Oktatás;Radó Péter;felsőoktatás;köznevelés;

2020-11-21 07:00:00

„A magyar oktatás irányítóinak beszűkült a látókörük” – Interjú Radó Péterrel

A kormánynak nincs hosszútávú oktatási stratégiája, a pillanatnyi politikai szempontok mindent felülírnak – állítja Radó Péter. A kutató szerint bár voltak jó irányba mutató intézkedések, ezek kivétel nélkül félresiklottak.

Súlyos erőforráshiány van a közoktatásban – írta egy nemrég megjelent cikkében. Ugyanakkor az Európai Bizottság friss jelentésében az áll, Magyarországon az oktatásra fordított közkiadások a GDP arányában 5,1 százalékot tettek ki 2019-ben, míg az uniós átlag „csak” 4,6 százalék.

Úgy tűnhet, a finanszírozás tekintetében jól állunk, de valójában nem így van. Mégpedig azért, mert a meglévő forrásokat nagyon alacsony hatékonysággal használják fel. Magyarán elpazarolják. Az állam olyan sok pénzt költ az elaprózódott iskolahálózat működtetésére, hogy pont a valódi erőforráshiánnyal kapcsolatos problémák orvoslására nem jut elegendő. Például a pedagógusbérek még mindig jócskán elmaradnak a diplomás átlagbérektől, a tanárhiány drámai mértékben növekszik. Rengeteg pénzt áldoztak a tanári életpályamodell beindítására, bérfelzárkóztatásra, és mi történt? A pályájuk végén járó pedagógusok fizetése valóban jelentősen nőtt, a pályakezdő, illetve a fiatal tanárok bére viszont alig. Az ő fizetésük mára teljesen elértéktelenedett. Pedig pont ennek ellenkezőjére lett volna szükség.

Drámai a helyzet, a szakadék felé sodródunk vagy már bele is zuhantunk, az oktatási rendszer össze fog omlani – lassan tíz éve visszatérő figyelmeztetések ezek. A rendszer mégis áll.

Egy ilyen nagy, tehetetlen rendszer nem omolhat össze. Ahhoz, hogy összeomoljon, egy háború kellene, ahol lebombázzák az iskolák egy jelentős részét. Nem ettől kell tartani. Az alapvető probléma az, hogy a 2010 utáni rendszerátalakítás egy elképesztően gyors minőségromlási pályára állította az oktatást. Bár a gyermekmegőrző funkcióját ennek ellenére is biztosítani tudja a rendszer, tanulási, oktatási értelemben már egyre kevésbé képes arra, hogy bármilyen más elvárásnak – például készségfejlesztés, kompetenciák erősítése – megfeleljen. A rendszer intézményezesen elműködget, de a minősége, eredményessége folyamatosan romlik.

A 2018-as PISA-tesztek tavaly publikált eredményei mégis azt mutatják, hogy enyhén, de javultak a magyar diákok alapkészségei.

Ez a „javulás” nem létezik. A 2012-es és a 2015-ös méréseken olyan elképesztő mértékű teljesítményromlás történt, hogy ezekhez képest az a néhány pontos, a statisztikai hibahatáron belüli emelkedés nagy jóindulattal sem javulás. A 2018-as mérés azt mutatta, hogy megállt a gyors teljesítményromlás és egy nagyon alacsony szinten stabilizálódott a közoktatás teljesítménye. Esetleg ezt lehet eredményként értelmezni, bár én nem lennék rá büszke. Arra számítok, hogy a következő mérés eredményei, hacsak nem történik valamilyen oktatáspolitikai fordulat, szintén ezt az alacsony szinten rögzült teljesítményt, vagy egy nagyon enyhe mértékű, de további hanyatlást fog mutatni.

A felsőoktatás tekintetében viszont reménykeltőnek tűnik, hogy tíz év alatt majdnem tíz százalékkal nőtt a diplomás 30-34 évesek aránya.

Ki kell, hogy ábrándítsam. Nézzük, mi történt: a 30-34 éves korosztályban a diplomások arányának növekedése mintegy tíz év késéssel jelenik meg a statisztikában. A mostani jelentésekben megjelenő 30-34 évesek még 2010 előtt jártak egyetemre, 2011 után viszont elkezdődött a felsőoktatás átszervezése, a forráskivonás, a belépési lehetőségek szűkítése. Ezeknek a hatása csak a most következő években jelenik majd meg, s ha a trendeket nézzük, én csak romlást látok. Az uniós cél az, hogy minden tagállamban 40 százalék felett legyen a diplomások aránya az említett korosztályban, de mi ettől messze vagyunk. És azt kell mondjam, egyre messzebb leszünk.

A közelmúltban több állami egyetem alapítványi fenntartásba került. A kormány egy vonzóbb és versenyképesebb felsőoktatást vár ettől.

Azt még nem látjuk, a privatizálás milyen hatással lesz például a hallgatói létszámokra, de pozitív hatásban én nem reménykedem. A fizetőképes kereslet a felsőoktatás iránt szerintem elérte a határait, nem hiszem, hogy a magánegyetemek több tandíjas hallgatót vonzanak majd. Persze az sem várható, hogy ezek miatt majd csökkennek a hallgatói létszámok. A modellváltás értelmét én nem abban látom, hogy befolyást akarnának gyakorolni a diplomások arányára. A privatizáció inkább egy újabb lépés az egyetemi autonómia felszámolása felé. A Színház- és Filmművészeti Egyetem példája is azt mutatja, ha egy kiszervezett állami egyetemen megjelenik egy politikai helytartó, akkor azt csinál, amit csak akar, ha az egyetemi polgárok ezt hagyják.

Mintha ön és a kormányzat, illetve az oktatásirányítás teljesen más mozit néznének.

Ez egyrészt azért van, mert az oktatási rendszer jelenlegi irányítóinak meglehetősen beszűkült a látóköre. Ez alatt azt értem, hogy ebben az agyoncentralizált, politikai kontroll alatt működő, bürokratikusan irányított rendszerben megszűnt minden hosszútávú tervezés, a pillanatnyi politikai szempontok minden mást felülírnak. Kérdésként nem az merül fel az oktatásirányítókban, hogy például 2030-ban vagy 2040-ben hol tart majd a magyar oktatás, milyen kihívásokra tud majd az ország értelmes válaszokat adni, hanem az, hogy ha előkerül valamilyen adat például a pedagógushiányról vagy a korai iskolaelhagyásról, amik rossz fényben tüntetik fel a kormányzatot, akkor a következő két hétben mit kell tenni annak érdekében, hogy ezt a „politikai kommunikációs problémát” kezeljék. Néhány héten vagy hónapon túlra semmilyen komoly szakmai terv nincs.

Nyáron elkészült a 2021-2030 közötti időszakra vonatkozó köznevelési stratégia.

Aminek a címében benne van, hogy az Európai Unió számára készült. Egy ilyen dokumentumot minden kormánynak minden uniós költségvetési ciklus elején le kell tennie az asztalra, hogy kiderüljön, milyen céllal és hogyan akarják felhasználni az uniós forrásokat. Elemeztem ezt a stratégiát, és ha röviden kell összefoglalnom, miről szól, azt tudom mondani: „kérjük a pénzt, mindegy, hogy mire”. Nincs benne semmilyen tényeken alapuló reflexió az elmúlt évtizedről, az alapvető problémákról, az eddig felhasznált uniós források eredményeiről. Célként jelenik meg a korai iskolaelhagyók vagy az alulteljesítő diákok arányának csökkentése, de ezeket a problémákat az EU évről évre beazonosítja, a magyar kormány pedig alibifocit játszik: minden alkalommal benyújtja az igényt a támogatásokra, de azt már nem mondja meg, mit akar csinálni. Szóval stratégia nincs. Csak egy stratégiának látszó papír.

Az utóbbi hónapokban kiderült, hogy a 2016-ban elfogadott digitális oktatási stratégia sem volt több ennél. Az iskolák nagy része ennek ellenére állta a sarat. Ön hogy látja?

Sok iskola – többnyire gimnáziumok – már a koronavírus miatt elrendelt tavaszi digitális munkarend előtt csináltak kisebb-nagyobb fejlesztéseket, ők lényegében gond nélkül átálltak távoktatásra, amikor erre szükség volt. Az iskolák többsége viszont kezdetben teljesen szétesett. A járvány láthatóvá tette, ami eddig jórészt rejtve volt: hogy milyen döbbenetes mértékben szét van szakadva a közoktatási rendszer és milyen hatalmas különbségek vannak az iskolák között. Az oktatásirányítás részéről szinte semmilyen érdemi segítség nem érkezett, minden a pedagógusokra volt bízva, hogy oldják meg, ahogy tudják. Ez arra is rávilágított, milyen elképesztő kompetencia- és infrastrukturális hiányok vannak. Az egyik iskolában valamilyen közösen kiválasztott digitális platformon tartották a kapcsolatot a diákokkal, a másikban e-mailben küldték a tananyagot, a vidéki kis falvak egy részében pedig személyesen hordták szét a kinyomtatott leckét. Tényleg döbbenetesek a különbségek. Most talán majd felgyorsul a digitális oktatás fejlesztése, de ilyen rövid idő alatt nem lehet pótolni, ami az elmúlt 15-20 évben elmaradt.

Történt olyan oktatásügyi intézkedés 2010 óta, amit jónak tart?

Több ilyet tudnék mondani, de utána minden esetben hozzá kellene tennem: végül elszúrták. Például az oktatásirányítási rendszer olyan mértékben töredezett volt 2010 előtt, hogy szinte teljesen megbénította a helyi iskolahálózatok menedzselését is. Minden egyes kis falu teljes felhatalmazással működő iskolafenntartó volt, ami súlyos szerkezeti problémákat eredményezett. Ezt fel kellett oldani, de ami jött, végül még rosszabb lett: az iskolákat teljesen elszakították az önkormányzatoktól és beolvasztották őket egy hatalmas, bürokratikus apparátusba, a KLIK-be. Ezzel egy probléma megszűnt, de harminc másik lépett a helyébe. A decentralizált rendszer sem működött tökéletesen, de még mindig jobb volt, mint a mostani beteg, politikai kontroll alatt működő centralizáció. Már nem is arról van szó, hogy „túltolták a biciklit”: szinte teljesen szétzúzták azt.