Rakott káposzta

Nekem azt mondta, azért született kerek évben, hogy könnyebb legyen utánaszámolni, hány éves. – Nagyanyád mindig sokkal jobb matekos volt, ő megengedhette magának, hogy 1911-ben szülessen – mondogatta.

Nagyapámat Haraszti Istvánnak hívták, és épp most lenne 110 éves. Persze nem lenne (ahogy nem is lett), de a kerek évfordulókról mindig ő jut eszembe. Meg az, hogy ezt az egészet csak az ő humorával lehetett át- és túlélni. És persze a hülye szentimentalizmusával, ami mindig visszahúzta őt ebbe az országba.

Megveszekedett idealista volt. Naiv és hithű ateista, aki szentül hitt a tudományban (hiszen kiváló orvos volt) és az emberi jóságban. Utóbbi, azt gondolom, minálunk családi hagyomány. Édesapja, Ernő 1919-ben tagja volt a váci direktóriumnak. Állatorvos lévén egészségügyi dolgokkal foglalkozott, a levéltári adatok szerint nemigen politizált, és főleg nem tapadt a kezéhez vér. Nem csoda, hogy a Tanácsköztársaság leverése után kivégezték. (Zárójel: Vácott utcát neveztek el róla, amit a rendszerváltás után egyszerűen átkereszteltek.)

Nagyapám egyetemistaként, 1933-ban néhány barátjával csatlakozott a pécsi bányászok sztrájkjához, mert utálta, ahogy azokkal a szerencsétlen emberekkel bántak. A bíróság veszélyes, kommunista felforgatónak találta és két év börtönre ítélte. Megszökött. Kizárták az ország összes egyeteméről, így aztán először Bécsben, aztán Barcelonában tanult. Állandóan haza akart jönni, de a barátai figyelmeztették: jobban jár, ha marad. Spanyolország akkoriban valódi köztársaság volt, millió párttal, frakcióval és világnézettel. De ő nem lett sem kommunista, sem anarchista. Utóbbit úgy magyarázta, hogy bár ez akkoriban nagyon népszerű ideológia volt, de az ember mégsem csatlakozhat olyanokhoz, akik olyan könyveket adnak ki, mint A vérbaj és egyéb betegségek könnyű gyógykezelése hagymával, citrommal és fokhagymával. Orvosként részt vett a polgárháborúban (mondhatnám, hogy a köztársaságiak oldalán harcolt, de valójában szifiliszes katonákat gyógyított). Francóék Párizsba deportálták, onnan is haza akart jönni, de 1938-ban ez nem lett volna jó ötlet. Chilébe emigrált, ma is őt tartják a modern chilei nemibeteg gondozás megteremtőjének. Anyám is ott született.

A háborút és a nyilas terrort megúszták, és vígan élhettek volna Valparaísóban életük végéig. De, mint mondtam, nagyapám megveszekedett idealista volt, és 1947-ben hazajöttek. Rakott káposztát kellett ennem, úgy, ahogy anyám készíti – mondta. Ez azért mindent megmagyaráz. Itthon hálistennek azonnal kizárták mindenhonnan; gyanús kommunista felforgatóból gyanús nyugati emigráns lett. De ez nemigen érdekelte. Végre itthon volt és gyógyíthatott. Gyógyított józsefvárosi kurvákat, ismert színésznőket és írókat. Páciensei imádták. A humanizmusáért és a megingathatatlan humoráért. Húsz perc Pistával megér egy kis chlamidyát – mondta egy betege.

Mostanában sokat gondolok arra, milyen véletlenen múlik egy ember élete. Én például biztosan nem írhatnék most róla, ha nem szereti ennyire a rakott káposztát. Vagy ha nem szeret ennyire magyarnak lenni.