Az utóbbi években sokan elvesztették a demokráciába vetett bizalmukat. Miért higgyenek egy nyugati berendezkedésű államszerkezetben, ha a világ leghatalmasabb országának első számú vezetője is kacérkodik a diktatúrával? Időnként mintha többségben volnának a politikai korrektséget elvetők, pedig nem erről van szó: csak sokkal hangosabbak és erőszakosabbak a demokratikus többségnél.
A változó világ abszurditására jellemző, hogy épp „Európa utolsó diktatúrája”, vagy legalábbis az ott élők adnak leckét mindannyiunknak abból, mit is jelent demokratának lenni. Belaruszban augusztus 8-án zajlott le az Alekszander Lukasenko elnök által elcsalt elnökválasztás, a diktátor elleni tüntetések azonban azóta sem hagytak alább. Pedig a megmozdulások résztvevőinek sorsa megpecsételődött azzal, hogy – némi bizonytalankodás után – Vlagyimir Putyin elnök Lukasenko támogatása mellett döntött, attól tartva: egy rezsimváltás után Minszk is kikerülne az orosz érdekszférából. Ezután hirtelenjében olyan felségjelzés nélküli egyenruhások jelentek meg az országban, mint egykor a Krímben. Ők a tüntetők szerint nem is emberek, nincsenek tekintettel a tiltakozók korára, nemére, kegyetlenségük nem ismer határt.
A tüntetők azonban a reménytelen jövőkép, a folyamatos és egyre fokozódó terror ellenére sem adják fel. Moszkva kezdi elveszíteni a türelmét, a minap Szegej Lavrov külügyminiszter némi cinizmussal jegyezte meg: üdvözlendő, hogy kevesebben tüntetnek, de aggasztó, hogy a tiltakozási hullámnak még mindig nem vetettek véget.
A Kreml megint rossz taktikát választott. Ahelyett, hogy Lukasenkót arra intené, kezdjen őszinte tárgyalásokat az ellenzékkel a békés hatalomátadásról, hogy így állítsa helyre a társadalmi békét, láthatóan szemet hunyna afelett, ha a belarusz elnök vérbe fojtaná a megmozdulásokat. Ezzel azonban az orosz vezetés csak azt éri el, hogy teljesen elidegeníti magától a belarusz lakosságot. Azzal, hogy Moszkva rendre a térség diktátorai mellé áll, hosszabb távon saját geopolitikai helyzetét gyengíti.