Biztosan emlékeznek a Thenardier házaspárra. A nyomorultak című Victor Hugo regény szereplői ők, akik a fosztogatásra szakosodtak. Mindketten Napóleon seregében kezdték. A férj őrmester, akit a regényben a waterlooi csatatéren ismerünk meg, amikor az ütközet végén húzza le a gyűrűt az ujjakról, veszi ki a zsebből a bugyellárist, oldja le a láncról az órát, halottól halottig kúszva.
A hullarabló Thenardier – akaratán kívül, mert megmozdítja a súlyosan sebesültet – menti meg a regény egy másik hősének, Pontmercy ezredesnek az életét, aki „megmentőjének” ajánlja fel a már úgyis annak a zsebében ketyegő óráját és aranyait. Az ezredes – ha tudatában lenne annak, milyen cselekmény árán menekült meg - biztos gondolkodás nélkül agyonlövetné Thenardier őrmestert, hiszen a háborús fosztogatás nemcsak a ma hatályos magyar Büntető Törvénykönyv szerint bűncselekmény (BTK. 154. paragrafus), hanem mindig az volt a modern háborúk íratlan törvényei szerint is.
Thenardier felesége sem különb, hiszen – a sereghez csatlakozott markotányosnőnek álcázva – ő is résztvevője (sokszor orgazdája) a „bűnszervezetben” elkövetett háborús bűncselekményeknek. Később közösen folytatják, immár békeidőben, kocsmárosként a mások megdézsmálását vizezett bor vagy romlott hús felszolgálásával. Ezt a mindennapos törvényszegést tetézik egy kiszolgáltatott, megesett lányanya, Fantine folyamatos markecolásával és a rájuk bízott kislánya, Cosette sanyargatásával, kizsákmányolásával. Ha a regény főszereplője, Jean Valjean tisztában lenne a törvénnyel, akkor a rászorultak folytatólagos, bűnszervezetben elkövetett meglopása mellett a gyerekmunka (BTK. 209. paragrafus) bűncselekményét is a fejükre olvashatná. (Igaz, kétségtelen, hogy Engels nem írhatta volna meg A munkásosztály helyzete Angliában című munkáját, ha a XIX. században a gyerekmunkát már büntették volna.) Mindezt megtoldhatná a védett tulajdon elleni támadással (BTK. 153.paragrafus).
Thenardierék ugyanazt a foglalkozást űzik, amit ma, a járvány idején nap mint nap tapasztalunk a magyar kormányfőtől és csapatától. A Covid elleni háború operatív törzsének szkafanderbe öltözött, tolldísznélküli törzsfőnöke irányító csapatával (bűnszervezetben és folytatólagosan) egyszerre meríti ki mind a háborús fosztogatás, mind a védett tulajdon elleni támadás tényállásait, hiszen a háborús helyzetet kihasználva nemcsak elherdálja a gazdaságvédelmi alapban az adófizetőktől összegyűjtött pénzt, hanem egyenesen olyan célokra költi, amelyeknek semmi közük nincs a háborús veszély elhárításához: sportlétesítmények (ld. Bozsik Stadion vagy a Nemzeti korcsolyázó Központ) építése, a honvédség beruházásai, az Eiffel Műhelyház beruházásai, a Budapest-Belgrád vasútvonal építése, a magyar űrhajózás ügyei. Ugyanezt mondhatjuk el a demokratikus közéletet is kockáztató módon (ld. pártok pénzeinek átcsoportosítása) összegyűjtött Járványvédelmi Alap felhasználásáról, hiszen ebből fizették a feleslegesen és irtóztatóan drágán, a haveri csatornákat gazdagító módon beszerzett lélegeztetőgépeket.
Ahelyett, hogy a tolldíszmentes törzsfőnök a tavaszi járványhullám levonultával előkészítette volna a védekezés átlátható, kiszámítható, követhető és a megbetegedettek bizonytalanságát csillapítani képes rendszerét, kormánypropagandával kezdte tömni balatoni szállodákba fektető haverjai zsebét, amikor a hazai turizmus fellendítésére költött reklámmilliárdokat. Ebben nem csak az volt a bosszantó, hogy ők maguk az Adrián verték el „jól megszolgált” keresetük millióit, haveri hajókon (ami önmagában is az összeférhetetlenség teljes feladása és a „víz és bor” prédikálásának minősített esete), hanem a példamutatás teljes hiánya. A tolldíszmentes törzsfőnök ugyanis ezzel azt sugallta: nem kell itt félni, nem kell védekezni, nem kell nyilvános helyen, zárt térben maszkot viselni, mert „legyőzte a járványt”. Ahogy a nyár véget ért, úgy kezdett leolvadni orcájáról az elégedett, széles mosoly, és csapott át a félelmet gerjesztő fenyegetésbe. Azt hitte ugyanis, ezzel a mindennaposan bejelentett szigorítással elterelheti a figyelmet arról, hogy semmi sincs megszervezve, sőt.
Amikor Európa legjobb csapatai már zárt és közönségmentes stadionokban játszottak egymással, ő odahajtotta a népet a stadionokba, hogy mielőbb megkaphassák a vírust. Mintha a Kossuth Lajostól kölcsönzött jelszót fordította volna át a maga gúnyos módján: „Fertőzz, magyar!” Néhány hét leforgása alatt kiderült, hogy nemcsak utolértük, hanem lehagytuk Amerikát, hiszen ott 328 millió lakosra jut ezer halálozás naponta, addig nálunk (harmincszor kevesebb) 10 millió lakosra jut (csak tízszer kevesebb) 100 haláleset. Amíg kedvence és példaképe, Trump hagyta hazáját a járvány mocsarába fulladni, addig a tolldísznélküli magyar törzsfőnök csak annyival volt különb, hogy ő a bejelentett kényszerintézkedésekkel keltette a lázas készülődés látszatát.
Pedig semmi sem volt előkészítve, csak a hullákkal borított csatatér. Hiszen nem voltak korlátlanul és ingyenesen hívható, a megbetegedés minősítését, azonosítását elősegítő listázott kérdéseket (check-list) beolvasó zöldszámok. Nem volt megszervezve, hogy a telefonazonosítást követő néhány órán belül a Covid gyanús beteg megkapja az időpontot, hová mehet tesztelni, ahol legfeljebb 15 percen belül tesztelik, és az eredmény 1-2 órán belül rendelkezésre áll, majd a további menetről, a betegút kijelöléséről kap eligazítást. Ehelyett golyóálló mellényben, gépkarabélyosan grasszáló katonákat és TEK-eseket vezényelt az utcára, akiktől a vírus a legkevésbé sem fél és nem is riad vissza.
Az állam, azaz a tolldísznélküli törzsfőnök térfelén lehetséges teendők elvégzésére, így nagyszámú tesztelő sátor felállítására, az értékelő kapacitások megsokszorozására, a rögtönzött vizsgálóhelyek (pl. véroxigén szintet mérő laborok, mozgó röntgenhelyek stb.) létrehozására sajnálták a pénzt, jutott pénz azonban „életfontosságú” célokra, mint focira, haveri szállodabővítésre, fegyvervásárlásra, Vadászati Világkiállításra. Az el nem végzett állami felkészülés ebben az esetben nem más, mint bűnszövetségben, folytatólagosan elkövetett háborús fosztogatás. Az állami felkészülés helyett „a’zembereket” bünteti és kényszeríti arra, hogy előre hetekkel, hónapokkal nem bejelentett kényszerintézkedések miatt maradjanak otthon, hagyják ott a munkahelyüket, felkészületlenül gondoskodjanak gyermekeik, hozzátartozóik ellátásáról.
Amikor munkahelyek tízezrein a minimális létfenntartáshoz szükséges pénzbeli kompenzáció nélkül kell beszüntetni a munkát, ezreket megfosztva ezzel attól, hogy túléljék a tolldísznélküli törzsfőnök számára teljhatalmat biztosító veszélyhelyzetet, a háborús fosztogatáshoz nagyon hasonló tényállás valósul meg, mert ezzel polgárok javait háborús helyzetben dézsmálják meg, vagy a lakosságot szolgáltatás kikényszerítésével, vagy más módon létfenntartásához szükséges javaitól megfosztják. A veszélyhelyzet bejelentésével a bűncselekmény elkövetésének egyik lényeges elemét: a társadalomra való veszélyességet látszólag kiküszöbölte Orbán, azonban látni kell, hogy sem a célzottság, sem arányosság nem igazolható, ami a polgárok mindennapi életébe történő beavatkozást, az adófizetők javainak ilyen markecolását és herdálását indokolná. Ha a veszélyhelyzet idején megvalósult balatoni kikötők értékesítését, a parti nádasok pusztítását, a védett természeti és műemlékvédelmi létesítményekben (pl. tatai öreg tó körüli építkezések engedélyezése) okozott károkozást is mérlegre tesszük, akkor nagyon is hasonló cselekményeket találunk, mint amit a magyar büntetőtörvény a védett tulajdon elleni támadásnak minősít.
Thenardieréknek – amikor utolsó bűncselekményeik is lelepleződnek – A nyomorultak egy másik főszereplője, Marius Pontmercy (a waterlooi csatatéren kifosztva megmentett ezredes fia) annyi pénzt ad, hogy Amerikába mehessenek. Thenardierék hazai rokonai aligha számíthatnak ilyen nagyvonalúságra. Egyrészt mert itthon nem hagytak ennyi pénzt, másrészt mert Amerikában már nem kebelbarátjuk, Trump az úr.
A szerző közgazdász