Előfizetés

A történelem angyala

Képesek vagyunk-e ma folytatni azt a gyakorlatot, amellyel a világból ránk zúduló emberi és nem emberi események tömegét oly módon szervezzük meg, hogy alárendeljük azokat az emberiség történelmének egyetemességét kimondó Eszmének? Jean-François Lyotard, francia filozófus tette fel e kérdést 1985-ben megjelent, A történelem egyetemessége és kultúrák közötti különbségek című esszéjében. (A tanulmány Angyalosi Gergely fordításában A posztmodern állapot. Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty tanulmányai című, a Századvég-Gond kiadóknál 1993-ban, Bujalos István válogatásában megjelent kötetben olvasható.) Lyotard kérdése 35 év elmúltával is aktuális, függetlenül attól, hogy ő maga milyen választ adott rá. A XX. század második felére ugyanis az újkori történelemfilozófiák érvényüket vesztették, diszkreditálódtak. Jórészt azon karakterüknek köszönhetően, amit sorozatunk előző részében Karl Löwith nyomán messianisztikusnak neveztünk, hiszen „próféciáik” finoman szólva sem váltak önbeteljesítő jóslattá. Löwith tézise szerint a modern történelemfilozófia nem más, mint a zsidó-keresztény eszkatológia szekularizált változata: „minden történelemfilozófia teljességgel a teológiából táplálkozik, azaz a történelemnek üdvtörténetként való teológiai értelmezéséből”. Ha ez igaz, vajon honnan származik az a töméntelen rossz, gonosz cselekedet, amelyet a múlt század embere is megtapasztalt? Walter Benjamin Paul Klee Angelus Novus című képét értelmezve az írta: ilyen lehet a történelem angyala. „Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelenül romot romra halmoz és mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy föltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és olyan erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.” (W. Benjamin: A történelem fogalmáról. In: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980. – Bence György fordítása.) Benjamin híres hasonlata 1940-ben született, mintegy megelőlegezve a világháború utáni filozófia irányát. Visszatérve Lyotard-hoz, a francia filozófus, aki a posztmodern fogalmának egyik, ha nem a fő teoretikusa volt – leegyszerűsítve – nemleges választ adott a saját maga által feltett kérdésre. Számára az újkori történelemfilozófiák a modernség nagy elbeszéléseinek, metanarratíváinak kifejeződései, mint amilyen a „szellem dialektikája”, vagy a „jelentés hermeneutikája”, ezzel szemben a posztmodernt „a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként” határozta meg. (Lásd az idézet kötet A poszmodern állapot című írását.) A Lyotard-ral vitázó amerikai filozófus, Richard Rorty John Dewey nyomán a pragmatizmus álláspontját ajánlja figyelmünkbe, a már idézett kötetben olvasható Kozmopolitizmus emancipáció nélkül című tanulmányában. Lyotard kérdésére azt a választ adja, hogy igenis, képesek vagyunk rá. Hogy szerinte miképp, arról legközelebb.

Újabb tabu dől le

Egyre több jel utal arra, hogy azok a parlamenti képviselők, akik önmagukat a kormánypártoktól is jobbra állóként határozzák meg, s ellenzik egykori politikai formációjuk, a Jobbik néppártosodását, valójában a Fidesz szekértolói, kívülről támogatják ugyanis az Orbán-kabinetet. Nemrégiben például a parlament igazságügyi bizottságának ülésén a kormánypárti delegáltak teljes mellszélességgel támogatták Volner János javaslatát arról, hogy az Igazságügyi Minisztérium által korábban javasolthoz képest még jobban megemeljék a pártok számára az országos listaállítási követelményeket. A váratlanul bedobott ötlet célja természetesen az, hogy az ellenzéki pártok egységbe tömörülésétől megrettent Orbán Viktor érdekeinek megfelelően megnehezítsék ugyanezen formációk 2022-es listaállítását. Vannak azonban ennél hajmeresztőbb javaslatai is a láthatóan Orbán kottájából játszó álellenzéki pártocskáknak. Írni-olvasni tudáshoz kötné a szavazati jogot a Mi Hazánk Mozgalom – közölte tudniillik november 15-én közösségi oldalán Dúró Dóra. Az „ellenzéki” törpepárt képviselőnője szerint „az ország vezetésébe való beleszólásnak alapvető feltétele a tájékozottság, ráadásul a tanulatlan, szegényebb rétegek, jellemzően a cigányság szavazatának megvásárlása az elmúlt harminc év választási csalásainak melegágya volt.” Az analfabéták számaránya hazánkban 2017-es adatok szerint a lakosság 1-2 százaléka, ez körülbelül 100-200 ezer embert jelent. Őket a szélsőjobboldaliak a jelek szerint mindenképpen megfosztanák parlamenti képviseletüktől. Ha azonban az elhíresült könyvdarálók igazán konzekvensek szeretnének lenni, az ún. funkcionális analfabéták szavazati jogát is elvennék, akik a hazai felnőtt népesség nagyjából egyharmadát teszik ki. Hiszen egyesek szerint ők ugyancsak híján vannak a pártprogramok megértéséhez szükséges kompetenciáknak. Nem lennék meglepve, ha a Mi Hazánk jogfosztó törvénytervezetét a Fidesz boszorkánykonyhájában főzték volna ki. Szavazatokat közismerten a kormánypártok szoktak vásárolni, többek között krumplival, élelmiszercsomagokkal, Erzsébet-utalvánnyal, közmunka-lehetőséggel kenyerezve le a legszegényebbeket. Amennyiben azonban a „korlátlan vétó” fogságában vergődő Európai Unió hétéves költségvetését, illetve monstre segélyprogramját a jogállamisági feltételrendszer miatt Budapest megtorpedózza, a másfél év múlva esedékes törvényhozási választások előtt nem lesz mit osztogatni. Egyetlen lehetősége maradt a szociálisan érzéketlen Orbán-kabinetnek: alkotmánymódosítással akadályozni meg a legkiszolgáltatottabbakat abban, hogy elzavarják „a nemzet miniszterelnökét”. Megszokhattuk már, hogy Orbán Viktor szakmányban tagadja meg ifjúkori eszményeit, folyamatosan döntögetve az addig érinthetetlennek hitt tabukat. A jelek szerint ezúttal az általános választójogon a sor. A Mi Hazánk képviselőinek azonban tudniuk kell: ha nevüket adják ehhez a gyalázatos törvényjavaslathoz, hazánk miniszterelnöke a balhét is velük viteti majd el. A hála, mint tudjuk, nem politikai kategória.   

Ámen

Ha teljesen megújítani nem is lehet, egy alapos ráncfelvarrás már valóban ráférne a hazai pedagógusképzésre. Egyrészt azért, hogy ez a továbbtanulási irány vonzóbb legyen az egyre fogyatkozó számú jelentkezők körében, másrészt pedig azért, hogy a pedagógus szakokon tanulók legalább részben felkészülhessenek az egyetemen a XXI. századi oktatás kihívásaira és lehetőségeire. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a többségünk nem éppen a falakra szögelt feszületekben és a kötelező (vagy legalábbis nagyon is elvárt) vasárnapi istentiszteletekben képzelte el a pedagógusképzés modernizálását. Úgy tűnik, részben mégis ez lesz az egyik irányvonal: a HVG információi szerint a kormány egyházi kézbe szervezné ki a tanítóképzés nagyobb részét, és az sem elképzelhetetlen, hogy a tanító- és óvodapedagógus szakokra felvett hallgatók egy része már a közeljövőben egyházi intézmény tanulója lenne. A köznevelés területén már lassan egy évtizede egyre nagyobb teret kapnak az egyházak: a felekezeti óvodák, általános iskolák, gimnáziumok száma 2010 óta majdhogynem megduplázódott. A képbe nagyon is beleillik, hogy a felsőoktatásból is nagyobbat haraphassanak. Az sem véletlen, hogy most épp a tanítóképzés van terítéken, hiszen az egyházi felsőoktatási intézmények egyik fő profilja a pedagógiai és szociális képzés. Ráadásul ez az egyik olyan terület, ahol egyre halmozódnak a problémák, a megoldáskeresést pedig szívesen rábízná másra a jelenlegi politikai garnitúra. Hasonló a helyzet, mint az állami egyetemek alapítványi fenntartásba kényszerítésénél, ahol szintén a fenntartással és működtetéssel járó felelősséget tolja el magától a kormány - az állami vagyon megbízható magánkezekbe juttatása mellett. Ugyanakkor nem lépnek ki teljesen, a háttérben ott maradnak, mint pók a sarokban. Az egyházi fenntartóváltásnál ez nem valószínű. Igaz, szükség sincs rá: az egyházi és a jelenlegi politikai hatalom olyan sok szálon fonódott össze, mint a „régi szép időkben”.