Előfizetés

Rezsitámogatás alapjövedelemből

A rezsitámogatás bevezetése mindenekelőtt a Fidesz és kormánya hatalmi pozíciójának megerősítését szolgálta és szolgálja, az emelés lebegtetésével is. A rezsitámogatás bevezetésének és megtartásának viszont társadalmi szempontból két alapvető és kiküszöbölhetetlen rendszerbeni hibája és kára is van. Az egyik: társadalmi szempontból rendkívül igazságtalan. Aki több természeti erőforrást (fa, gáz, szén, víz, olaj, stb.) fogyaszt, azzal arányosan nagyobb rezsitámogatást kap, azaz a rendszer elsősorban a gazdagokat támogatja, a szegények, a létminimum alatt élők (a lakosság harmada) pedig jóformán nem részesülnek a támogatásból. A másik nagy hibája, hogy nem ösztönöz a rezsi mögött lévő természeti erőforrásokkal való takarékosságra, sőt a gazdagok esetén a pazarló magatartást erősíti. Nem szolgálja az érintett természeti erőforrások fenntartható felhasználását. Ennek hiánya gátolja az emberiség egészét érintő fenntartható fejlődés kialakulását, ami a jövőben egyre súlyosabb problémává válik. A mostani rezsirendszer helyett – a hatalmi politikai haszonszerzést félretéve – a következő szisztémát kellene megvitatni, illetve bevezetni. 1. A természeti erőforrásokkal való takarékosság egyre égetőbb problémává válik. A piacgazdaságokban a takarékosságot, s így a hatékony felhasználást döntően a termék vagy szolgáltatás ára határozza meg. A természeti erőforrásoknál a takarékos, hatékony felhasználásra az ár csak akkor ösztönöz, ha az igazodik a már meglévő, de az időben előre haladva egyre drasztikusabban megjelenő szűkösséghez. Ez pedig azt kívánja meg, hogy a politikai hatások által – akár globálisan is – kiváltott ingadozásokat kiszűrve minden fogyasztó, felhasználó a szűkösséget kifejező, takarékosságra ösztönző árat fizesse meg. 2. Az alacsonyabb jövedelemmel rendelkező családokat pedig készpénzbeli, azaz szabadfelhasználású támogatásban kellene részesíteni. Ez lenne az alapjövedelem, ebből egyértelműen kizárva a magas jövedelműeket. Ha a kormányzat részéről a szándék meglenne, könnyen tudna erre forrást teremteni, például az improduktív, társadalmilag haszontalan (leginkább a miniszterelnök hobbija által meghatározott) beruházások csökkentésével és az ingyen juttatott óriás összegű támogatások felszámolásával. Egy ilyen rendszernek kettős haszna lenne. Valóságosan ösztönözne a perspektivikusan egyre szűkösebbé váló természeti erőforrásokkal való takarékosságra. Ténylegesen hozzájárulna a fenntartható fejlődés kialakulásához, melytől unokáinknak, lényegében a nem távoli jövő nemzedékeinek emberhez méltó élete függ. Az alacsony jövedelemből élők (sokszor tengődők) szabad felhasználású pénzbeli támogatása pedig csökkentené a szegénységet és ebből a szempontból országunk kettészakadását is. És természetesen hozzájárulna érintett honfitársaink emberhez méltóbb életfeltételeik kialakításához.  Dr. Szász Tibor közgazdász 

Beismerő vallomás

Jó néhány nehezen érthető logikai csavar van a kormány új ötletében, a munkaügyi felügyelet totális – újabb – átszervezésben. Elsőre alig érthető, mi is a cél a „foglalkoztatást elősegítő szolgáltatásokról és támogatásokról, valamint a foglalkoztatás felügyeletéről” szóló törvényjavaslattal. Lassan körvonalazódik: lesz az új rendszerben valami jó a munkavállalóknak is, ám – úgy tűnik – a kormány stratégiai partnereivé emelt néhány piaci munkaközvetítő cég jár majd a legjobban. Jó lenne, ha ez hirtelen sok munkahelyet, a jelenlegi munkanélküliek biztos megélhetési forráshoz juttatását eredményezné. De szerintem nem így lesz. Pedig a javaslat hivatalos célja a munkához jutás, a munkahelykeresés, a munkahely megtartása, valamint a megfelelő munkaerőhöz jutás elősegítése, a jogszabálysértő foglalkoztatásból származó gazdasági előnyök kiküszöbölése, a foglalkoztatásra irányuló jogviszonyra vonatkozó szabályok foglalkoztatók általi megtartása, az állami felügyelet és a foglalkoztatottakat megillető jogok érvényesülésének biztosítása, továbbá a foglalkoztatás elősegítésével kapcsolatos nemzetközi kötelezettségek teljesítése. Ezzel a tartalommal nincs baj, vannak benne a szakszervezetek által is támogatható elemek. Akkor szólal meg a vészcsengő, amikor ahhoz a részhez érünk, amelyből kiderül, hogy a kormány jelentős átalakításra készül a foglalkoztatást elősegítő szolgáltatásokban és a foglalkoztatás felügyeleténél. Felmerül a kérdés: miért a nagy igyekezet? Úgy tűnik, az eddigi elhibázott döntések korrekciója lehet a bújtatott célja ennek a napirendre került javaslatnak. A szakszervezetek folyamatosan tapasztalják ugyanis, hogy jelentősen csökken az álláskeresők és a munkáltatók bizalma is a munkaügyi ellátó rendszer szolgáltatásai iránt. A munkáltatók például már szinte be sem jelentik az üres álláshelyeket, legfeljebb – a törvényi minimumnak megfelelően – a csoportos létszámleépítésről adnak számot. Rendre azt tapasztalják ugyanis, hogy a munkaügyi központok nem közvetítenek olyan munkavállalókat, akiket azonnal alkalmazhatnának. A munkavállalók sem remélnek már eredményt a munkaügyi központoktól, mivel elenyésző azoknak a száma, akik munkához – megélhetési forráshoz – jutottak az állami rendszer segítségével. A legtöbben az álláskeresési támogatás miatt jelentkeznek be a központokba. Tehát a valódi közvetítést egyik fél sem a szolgálattól várja, hanem a piacon egyre nagyobb mértékben résztvevő munkaerő közvetítő cégektől. És ahelyett, hogy a kormány a munkaügyi központok szolgáltatásainak javításán dolgozna, éppen most szervezi ki a tevékenységet a piaci szektorba. Jó lenne, ha a piaci folyamat nemcsak az egyébként is könnyen „közvetíthető” álláskeresőkön segítene, hanem a tartósan munkanélkülieken is. Tartok tőle, nem így lesz. És ezen a ponton ismét felmerül a gyanú: a kormány a közelmúltban stratégiai partnereivé vált cégeket fogja előnybe hozni. A javaslat elfogadása után ugyanis az érintett cégek előtt megnyílnak a hazai és az európai források, sőt az EURES hálózatban lévő üres álláshelyekhez is hozzáférnek. Ezt pedig az unió tiltja. A kormány azonban egy lendülettel a foglalkoztatás felügyeletet is meg akarja újítani. Ismét. Ezt a területet ugyanis 2010 óta többször is teljesen átalakította. Valamikor létezett egy önállóan működő országos kiterjedésű szervezet, az Országos Munkaügyi és Munkabiztonsági Főfelügyelet (OMMF). Majd beolvasztották a Nemzeti Foglalkoztatási Hivatalba (NFSZ), majd ezt is megszüntették, és bekerült a minisztériumba, illetve a területi egységek a kormányhivatalokba. Ezzel párhuzamosan az ellenőrök és az ellenőrzések száma is drasztikusan csökkent, az ellenőrzések során feltárt szabálysértések száma viszont jelentősen nőtt. A legutóbbi jelentésben az ellenőrzött munkáltatók 68 százaléknál találtak szabálysértést. A most készülő változtatás tehát beismerő vallomás: az eddigi intézkedések nem voltak jók. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy újra létre akarják hozni a foglalkoztatás-felügyeleti hatóságot. Ennek a majdani hatóságnak lesz általános és különös hatásköre, jelentsen ez bármit is. Pedig az ördög a részletekben rejlik. A benyújtott javaslat keretrendszerűen szabályozná a „foglalkoztatást elősegítő” szolgáltatást és a foglalkoztatás felügyeletét is. Ez azt jelenti, hogy a szabályozás kereteit továbbra is a parlament hatáskörében hagyja, de a részletszabályokat már kormányrendeletben fogja megjelentetni. Ez a módosítás csökkenti az Országgyűlés szerepét, és növeli a kormányét e két területen. Furcsa. A Magyar Szakszervezeti Szövetség a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumán javasolta, hogy a Országos Munkavédelmi Bizottsághoz hasonlóan alakuljon egy munkaügyi felügyeletet ellenőrző szakmai, tripartit bizottság, amelynek a hatóság évente tájékoztatást ad. A javaslatot a munkáltatók is támogatták. Az új foglalkoztatás-felügyeleti hatóság a foglalkoztatásra irányuló jogviszonyt szabályozó jogszabályok minimumkövetelményeinek betartását ellenőrzi majd. Kordás László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke

Történelem és eszkatológia

Az emberi nem történetét, a világtörténelmet Kant a természet rejtett tervének megvalósulásaként értelmezi Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből (1784) című, a múlt héten már idézett esszéjében. E rejtett terv a tökéletes államforma, az általánosan jogszerű polgári társadalom létrejöttére irányul. És Kant itt hozzáteszi: „A filozófia tartalmazhat bizonyos chiliasmust, de csupán olyat, amelynek megvalósításához – ha csak távolról is – maga a megvalósulás eszméje is hozzásegíthet”. Mit jelent ez, mi az a chiliasmus, vagy khiliazmus? A fogalom a görög „ezer év” kifejezésből származik, a Magyar Katolikus Lexikon definíciója szerint a khiliazmus „eszkatologikus eretnekség Krisztus ezeréves uralmáról, amelyet még a világ vége előtt megvalósít a földön azokkal, akiket már föltámasztott az örök életre”. Az eszkatológia ugyancsak görög eredetű kifejezés, a teológiának az emberiség végső sorsát tárgyaló része, a keresztény eszkatológia a halál utáni léttel, a feltámadással foglalkozik. De hogy jön ide a (történelem)filozófia? Konteó-hívők figyelem! A világtörténelem újkori filozófiai eszméje biblikus eredetű, a zsidó-keresztény teológiából származik, annak szekularizált változata. Legalábbis erre utal Kant, és ez a fő tézise Karl Löwith Világtörténelem és üdvtörténet – A történelemfilozófia teológiai gyökerei (1949) című művének. (Az Atlantisz Kiadó jóvoltából 1996-ban magyarul is megjelent kötetnek Miklós Tamás, a kiadó vezetője nemcsak egyik fordítója, de ő írta a könyv bevezető tanulmányát is.) Löwith tézise szerint a „történelem filozófiája” kifejezés „a történelem olyan szisztematikus értelmezését jelöli, melynek princípiuma összefüggést teremt a történeti események és következmények között, és egy végső értelemre vonatkoztatja őket. Ha így értelmezzük, minden történelemfilozófia teljességgel a teológiából táplálkozik, azaz a történelemnek üdvtörténetként való teológiai értelmezéséből.” Löwith Heidegger zsidó származású tanítványa volt, aki első világháborús érdemei miatt csak 1934-ben hagyta el a náci Németországot, hogy előbb a fasiszta Olaszországba, majd Japánba (1936), végül pedig az Egyesült Államokba (1941) emigráljon. Itt jelent meg eredetileg angolul, Meaning in History címmel a már említett műve, amelyben – leegyszerűsítve – megkülönbözteti egymástól a történelem zsidó-keresztény és antik-görög felfogását. Míg előbbi az eszkatológiai szemléletnek megfelelően lineáris, az utóbbi a természetet – a keletkezést és a pusztulást – mintának tekintve: ciklikus. Löwith az utóbbi típusba sorolja Spengler (A Nyugat alkonya) vagy Toynbee modern történelemfilozófiáit is, akik a civilizációk felemelkedését és hanyatlását teszik témájukká. Az eszkatologikus történelemfilozófiára pedig Marx az egyik par excellence példája. Mint Löwith írja: „A történelmi materializmus a nemzetgazdaság nyelvén megfogalmazott üdvtörténet. (…) A proletariátus messianisztikus elhivatottságát nem lehet tudományosan bebizonyítani, és lehetetlen követők millióit tények puszta megállapításával lelkesíteni.”