Ravi Shankar;

Ravi Shankar örök igazságai

Száz éve született a hagyományos indiai zenekultúra leghíresebb képviselője. Az évfordulón ötlemezes válogatás idézi fel életművének emlékezetes mozzanatait.

Miért éppen Ravi Shankar (1920–2012) lett világsztár a klasszikus indiai zene több ezer ragyogó képviselője közül? A válaszhoz át kell tekintenünk gyermek- és fiatalkorát, nyugati kapcsolatrendszerét. Széles műveltségű bengáli családban született, Ravindra Shankar Chowdhury néven. Bátyjával, az elismert táncos-koreográfussal (Uday Shankar) tízévesen Párizsba költözött, ahol francia iskolába íratták, nyelveket tanult, megismerte Debussy, Ravel, Bartók és Sztravinszkij zenéjét, a jazz ritmikáját. A tánccsoport hangszeres kísérőjeként beutazta a világot, majd 18 évesen hazatért, hogy az elismert guru, Ustad Allauddin Khan vezetésével tökéletesítse szitártudását.

A dél-indiai zenekultúra szakértője, H. Magyar Kornél szerint a fiatal Shankar „mester-tanítvány viszony keretében beköltözött Khan házába: vele kelt, étkezett, gyakorolt, cipelte a hangszerét, mögötte ült a színpadon este előadás közben. A létfenntartó funkciókon kívül minden más az egyedüli cél jegyében zajlott a nap minden órájában: kibontakoztatni a különleges tehetségből a zseniálisat, a tökéletest, az istenit.” Hét év szüntelen tanulás után, 1945-ben adta első koncertjét, majd az indiai állami rádió (AIR) művészeti vezetője, zenekarainak alapítója lett. 1952-ben találkozott Yehudi Menuhinnal, aki bevezette a nemzetközi zeneéletbe.

Első önálló lemeze Londonban jelent meg, majd 1958-ban az ENSZ megalakulásának 10. évfordulóján rendezett párizsi ünnepség díszvendége volt. Népszerűsége tetőpontját 1967-ben érte el, amikor a Monterey popfesztiválon több tízezres közönség előtt játszott indiai rágákat. A YouTube-on ma is könnyű megtalálni a videót, amelynek végén a publikum extázisban tör ki. Ez a szereplés vezetett a Beatles muzsikusával, George Harrisonnal való barátságához, ami egy időre „popsztárrá” emelte a nyugati kultúrával nehezen barátkozó Shankart. A woodstocki fesztiválon is fellépett, de borzadva figyelte a hippimozgalmat, a gitárját felgyújtó Jimi Hendrixet, a kábítószerek hatása alatt álló közönséget. Ez idő tájt mindig azt nyilatkozta, hogy ő az indiai művészet „örök igazságait” képviseli, bár rendhagyó formában.

Shankar még évtizedekig aktív maradt, de a popfesztiválokat már kerülte. Kompozícióival több Grammy-díjat nyert, New Yorkban és Los Angelesben tanított, Gerald Ford elnöksége idején a Fehér Házban is fellépett. Hazájában közben folyamatosan romlott a megítélése: sokan úgy vélték, kereskedelmi árucikké silányítja a több ezer éves tradíciót. Honfitársa, Zubin Mehta viszont kiállt mellette; Philip Glass amerikai komponistával pedig közös műveket alkotott. A sok szempontból példamutató, elveihez ragaszkodó muzsikus – aki Radzsiv Gandhi javaslatára az indiai felsőháznak is tiszteletbeli tagja lett – 92 évesen hunyt el Dél-Kaliforniában.

Menuhin és Shankar „Teljességgel szürreális az a jelenet, ahogy Yehudi Menuhin, a világhírű hegedűművész és karmester 1982-ben különleges jógapózban, szirsászanában – vagyis fejen állva –, lábbal vezényli el Beethoven 5. (Sors) szimfóniáját a Berlini Filharmonikusok élén” – meséli H. Magyar Kornél. A történet 1952-ben kezdődött, amikor Menuhin elfogadta az indiai kormány meghívását egy koncertkörútra. Itt találkozott a 32 éves Ravi Shankarral, és életre szóló barátság alakult ki közöttük. Menuhin számára az indiai tradicionális zenével való találkozás olyan élmény volt, mint amikor Debussy az 1889-es párizsi világkiállításon először hallott indonéz gamelánt, vagy mint amikor Bartók és Kodály első gyűjtőútjain megismerkedett a kárpát-medencei népdalkinccsel. Shankar és Menuhin 1967-ben kiadott közös lemeze, a Grammy-díjas West Meets East érdekessége, hogy Menuhin a hindusztáni kompozíciókat az eredeti kontextustól idegen módon, ötvonalas kottából játszotta fel. Vagyis kettejük találkozása – az őszinte barátság ellenére – inkább „diplomáciai” és nem zenei síkon történt meg.