Vigyázat, a most következő írás súlyos metaforákat tartalmaz, az arra érzékenyek most lapozzanak tovább.
Egészen kis gyerekként, a Szent István parki homokozóban volt egy játékunk. Öten építettünk várat, mindannyian a Muck Lajos utcai óvoda hallgatói, a saját szigorú szabályaink szerint. Az egyikünk a homokozó sarkából szállította az anyagot egy gödörbe, amibe egy másik kolléga rendszeresen hozta a vizet a park szélén álló csapból. A harmadik arra ügyelt, hogy a gödörben mindig puha, friss sár legyen, mert csak azzal lehetett megtapasztani az erődítmény falait. Egy az alagutakért felelt, én pedig falat húztam. Aztán egyik nap jött egy fiú, és egyedül kezdett építeni. Ha jól emlékszem, eléggé utáltuk. Egyrészt azért, mert saját szabályokat vezetett be a mi jól-rosszul működő homokozói ökoszisztémánkban: például közölte, hogy a puhább homokot csak ő használhatja. Másrészt állandóan azzal fenyegetőzött, hogy amikor hazamegyünk, ő lerombolja a várunkat. (Mondjuk szavatartó fiú volt, mert tényleg lerombolta.)
Az egész akkor jutott eszembe, amikor a Szputnyik 5-ről szóló diadalmas tudósítást néztem a közszolgálati csatornán. Hogy miért utálom én annyira az orosz vakcinát. Én, aki orosz szakon végeztem az egyetemen, imádom az orosz kultúrát, és életem legjobb évét töltöttem Moszkvában. És aztán beugrott a homokozó. Hogy tudniillik nekem nem is a vakcinával van bajom, az akár jó is lehet. Talán. Ki tudja? Az én gondom az, hogy tizenhat éve beszálltunk egy játékba, aminek vannak saját szabályai. Az egyik – és legfontosabb –, hogy a szabályokat csak a többség módosíthatja. Akinek ez nem tetszik, az játsszon mást. Mi viszont úgy döntöttünk, hogy maradunk a játékban, zsebre vágjuk a játékpénzt, de ha nem tetszenek a szabályok, akkor megpróbáljuk megzsarolni a többieket, hogy játsszanak ők is úgy, ahogy mi szeretnénk, különben kiszállunk, és átülünk a másik fiúhoz.
Az orosz vakcina is ilyen. Bemondjuk, mint Fedák Sárit az ultiban, de közben a szemünk sarkából kajánul figyeljük, mit szólnak a többiek. Politikát csinálunk egy szigorúan szakmai ügyből. Pózolunk a reptéren, amikor megérkezik tíz (!) doboz ebből a csodából, szakértőket küldünk Moszkvába, ahol majd beavatnak minket minden titkokba. Miközben a világ tudósai megfeszített munkával fejlesztenek vakcinákat. Európában, Amerikában... Tesszük mindezt egy olyan országban, ahol - hála az orosz és kínai vakcina hisztériának - az emberek alig ötöde oltatná be magát.
Egy olyan világban, ahol gyakorlatilag minden az együttműködésen múlik, ahol egy autó legalább öt országban készül, és ahol tudósok milliói a világ minden szegletében dolgoznak együtt hónapok óta, hogy megtalálják egy soha nem látott vírus ellenszerét; szóval egy ilyen világban nem sokra becsülik azt, aki csak kiabálni tud, és saját boldogulását mindenki másé elé helyezi. Mi lettünk a srác a homokozóból, aki nem hajlandó betartani a játékszabályokat. A többiek már eléggé utálnak minket, és ha a nagyfiú is hazamegy, mert kész az ebéd, akkor itt maradunk egyedül, egy csomó homokkal, a sártenger közepén. Kemény világ jön.