Benkő, Mihály Tomi, Fecó. Egymás után, ilyen hamar. Ez a csönd éve. Pedig Balázs Fecó – ki hívta Ferencnek? – tudott élni. „Három helyett éltem” – mondta egyszer, és a nőket, az italt, a cigarettát emlegette. Hozzátehette volna a futballt. Meg persze a zenét, mert már kamaszként a híres Neotonban játszott.
Mindenről és mindenkiről szépen beszélt. Szerettem hallgatni, ahogyan Horváth Attiláról, Presserről, Fenyő Mikiről vagy arról a Koncz Zsuzsáról mesélt, akit ma időnként szint alatti támadások érnek. Vagy ahogyan a Kell, hogy várjról megemlékezett. „A legjobb szám – mondogatta. – Csak egy hibája van. Hogy nem én írtam.”
Lett volna pályatársa, aki rockerként letagadta volna, hogy neki a Neotonban Bach volt minden. Ő büszke volt rá. Ahogyan a Hazafelére is. (A szövegét álnéven Hobo jegyezte.) Vagy idősebb Albert Flóriánra. Sokszor viccelt, hogy annak idején „kis Flórinak” nevezték a Ferencvárosban, pedig még Branikovits is más bolygón futballozott hozzá képest. (Szegény „Brani”, Isten nyugosztalja őt is, szintén nemrégiben ment el.) De Fecó még a Pasaréti úton, a Vasas atlétikai és teniszpályája szomszédságában is zöld-fehérben mérte a folyékony kenyeret. A Sport söröző gebinese a papája volt, neki segített a piros-kék fellegvár közelében. Mondjuk, az amúgy zöldövezetben sok vendéget elriasztott a zölddel, de ha az ember fradista, az üzletmenetért meg egyébként sem tagadja meg önmagát.
Hosszúra növesztette a haját, ám sokkal inkább éreztem szentimentálisnak, mint féktelen lázadónak. Néha feltette magának: „Kinek kell az én romantikám?” Költői kérdés volt. Aki a Budai Ifjúsági Park közelében járt 1978. május elsején, az tudja, mennyien zarándokoltak oda a Korálért. Attól kellett tartani, a kőfalak valóban leomlanak. A Taurus zúgása idején pláne. „Ezer mérföldnyi csönd választ el tőled már” – írta és játszotta Radics. (Már megint a csönd.) Kár, hogy ez a ragyogó nóta egyetlen lemezen sincs meg, és most már nem is lesz. Mintha a szimbóluma volna annak, amin Fecó gyakran tűnődött: „Még mindig úgy érzem, nem írtam meg azt a számot, amelyre majd azt mondhatják, igen, ezt ő írta.”
Magunk közt szólva, a hiány már korábban is fenyegetett. Néhány napon belül három infarktus: nem sokan bírtuk volna ki. Ám akkor még nem volt e rettenetes Covid. Ez, ha komolyan megtámad, még tökéletes szívvel is nagy bajba sodorhat. Ha pedig, amilyen jó, olyan védtelen is az a szív...
De marad itt sok minden. Soroljuk? A lány, akire szerelemmel nézhetek; Homok a szélben; Maradj velem; Anyám, Anyám, ébredj... S persze az Évszakok. Mikor a zseniális Kállai Ferenc ült a zongoránál, mint Rudi bácsi, a Nyolc évszak bárzenésze, egyrészt arra gondoltam, Fecó talán magát látja öregen, másrészt az ugyancsak megboldogult Torma Rudit idéztem fel, aki a Miniatűrben nyomta felejthetetlenül átszellemült arccal, hogy „Van a Bajza utca sarkán egy kis palota...”
Van valahol Vas megyében egy kis kápolna. Sitkéből Fecó rockzenei zarándokhelyet teremtett attól kezdve, hogy szombathelyi barátaival felfedezte a romos imaházat. Mentsük meg! – lett a jelszó, és 1986-tól évente özönlöttek a muzsika hívei az Isten háta mögé. Hej, Fecó, már az is milyen messze van: a válogatott azóta nem járt világbajnokságon... De nyolcvankilencben már csaknem tizenötezer ember nézte-hallgatta a domboldalon az István, a királyt.
Sitkei Ifjúsági Park.
Szent hely. Ezt már ugyanúgy nem lehet elvenni, mint a Kossuth-díjat vagy az Érints meg!-et.
A gyertyák valóban égnek a téren, de nem múlt el az, ami most véget ért.
