„A mi beásaink itt éltek:/Sírtak, nevettek, daloltak, zenéltek/Sok fakanalat, teknőt faragtak/Tiszteld a helyet, ahol laktak” – olvasható a baranyai Véméndtől jó messze egy fatáblán Orsós Anna költő, romológus beás és magyar nyelvű szövege. A felirat azoknak a beás cigányoknak állít emléket, akik a Dél-Dunántúlon telepedtek le egykor – távol a településektől. Mert a falvakba csak a hatvanas évektől kezdve engedték beköltözni őket.
Setét Jenő, az Idetartozunk Egyesület vezetője munkatársaival nekivágott az országnak, hogy feltérképezze: hol és milyen formában vannak reprezentálva a romák a közterületeken. Bár a vírusveszély miatt az országjárás éppen szünetel, az eredmény már eddig is felülmúlta az előzetes várakozását. Felhívására egyre-másra érkeztek információk a vidéki Magyarországról, pillanatnyilag több mint száz településen lévő emlékmű és emléktábla, szobor, dombormű, kopjafa vagy akár feszület található a listán.
Ezek egy része – mondta Setét Jenő – semmilyen nyilvános adatbázisban nem szerepel, eddig ő sem tudott létezésükről. Csak egyetlen példa: Kállai Ernő volt kisebbségi ombudsman hívta fel a figyelmét arra, hogy az abonyi zeneiskola udvarán emléktáblája van Bihari Jánosnak, a híres helyi cigány zenésznek. A műtárgyak egyik nagy csoportja ugyanis muzsikusok emléke előtt tiszteleg. A nótaszerzőként is népszerű Dankó Pista Szegeden márványból, Fátyol Misi cigányprímás Makón bronzból készült szobrot kapott. Hódmezővásárhelyen utcát neveztek el „Béla cigányról”, azaz Czutor Béla prímásról, akinek alakját dombormű is megörökíti.
Néhol – például Kapolcson – általánosságban említik, sokfelé viszont név szerint felsorolják a cigány zenészeket: így Abaújszántón vagy Nagybaracskán, ahol huszonöt név szerepel az emlékhelyen. Mohácson külön emléktáblája van Peti Bogdán Péter tamburaprímásnak, ifj. Peti Kovács István (Cini) harmonikaművésznek és Gertner Jánosnak, aki „több mint három évtizeden keresztül kápráztatta el hárfamuzsikájával a Korona étterem vendégeit”. Jászfényszarun parkot hoztak létre a roma muzsikusok tiszteletére. A Badacsonyban lépcsősor és jelzett turistaút vezet a virtuóz hegedűsről, Czinka (Cinka) Pannáról elnevezett pihenőhelyhez.
Az alkotások másik jelentős csoportját a porrajmos (roma holokauszt) áldozatainak emlékművei alkotják. Változatos a kép: kopjafák, emléktáblák, kőből vagy fából faragott kompozíciók adóznak a fajvédő ideológia jegyében üldözött, elpusztított romák emlékének.
Az autóbalesetben fiatalon elhunyt Bogdán János tanárnak, a Gandhi Gimnázium alapító-igazgatójának mellszobra van Pécsen. A Somogy megyei Rinyaújlakon roma kulturális és hagyományőrző parkot létesítettek. Setét Jenő a „roma emlékhelyek fővárosaként” emlegeti Salgótarjánt. A nógrádi megyeszékhely központjában, a Pécskő utcában (a hajdani „cigánydomb” tövében) áll Balázs János festő, költő, író szobra, de emléktáblát tettek ki – többek között – Szepesi József költő és Oláh Jolán festő volt lakhelyére is.
A szekszárdi járásban lévő Bátán az 1956-os árvízben odaveszett romáknak állítottak emléket. Ha már 1956: a forradalom mártírjai között számontartott Dandos Gyula nyíregyházi emléktáblája és fából készült emlékműve mindenképpen szót érdemel. „Dandos Gyula, a 4386-os törzsszámú állami gondozott rövid és tünékeny élete csak 18 év 7 hónap és 8 napig tartott. Ezen röpke időszakban volt: diák, forradalmár, elhurcolt rab az ungvári szovjet börtönökben, majd a megtorláskor fogoly a papíron megszüntetett ÁVH nyíregyházi vizsgálati osztályán” – írta róla a Kethano Drom (Közös Út). A roma fiatalember később próbálta elhagyni az országot, de a határőrök Szentgotthárdnál 1957. február 10-én lelőtték.
Kannibálként kivégzett cigányok
Némelyik térkép feltünteti ugyan az „emberevő cigányok” vesztőhelyén felállított, fából készült emlékoszlopot, de Székely Artúr nyugdíjas erdész kalauzolása nélkül Setét Jenő és munkatársa bajosan talált volna el a vadhálóval elkerített, bozótos-erdős területen lévő helyszínre. A börzsönyi Kemencétől több kilométerre fekvő, jószerével ismeretlen kegyeleti hely horrorisztikus történetre emlékeztet: a Nyúzó-völgyben 1782-ben tömegesen végeztek ki kannibalizmussal vádolt cigányokat.
A tragikus eseményt két helytörténész, az idén elhunyt Puskás Péter, valamint Végh József dolgozta fel részletesen. Előítélet és vérpad című, a Mikszáth Kiadónál 1998-ban megjelent kötetük ma már nehezen fellelhető. Cikkünkben Paár Ádám történész, politológus tanulmányára hivatkozunk, amely gazdagon merített a forrásanyagként szolgáló könyvből (és egyebek között Hajdu Lajos jogtörténeti művéből).
Az ügy azzal kezdődött, hogy Hont vármegyében kifosztották a viszokai mészárszéket és a felső-almási jegyző kamráját. A hatóság a kóborló cigányokat vádolta, noha a tettesek kilétére, származására semmilyen bűnjel vagy tanúvallomás nem utalt. A gyanúsítottakat a kemencei tömlöcbe zárták (a település abban az időben vármegyei székhely volt). Kínzással kicsikart vallomásukban nemcsak lopásokat és betöréseket ismertek be, hanem egy emberölést is. A gyanúsítottak négy alkalommal négy különböző helyre vezették a hatóság embereit, ahol állítólag eltemették a holttestet. Az áldozat maradványai azonban nem kerültek elő. Valószínűleg újabb kínzások hatására az egyik gyanúsított „bevallotta”, hogy a holttestet megsütötték és megették.
A közvélemény a cigányokat attól fogva nemcsak dologtalan tolvajokként, hanem szörnyetegekként is megbélyegezte – írta Paár Ádám. Megindult a hajsza a többi „emberevő cigány” után.
Nem sokkal később, de az előbbi esettől függetlenül elfogták egy cigányokból álló „bűnbanda” tagjait. Minden bizonnyal ezúttal is kínzásokkal erőszakolták ki a vallomást, miszerint 31 embert megöltek, az áldozatokat pedig földarabolták, megfőzték és megették. Több más körülmény mellett az is koncepciós eljárásra utal, hogy a per irataiban egyetlen áldozat neve sem szerepel.
A törvényszék – az akkor uralkodó, felvilágosult II. József közbelépésétől tartva – gyorsított eljárásban hozott halálos ítéletet, amit 1782 augusztusában 41 emberen hajtottak végre. 17 nőt pallossal végeztek ki, 15 férfit fölakasztottak, 6 férfit kerékbe törtek, a 3 főbűnösnek tartott személyt fölnégyelték. Az áldozatoknak végig kellett nézniük egymás kivégzését. A hatóságok nagyszámú cigányt tereltek gyerekestül a helyszínre. A holttesteket velük temettették el, de még szerszámokat sem adtak nekik, hogy rendes sírt áshassanak. További 97-en foglyok maradtak: közülük néhány „főbűnöst” még kivégeztek, a többieket vesszőzésre, börtönbüntetésre, kényszermunkára ítélték.
A cigányok kannibalizmusáról, gyermekrablásairól és egyéb bűneiről szóló rémmesék Nyugat-Európából érkeztek Magyarországra – áll a tanulmányban. A honti „emberevők” pere után még 1907-ben és 1927-ben is indultak eljárások hasonló vádakkal. Ugyanakkor – tette hozzá Paár Ádám – a magyar-cigány együttélést tévedés volna csak a hírhedt per alapján megítélni. A XVIII. században letelepedett, integrálódott „muzsikus cigányok” a reformkorban a magyar nemzeti érzés hordozóivá váltak, és élesen elhatárolták őket a román területről érkező oláh cigányoktól. A „magyar cigányokat” vagy „muzsikus cigányokat” befogadták a nemzetbe, míg az újonnan bevándorolt „oláh cigányokat” – kóborló életformájuk miatt – ugyanazokkal a vádakkal illették, mint korábban a „magyar cigányokat”.
A Kemence környékén történt tömeges kivégzésére emlékeztető oszlopot kétszáz évvel később, 1982-ben állították. Setét Jenő szeretné elérni, hogy az időjárástól megviselt faragvány restaurált formában méltó helyre kerüljön. Most már feladatának tekinti azt is, hogy feltárja, a Kádár-korszakban kik és milyen szerepet játszottak az emlékhely létrehozásában.
