Volt egy pillanat, amikor a Fidesz és a baloldal képes volt egy jó ügyért együttműködni. 2002-ben történt az eset: még Rockenbauer Zoltán minisztersége idején bebizonyosodott, hogy nem került jogszerűen állami tulajdonba két, a Nemzeti Galériában őrzött Munkácsy-festmény, ezért Görgey Gábor, a következő tárcavezető leakasztotta őket a falról, és visszaadta az Auschwitzban elpusztított Vida Jenő örököseinek.
Ezt a gesztust leszámítva egy emberöltő óta sumákol a magyar állam a restitúció ügyében. A felszínen persze csupa megértés mindenki, elvégre olyan műtárgyakról van szó, amelyeket zömmel az elhurcoltatás árnyékában bíztak az állam gondjaira a tulajdonosaik, akik aztán jó esetben is arra jöttek haza, hogy mint népnyúzó tőkések örüljenek, ha további bántódásuk nem esik. A mélyben azonban évtizedek óta akadályozzák a magyar állam különböző szervei, hogy a bizonyíthatóan nem államosított műtárgyak visszajussanak az egykori tulajdonos családokhoz.
Összeszámolni sem tudjuk, hány fogadkozást hallottunk arról, hogy sűrűfésűvel mennek végig a múzeumi raktárakon – a rideg való azonban mégiscsak az, hogy most már megint nem az államnak kell bizonyítania a tulajdonjogát, hanem a visszaigénylőnek, hogy a kérdéses holmi őt illeti.
A magyar állam persze joggal bízik abban, hogy lassan elfogynak azok unokái is, akik egykor a múzeumokra, bankokra bízták a legértékesebb műtárgyaikat. Azonban így is akad tüske a köröm alatt: az Esterházy Magánalapítvány például, amely professzionális stábbal, kitartóan, akár évtizedes pereskedést is vállalva képviseli, hogy az állam pillanatnyi érdeke nem írhatja felül a nemzedékeken át megnyilvánuló birtokosi szándékot.
És nehéz azt mondani, hogy nem érdemelnek legalább komoly érveket és méltányos eljárást. Különösen, hogy az utóbbi évtizedben a magyar állam még az Oroszországba hurcolt magyar műkincsekről is látványosan megfeledkezett.