Márquez: „Író lesz belőlem”

Gabriel García Márquez önéletírásában az érett, a világhír csúcsára jutott íróként idézi fel a zöldfülű pályakezdőt.

„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni” – olvashatjuk a memoár mottójában. A Székács Vera által fordított mű középpontjában, ennek megfelelően, épp az a küzdelmes folyamat áll, melynek során a fiatal Márquez megtanulja artikulálni, művészetté emelni bőséges élménykincsét. A fáradságos, nehéz küzdelmek jól mutatják: még a robusztus őstehetségnek is meg kell szenvednie az alkotáshoz nélkülözhetetlen képességekért.

A hatalmas emlékfolyamot sajátos nevelődési regényként is olvashatjuk. Hőse, a vidéki, roppant hátrányos helyzetű fiatalember lázasan keresi helyét az életben. Kanyargós útja tévedések, csalódások, kudarcok során át vezet egyre határozottabban a látványos írói sikerek felé.

A szinte folyamatosan nélkülöző nagy család – az írónak tíz testvére lett – a szűkösségből való kiemelkedésre sarkallja, a szülők mindenképp tanulásra késztetnék elsőszülött fiúkat. A kamasz Márquez azonban, mind jobban érezve tehetségének csábításait, majd parancsait, inkább – némiképp Gorkij módjára – az élet iskoláját választja. Ennek keserves vonzataival, az örökös pénztelenséggel, az elhanyagoltsággal, az ócska lebujokkal együtt. Jellemző, hogy amikor első művéért egy csekket kap, a bank tüzetesen megvizsgálja a személyazonosságát, mivel úgy néz ki, mint egy koldus.

Ugyanakkor volt/lett valami jelképes abban, hogy annak a könyvesboltnak, ahol az egyformán éhenkórász fiatal írók-újságírók találkoztak, Mundo, azaz Világ volt a neve.

E memoárkötet előtt a kiadó az író publicisztikai műveinek válogatását jelentette meg (Az évszázad botránya, Scholz László fordítása), a visszaemlékezés pedig színes epizódok sokaságával erősíti meg azt az ismert biográfiai adalékot, hogy Márquez pályáján a zsurnalisztika és a belletrisztika szorosan összefügg egymással. Nála a tárca, a riport és a novella vagy regény között nincs éles cezúra.

A visszaemlékezés társadalmi hátterében megelevenedik a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek Kolumbiája. A mű tanúsága szerint ez az ország (noha a világháború sújtotta korabeli Európához persze, nem mérhető) már akkor sem lehetett különösebben vonzó hely. Egymást érték az államcsínyek, a brutális leszámolások és infernális vérengzések, a bizonytalanságnál – úgy tűnik – csak a szegénység volt nagyobb. Az akkori kulturális kínálat szűkösségére vall az a többször emlegetett körülmény, hogy az irodalmi újdonságokat egy távoli argentin kiadó vándorügynökei kínálták a kolumbiai literátus közönségnek.

A kollektív nyomorúság jelképes erejű, groteszk példáját épp Márquez írta meg egyik híres riportsorozatában. A hivatalos hír szerint a kolumbiai haditengerészet egyik hajója, hazatérőben az Egyesült Államokból, viharba került, nyolc tengerész a vízbe sodródott, heten közülük örökre eltűntek. Az író-újságíró azonban az egyetlen túlélő segítségével nyilvánosságra hozta az igazságot: nem volt ott semmiféle vihar, a hajó azért billent ki végzetesen az egyensúlyából, mivel a fedélzet tele volt pakolva hűtőszekrényekkel, mosógépekkel, villanykályhákkal.

Mindazzal az összességében nagy súlyú holmival, amit a tengerészek az Egyesült Államokban vásároltak. (Lám, a történelmi léptékű nincstelenség pitiáner ügyeskedéseinek világkatalógusához minden csóró ország hozzáteszi a magáét.) A húsz részben megjelent sorozat egyébként akkora felzúdulást keltett a hatalom berkeiben, hogy miatta Márquez végül is emigrációba kényszerült.

A mű bővelkedik színesen ábrázolt remek figurákban. A korai évek fejlődésrajza szempontjából roppant fontos pályatársak egytől-egyig emlékezetesek, de maradandó lett az olyan mellékszereplő is, mint például az esti mulatozásokhoz rendszeresen csatlakozó besurranó tolvaj, aki – komoly szakemberhez illően – egész szerszámostáskával érkezett esténként a filléres csehóba. „Kiruccanásairól” apró ajándékokat hozott a csapat tagjainak, esetleg könyvritkaságokkal kedveskedett a betűfaló irodalmároknak, az ihlet perceiben pedig szerelmi költészetét gyarapította.

Az önéletírásban az érett, a világhír csúcsára jutott szerző idézi fel – nem csekély öniróniával – a zöldfülű pályakezdőt. A hatalmas emlékezésfolyam szinte teleologikus rendbe illeszkedik: csaknem minden epizód, valamennyi „kaland” az íróvá válást szolgálja. Az elhivatottság elől nincs menekvés.

Márquez alkotásainak új kiadása, melynek keretében a memoár (2002 után) ismét megjelenhetett, híven jelzi a Nobel-díjas író változatlan népszerűségét. Az oeuvre győzelmét a sebesen múló idő felett.

Infó

Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet

Magvető, 2020