Életünket és labdánkat a diktátorért!

Diktatúrák szívesen sütkéreznek focisikerek fényében. A Dinamo Moszkva nagy-britanniai vendégszereplését a kapitalizmus fölötti győzelemként ünnepelte a Szovjetunió 75 éve. A kortárs Orwell szerint a barátságosnak indult turné puskalövések nélküli háborúvá fajult.

A hidegháború kezdetét az utókor Sir Winston Churchill nevezetes fultoni beszédéhez köti, amelyben a brit politikus kijelentette, „vasfüggöny ereszkedik le Európára”. A formálódó világrendről szóló borúlátó prognózist fél évvel megelőzte a szovjet bajnok Dinamo Moszkva futballcsapatának látogatása Nagy-Britanniában. Ők voltak az első külföldi labdarúgók a világháború után a szigetországban. A vendéglátók a szövetségesek közös sportrendezvényével akarták ünnepelni a békét 1945 novemberében, természetesen a fair play szellemében. Csakhogy Sztálinnak más tervei voltak.

Több mint foci

A Dinamo az NKVD klubja volt, elnöke a hírhedt belügyminiszter, Lavrentyij Berija. Kiadta a jelszót, nem kaphatnak ki „burzsoá kapitalista csapatoktól”. A 38 tagú delegációban az esemény kiemelt fontossága miatt csekisták és riporterek is voltak. Nyomban az érkezéskor kezdődtek a bonyodalmak. A vendégek panaszkodtak a kosztra, kvártélyra. Közölték, ilyen körülmények között nem hajlandók pályára lépni. London belvárosába, az előkelő Imperial Hotelbe költöztették át őket, ott a gőzfürdőt is használhatták. Ám ekkor újabb 14 pontos követeléssel álltak elő, mindenfélékkel: ragaszkodtak az Arsenal elleni összecsapáshoz, a cserelehetőséghez, a számozás nélküli mezhez és így tovább.

Hosszas egyezkedés után megállapodtak az angol szövetséggel, hogy három mérkőzést rendeznek, majd esetleg egy negyediket is. Közben a helyi sajtóban lesajnáló kritikák jelentek meg. Az Evening Standard figyelmeztette olvasóit, ne várjanak sokat, mert a vendégek „kezdő amatőrök”. Azelőtt sohasem járt orosz csapat Angliában, tévéközvetítés nem létezett, így a Dinamót még senki sem látta. Az oroszok elszántan érkeztek a sportág szülőhazájába, tudván, hogy a tét „több mint puszta labdarúgás”. More Than Just Football – ez a címe a későbbi dokumentumfilmnek is, amelyben a csatár Konsztantyin Beszkov (1920–2006) – utóbb sikeres edző, szövetségi kapitány – azt mondta: „Csúfos lett volna, ha vereséggel térünk haza Moszkvába. Szégyelltünk volna nyilvánosan mutatkozni.”

Elképesztő érdeklődés kísérte az első találkozót. Kedd délután százezernél is többen tolongtak a Stamford Bridge-en. A környező utcákon ételt, italt árusítottak, a sorházak kiskertjeiben alkalmi biciklitárolókat nyitottak. Villámgyorsan elfogytak a belépők, nagyot kaszáltak az üzérek: az eredeti ár sokszorosáért, akár 4 fontért adták a jegyeket. Sok kíváncsiskodó dacolt a szédítő magassággal, felkapaszkodott a fedett lelátó tetejére. Meghökkentette a bámészkodó tömeget, hogy a vendégjátékosok már negyedórával a kezdés előtt kifutottak a gyepre, és bemelegítettek. Angliában még nem volt szokás az ilyen „energiapazarlás”.

Walesi elvtársak

Az egykorú tudósítások szerint fordulatos és színvonalas meccs 3-3-as döntetlennel zárult. A házigazda Chelsea sztárja a középcsatár Tommy Lawton (1919–95) volt, akit rekordösszegért, 14 ezer fontért igazoltak az Evertonból. A moszkvaiak legjobbját, Alekszej Homics kapust (1920–81) vakmerő vetődései miatt a sajtó elkeresztelte Tigrisnek. (E becenév végigkísérte pályafutását, csak évek múlva szorította ki a kezdő tizenegyből a legendás, későbbi aranylabdás Lev Jasin.) Az oroszok gyorsabban, ügyesebben bántak a labdával, mint ahogy előzetesen bárki képzelte. A hazaiak csapatkapitánya, John Harris (1917–88) úgy nyilatkozott, ilyen erős ellenféllel még nem akadt dolga. A lefújás után a nézők ellepték a gyepet, lelkesedésükben több vendégjátékost a vállukra emeltek.

A második meccsen, Walesben már elragadtatott tömeg fogadta az oroszokat. A harmadosztályú Cardiff City törzsszurkolói bányászok, fémgyári és kikötői munkások voltak, általában szocialista érzelműek, ezért elvtársaknak tekintették a Szovjetunióból érkezőket. Tiszteletükre sarló-kalapácsos vörös zászlót húztak fel a városházára, eljátszották a szovjet himnuszt. Bányászlámpákat ajándékoztak a vendégeknek; az egyik ilyen szuvenír máig becses kiállítási tárgy a Dinamo klubtörténeti múzeumában. A 40 ezres publikum azt se bánta, hogy a látogatók 10-1-re tönkreverik a walesi csapatot. A moszkvai rádió élőben közvetítette a minden várakozást felülmúló diadalmenetet.

Ezt már rossz szemmel nézték Angliában, harmadjára mindenáron meg akarták verni az oroszokat. Az Arsenalból többen még a hadseregben szolgáltak, ezért kölcsönfutballistákkal erősítettek az „Ágyúsok”. Köztük volt a Stoke City jobbfedezete, Stanley Matthews (1915–2000), akit később lovaggá ütöttek páratlan pályafutásáért. A Dinamo tiltakozott, holott náluk is szerepeltek négyen más klubokból. Kiharcolták, hogy a szovjet Nyikolaj Latisev (1913–99) vezesse a meccset, aki később az 1962-es chilei világbajnokság brazil–csehszlovák döntőjében is bíráskodott. Minthogy az Arsenal stadionját, a Highburyt háborús légoltalmi központtá alakították a Luftwaffe bombázásai idején, a helyszín az észak-londoni rivális, a Tottenham pályája lett.

Ködös Albion

A várva várt összecsapás káoszba fulladt. Sűrű köd ereszkedett a városra, a látótávolság 30 méter alá csökkent. Okosabb lett volna elhalasztani a találkozót, de a White Hart Lane környékén tízezrek nyüzsögtek, a jegyeket elkapkodták, a felajzott nézőket nem lehetett elküldeni. Lejátszották a meccset, noha az emberek vajmi keveset láttak belőle a szmogban, amit a londoni argó borsólevesnek nevez (pea-souper). A játékvezetői hármas nehéz helyzetben volt, a két partjelző a pályának ugyanazon az oldalán kényszerült futkosni. Egymást érték a vitatott szituációk, leshelyzetek, meg nem adott gólok. Forrtak az indulatok a pályán. Cseppet sem volt barátságos a kilencven perc: rögbibe illő szerelések, durva könyöklések, csúnya sérülések tarkították.

Az Arsenal kapusa, Win Griffiths (1919–2006) agyrázkódást szenvedett, helyére a szünetben a lelátóról hívták le Harry Brownt (1924–1982), a Queens Park Rangers hálóőrét. Latisev ütés miatt kiállította a hazaiak egyik játékosát. Az Ágyúsok menedzsere feladta volna a küzdelmet, hogy véget vessen az ámokfutásnak, de a szovjet nagykövetség helyszínen tartózkodó első titkára ragaszkodott a folytatáshoz. Végül a Dinamo nyert 4-3-ra, habár a köd és zűrzavar közepette a közönség egy része azt se tudta, mi az eredmény. A Daily Mail úgy számolt be a könyörtelen gladiátorharcról, hogy „ez volt az egyik legizgalmasabb mérkőzés, amit 54 ezer néző nem látott”.

A botrány hatására úgy tűnt, nem lesz negyedik találkozó, ám a busás jegybevétel reményében mégis megállapodtak a ráadásban. Skóciában a Glasgow Rangers ellen akkora volt csődület, hogy a jegyüzérek az eredeti ár tízszeresét, 10 fontot kértek a belépőért. A találkozó Vaszilij Karcev (1920–87) álomgóljáról emlékezetes, amelyet a Daily Telegraph úgy minősített, hogy az az Ibrox Stadionban valaha látott legszebb gól. 2-2 lett a vége. A rendezők szerettek volna még egy utolsó erőpróbát a birminghami Villa Parkban az angol ligaválogatott ellen, de az orosz felső vezetés nem kockáztatta a veretlenséget, és december 7-én hazarendelte a Dinamót.

Orwell és a 6-3

A focistákat nemzeti hősöknek kijáró ünneplés fogadta Moszkvában, többük magas állami kitüntetést kapott. Csasztuskákat költöttek róluk, emlékkönyvet adtak ki, amelynek címe a turné összesített gólkülönbségét örökítette meg: 19-9. A mérhetetlen áldozattal, szenvedéssel, nélkülözéssel teli háború után Sztálin rendkívüli jelentőséget tulajdonított a sportsikereknek. A Dinamo diadalútját úgy tálalták, mintha az cáfolhatatlanul bebizonyította volna a kommunista rendszer felsőbbrendűségét a hanyatló Nyugat fölött. A Dinamo következő, svédországi vendégszereplése előtt a játékosokat behívták a Kremlbe, ott közölték velük: a poltavai csata (Nagy Péter cár svédek fölötti győzelme, 1709) tiszteletére elvárják tőlük az újabb sikert.

A sértett és csalódott britek nem akartak tovább asszisztálni a vörös propagandához, ezért amikor az orosz fél visszavágót ajánlott a Szovjetunióban, elutasították a meghívást. Ez már Churchill híres beszéde után történt, javában tartott a hidegháború, az egykori szövetségesek ellenségekké váltak. A történtek foglalkoztatták George Orwellt is, aki esszében fejtegette a tanulságokat The Sporting Spirit (Sportszellem) címmel. „Ha egy ilyen látogatásnak egyáltalán van bármilyen hatása az angol–szovjet kapcsolatokra, akkor csakis ronthat rajtuk kissé”, állapította meg az 1984 és az Állatfarm utóbb világhírűvé váló írója.

A szigetországban hidegzuhannyal ért fel a váratlan kudarc a háborús győzelem utáni euforikus közhangulatban. Ideje volt a kijózanodásnak, mert hamarosan nagyobb horderejű veszteségeket kellett feldolgoznia a társadalomnak: India és Palesztina kiválásával megkezdődött a brit gyarmatbirodalom összeomlása. Ám a sors úgy hozta, hogy a verhetetlenség mítosza, nyolc év elteltével, ismét a focipályán foszlott szerte végképp. A Wembley stadionban 1953. november 25-én kapott ki először a nemzeti válogatott, nem az oroszoktól, hanem egy másik, vasfüggönyön túlról jött vendégtől. Hidegkuti, Puskás, Bozsik és társaik, a Magic Magyars néven emlegetett labdazsonglőrök adták meg a kegyelemdöfést „az évszázad mérkőzésén”, amikor – ki ne tudná – 6-3-ra legyőzték Angliát.