kommunistává avanzsált polgártársainkról megjegyezve, hogy kis nép vagyunk, csak egy csőcselékünk van. Hofi korszakos bonmot-ja is a véletlen műve, állítólag Heltai Jenőtől kölcsönözte.

A jó könyv önvizsgálatra sarkallja az olvasót. Egy vagány bűnkönyv meg arra, hogy bevallja saját kis stiklijeit. Mintegy apró betűs lábjegyzetként a szocialista társadalmi tulajdon eltulajdonításának piti gyakorlatához. S bár e sorok írója nem volt soha profi bűnöző, kisebb-nagyobb vétségeket hosszú és kalandos munkaerő-pályafutása során – miközben hagyta magát kizsákmányolni az államszocializmus piacán - bizony maga is követett el. Mondhatni ezek munkaköréből adódó ártalmak voltak. Úgy gondolta, hogy rakodómunkás-egyetemistaként megengedheti magának, hogy az őt betanító tejüzemi Józsi szaki utasítására egy 100-as szöggel (ez volt a szakirányú tolvajkulcs) lyukassza ki ládaszámra a boltok által eladni nem tudott literes és félliteres tejeszacskókat, amit aztán a boltvezetők kálóban (az áru veszteségéből keletkező mennyiségi hiányt hívták így) leírhattak. A jutalom 2-3 kg kávé, édesség, cigaretta stb. volt. A ZÖLDÉRT vállalatnál a primőr jelentette a slágert: három láda eperből, málnából, paradicsomból, TV-paprikából stb. mindig lehetett egy negyediket varázsolni. Az összeöntés aránya az ötven kilós, necc-zsákos krumplinál, amit a nyitott IFA platóján kellett menet közben megoldani, 2:1-hez volt akkoriban. A legnagyobb buli viszont a szocialista kori, szovjet típusú „olajozás” volt. Az ideiglenesen nálunk állomásozó, de permanensen velünk bizniszelő szovjet katonáktól megvásárolt - a rendszergazda cégünk diszpécsere volt -, 200 literes hordókban tárolt gázolaj szállítmányozásából származó eseti „kalóriapénz” több volt, mint a havi fizetésünk. A bennünket lepukkant Trabantokból és Zsigulikból hesszelő, de lefülelni sohasem tudó szegény rendész "bácsik” azóta már biztos meghaltak, a büntetlenül maradt vétkek régen elévültek, kicsiben bűnözni ma már nem divat.

Ami az eredeti tőkefelhalmozás kispályás változata volt a Kádár-korszak alvilágában, azt a mai kormányzó politikai elit nagypályán űzi. Bár a felcsúti középpályás kiöregedett a fociból, a lopásból nem tud kiöregedni. Az ősi alvilági módszerek: a tolvajlás, a csalás, a kommunikációnak nevezett hazudozás rendszerszintre emelkedett. Ez a posztkádári parlamentáris „demokrácia” már régen nem köztársaság, hanem nacionalista kleptokrácia. Ahogy Ripp Zoltán történész nevesítette: „Orbán Viktor bűnszövetkezete”. Meglehet erről fog majd szólni a Bezsenyi-Böcskei tandem következő podcast-könyve.

(Bezsenyi Tamás- Böcskei Balázs: A szocializmus bűnbarlangjai, Kossuth Kiadó, 2020., 316 oldal, 3800 Ft.)