Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
A nyolcvanas évek végén József Attila verseinek lázában égtem, sok versét tudtam fejből, minden este meghallgattam Cserhalmi Györgytől a Talán eltűnök hirtelen… című magnókazettát (azóta is az ő halk, fátyolos hangján hallom JA költeményeit) – nem csoda, hogy József Attila felől fülelve nehézséget okozott kortárs magyar költőket olvasnom. Két költő lendített át ezen a korszakon, az egyiket Petri Györgynek hívták, a másikat Kukorelly Endrének.
A két nagy lendítő.
Tizenhét-tizennyolc éves voltam, és el voltam tőlük képedve, ez a legjobb kifejezés. Mármint nem a személyüktől, hiszen nem ismertem őket, attól voltam elképedve, hogy a verseikben olyanok voltak, mint az akrobaták, a halálugrók. Ha úgy tűnt, hogy éppen zuhannak, akkor szabadesés közben kikacsintottak az olvasóra: nézd csak, mi így repülünk. És figyelj csak, mondták, ha már szabadság, akkor jaj, de jó ez, jaj, de jó élni. De jó élni, írni, olvasni, nézni, szemlélni, lenni, örökké lenni, és jaj, meg fogunk halni. Ráadásul Kukorellynek megvolt az a képessége, hogy szabadesés közben megtorpanjon és visszaforduljon a versben.
Az igazi Kukorelly-vers olyan, mint vízesésben egy vízcsepp, amelyik egyszerre csak meggondolja magát, és azt mondja, hogy ja, nem, bocs, vissza az egész, én inkább felfelé akarok esni. Kukorellynek mintha ez a kiáradó megindulás, ez a hirtelen megtorpanás, ez az újbóli gondolati nekilódulás lett volna a költői programja – feltéve, ha lett volna neki olyanja. Pontosabban szólva, lehet neki ilyesmije vélhetőleg, csak az ember ezt így nem szokta direktben kimondani, pláne nem birtokos személyraggal. Egy látszólag mellékesen odavetett főnév, egy bátortalan ige, egy bizonytalankodó sortörés – ha ennyiből nem derül ki a „programból” semmi, akkor talán hagyjuk is, ússzunk az árral tovább.
Elindult a Holmi 1989-ben, és természetesen faltam, és mindig kerestem benne Kukorelly verseit, és gondolkodtam, hogy milyen ember lehet. „Te, ki is az az én. / Megfog-e valami. Valamit tartok, és / nincs kedvem tartani, / de úgy ragad belém, / de érzem, hogy elég. / Miért ilyen kevés. / Mért lenne jó, ha még.”
Személyesen úgy 25 éve találkoztam vele először Egerben, interjút készítettem vele az akkor még létező Ifjúsági Házban, ahová író-olvasó találkozóra jött. Egy nővel érkezett, egy gyönyörű arcú, szexi nővel, ami nekem imponált, na lám, neki ilyen olvasói vannak. Nem sokkal korábban, 1993-ban jött ki az Egy gyógynövény-kert című kötete, azt dedikáltattam vele, s megtisztelve éreztem magamat, hogy a nevemet leírja. Nagyon vidám volt, nevetős és közvetlen, a hangja meg olyan fátyolosan reszelős, mint egy színésznek. Interjú után megkérdezte, hogy pesti vagyok-e, nem értettem, hogy miért kérdezi, miért fontos ez, de mondtam, hogy nem, hanem egri. Hát ez érdekes, válaszolta csodálkozva, nem értettem, miért csodálkozik, tudhatná, hogy Pesten kívül is vannak olvasói.
Nem csak verseket olvastam tőle, hiszen a kilencvenes években a Magyar Narancsnak is szerzője volt (sajnos a múltkori, Vágvölgyi B. Andrásról szóló cikkből az ő neve kimaradt, akárcsak olyan, általam nagyon szeretett narancsos húzóembereké, mint Bakács Tibor Settenkedő, Bán Zoltán András vagy Marton László Távolodó, elnézést utólag is – pedig most biztos megint kihagytam valakit).
Hosszasabban először úgy tíz éve beszélgettünk, ő kezdeményezte a találkozást, mert recenziót írtam egy könyvéről, s javasolta, hogy ismerkedjünk meg közelebbről. Az Írók Boltjában ültünk le, személyes dolgokról dumáltunk, írókról, akiket mind a ketten szeretünk (Thomas Bernhard), és írókról, akiket nem (nevet nem mondok), s mivel ő ült a kirakatnak háttal, én meg szemközt, egyszerre csak észrevettem apámat, aki a kirakatot nézegette. Majd a tükröződés ellenére vélhetően megismert, odanyomta az orrát az üveghez, és a kezéből ellenzőt formálva nézett befelé. Kukorelly beszélt, én meg nem mertem közbevágni, hogy, jé, ott a fater. Később kérdezte tőlem a fater, hogy „ki volt az a kopasz ürge?”, akivel dumáltam, mondtam, hogy Kukorelly Endre – a Bandi (vagy a Kuksi) nekem nem jön a számra –, mire bólogatott, aha, ismeri, szokta látni a tévében.
Többször főztem már francia vacsorát íróbarátaimnak (a főfogás mindig: BOEUF BOURGUIGNON!), vendégül láttam már Darvasi Lászlót, Egressy Zoltánt, Kerékgyártó Istvánt, Mészáros Sándort, Pető Pétert, s persze Kukorellyt is. Hiszen olvasóként hálás vagyok neki. Harminc éve Petri mellett ő volt számomra a bevezetés, a bejárat a huszadik század végi magyar lírába. Az ő meg-megtorpanó futamainak köszönhetem, hogy úgy éreztem: ösvényt tudtam vágni a későbbi nagy költőbálványok – Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc – verseihez. Valahonnét el kellett indulnom, és azt hiszem, hogy Petri és Kukorelly nyomán indulva: olvasóként a lehető legjobb helyre keveredtem.
