Előfizetés

Műanyag figurák helyett irodalom – beszélgetés a Csodaceruza című folyóirat alapítójával

Fehérváry Anna írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.12.02. 11:00

Fotó: Pavel Bogolepov / Nepszava
Csaknem egy év kihagyás után egyszerre hét új lapszámmal jelentkezett a Csodaceruza. Az 5-10 éves korosztálynak szóló irodalmi és művészeti folyóirat alapító-szerkesztője, Sándor Csilla mesélt a magazin céljáról, eltűnésről és visszatérésről.
Sok gyerekmagazin jelenik meg. Miben más a Csodaceruza, mint a többi? A Csodaceruza elsősorban gyerekirodalmi lap, mindig szerepel benne irodalmi szöveg, vers és mese. Tehetséges kortárs szerzőkkel és illusztrátorokkal dolgozunk együtt. A gyerekek igénylik az interaktivitást, ezért nálunk is megjelennek a gyerekújságokban szokásos játékos feladatok, amelyek vizuálisan kifejezetten igényesek. Ennek oka, hogy segíteni akarjuk a gyerekeket abban, hogy minél többféle vizuális világgal találkozzanak, ezáltal gazdagodjanak és fejlődjön a látásmódjuk. Van ma létjogosultsága egy papír alapú gyerekfolyóiratnak? Árral szemben úszunk, de hisszük, hogy a hagyományos olvasás varázsa a mai gyerekeknek is átadható. Most még beszélhetünk arról, hogy milyen jó egy újság, amit kézbe vehetünk, beleírhatunk, bárhová magunkkal vihetjük és olvashatjuk. Érezhetjük a papír illatát. Évek múlva lehet, hogy ez már anakronisztikus lenne. Szerencsére sok szülő van, akiknek elegük van a „kütyüzésből” és hajlanak arra, hogy másféle hatások is érjék a gyerekeket. Bennük bízunk. Egyfajta bennfentesség érzés kapcsolódik a magazinhoz: akik ismerik, azok tudják, hol elérhető, de a szélesebb közönség nem talál rá egykönnyen. Ez tudatos? Úgy tekintek a lapra, mint egy kézműves termékre. Olyan kulturális terméket adunk a gyerekek kezébe, ami – a hipermarketek polcain sorakozó gyerekújságokkal szemben – nem további vásárlásokra akarja késztetni őket és nem olyasmit mutat nekik, amit egyébként is látnak mindenhol. A Csodaceruzában nincs hirdetés. Mindez behatárolja az üzleti lehetőségeinket és az értékesítési csatornáinkat. Egyéni előfizetési rendszert működtetünk, ami kiszámítható és lehetővé teszi, hogy csak annyi példányt nyomtassunk, amennyire szükség van. Sok a vidéki előfizetőnk, sőt, külföldre költözött magyar családok is rendelik a lapot. Egy ideje mégsem jelentek meg. Tavaly karácsonykor adtuk ki az utolsó lapszámot és idén egész évben nem jelentünk meg. A járványhelyzetben nagyon elbizonytalanodtunk, hogy lesz-e kereslet a magazinra, illetve ettől függetlenül is folyamatosan keressük az utat a fennmaradásunkhoz. Aztán kitaláltuk, hogy hét, egyszerre megjelenő lapszámmal térünk vissza – ez a komplex munka elég sok időt vett igénybe. A színeket bemutató számaink párbeszédben vannak egymással, ez a sorozat együtt tud izgalmas lenni. Változatosan közelítettünk a színekhez: képzőművészeti alkotások és festmények bemutatásán túlmenően a színekhez kapcsolódó mondókák, szólások, közmondások és találós kérdések is helyet kaptak a lapokban, és természetesen sok-sok színező. A hét szám együttes megjelenése talán kompenzálja azt, hogy ennyit kellett várnia az olvasóinknak.

Friss levegő

A Csodaceruza magazin 19 évvel ezelőtt egy olyan időszakban született, amikor egyetlen irodalmi lap vagy fórum sem foglalkozott gyerekirodalommal. Az eredetileg pedagógusoknak és szülőknek szóló kiadvány 2012 óta gyerekfolyóiratként működik. Csukás István, aki februárban bekövetkezett haláláig a Csodaceruza szerkesztőbizottságának elnöke volt, úgy vélte: „A jó újság olyan fontos, mint a friss levegő, amit vesz az ember. Nagy szükség van rá.”

Nők és férfiak nyomában

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.12.02. 10:30

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Milyen akadályok állnak a nők előtt már az irodalmi életbe való belépéskor? Többek között ez is téma volt a Szépíró Fesztivál konferenciáján.
Elismerés, politika, kánon – Nők a mai magyar irodalomban címmel az online térben tartotta tizenhatodik fesztiválját a Szépírók Társasága. A Szépíró Fesztivál közel négyórás konferenciáját, amelyet követően a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fóruma a nők irodalompolitikai helyzetét középpontba állítva, és a szakma elismert irodalmárait, kritikusait, szerzőit párbeszédre invitálva rendezte meg a napokban. A munkacsoport 2020 tavaszán alakult Hidas Judit, Kiss Noémi és Tóth Kinga szervezésében az ország első olyan érdekvédelmi szervezeteként, amely a jogegyenlőséggel, a nők jogérvényesítésével foglalkozik az irodalmi életben. A nagy érdeklődésre számot tartó Zoom-konferencián számos felszólaló és programpont mellett Hidas Judit ismertette friss kutatása eredményeit a nők számára elérhető irodalmi siker, a díjak, és könyvkiadások tekintetében. A felmérésben tizenhárom jelentős irodalmi díjat vizsgáltak az elmúlt tizenöt évből a nemek arányát tekintetbe véve. Eszerint közel négyszázötven díjból nyolcvankét százalékban részesültek férfiak, nők kevesebb mint kilencvenszer. Az új alapítású díjaknál látszólag jobb a helyzet – kiemelkedően a Margó-díjnál –, ugyanakkor Hidas Judit kiemelte, úgy tűnik, a döntőbizottságok tagjainak nemi eloszlása sem elegendő ahhoz, hogy változás következzen be a díjazottak nemi arányában is. A kutatás az elit irodalmi kiadók (Magvető, Jelenkor, Kalligram, Európa, Scolar) megjelenéseit szintén vizsgálta, mely szerint az elmúlt öt évben megjelent művek hetvenegy százalékát írták férfiak, nők a megjelenések kevesebb mint egyharmadát. Miképp a felmérés, a konferencia további beszélgetései is rávilágítottak, e téren is nélkülözhetetlen volna az érzékenyítés, és nyílt párbeszédre lenne szükség, annak érdekében, hogy világossá váljon, mely akadályok állnak a nők előtt már az irodalmi életbe való belépéskor, s ezzel elkezdődhessen a megoldáskeresés is. Emellett a résztvevők többször hangsúlyozták, sürgetően gátat kell szabni a szexuális és hatalmi visszaéléseknek, Valuska László megjegyezte azt is, nem szabad elfelejteni, a #metoo mindannyiunk közös ügye. S ahogy azt Horváth Györgyi előadásában elhangzott, az egyik legfontosabb feladat az önreflexió megtalálása lenne – úgy a díjazásban, mint akár olvasási választásainkban –, önmagunk monitorozásával le kell bontani önkéntelenül is alkalmazott nemi sztereotípiánkat. Valamint nem elhanyagolható annak tudatosítása sem – melyet Mészáros Zsolt vetett fel –, hogy az irodalom olyan szellemi örökség, amelyet nők és férfiak közösen hagytak ránk. A konferencia a Szépírók Társasága YouTube csatornáján visszanézhető. Szintén ott látható a társaság idén elhunyt alelnöke, Kéri Piroska emlékére készült videó-összeállítás első része is. 

Filmgyógyszer a léleknek

Csákvári Géza
Publikálás dátuma
2020.12.02. 10:00

Fotó: Nick Wall / ENTERTAINMENT ONE FILMS
A Csavard be, mint Beckham rendezője, Gurinder Chadha sokáig nem tudta elérni korábbi sikerfilmjének minőségét. Most már meg is haladta azt.
A Vakító fény igazi feel-good film. Ezt a jelzőt nem is nagyon szoktuk használni a világ komorabb felén, mint például hazánkban, ahol nem is készülnek olyan művek, melyek a realizmustól totálisan elszakadva főként azt célozzák meg, hogy a néző a stáblista után sokkal könnyebb szívvel és igazán optimistán tekintsen a jövőbe. Persze, nem állítom, hogy egy ilyen műnek nem lehet drámai éle, vagy nem sugallhat fontos morális értékeket. Épp ellenkezőleg: úgy tanítanak mindet, hogy közben érzelmesek, em provokációval akarnak ránk hatni, hanem az érzékenységünkre bazíroznak. A mű rendezője, Gurinder Chadha már készített korábban efféle művet, amely effektíve kultikus státuszt is kapott: ez volt 2002-ben a Csavard be, mint Beckham, amelyben Jess, az indiai tinilány minden vágya, hogy futballista lehessen. Természetesen a másféle kultúrából érkezés minden oldalról nehezíti a dolgát, hiszen a családja inkább férjhez adná, és az angolok is furcsállják, hogy mit keres a stadionok környékén egy olyan lány, akinek nincs benne a vérében a foci. Chadha azóta készített több filmet, de igazán egyik sem tudta megismételni a Csavard be, mint Beckham sikerét, vagy akár a minőségét is. Egészen mostanáig. Legújabb műve még sokkal több mindenről is szól, mint a sikeres előzmény. A történet, mely 1987-ben játszódik, középpontjában Javed, egy pakisztáni bevándorló család tinédzser tagja áll. Újra megkapjuk a már ismert Chadha-fordulatokat: a szülők – de főleg az apa – a pakisztáni kultúra szerint élnek, míg Javed (Viveik Kalra) már azt gondolja magáról, hogy brit, és menő dolog szerelmesnek lenni egy lányba, vagy a pénzbe – és a megszállottság szintjén rajongani Bruce Springsteenért. Tulajdonképpen az amerikai sztár dalszövegei nyitják fel a srác lelkét, hogy elhiggye: érdemes szembe szállni a nemzeti hagyományokkal és a szó pozitív értelmében asszimilálódni. Persze, ha engedik: a Thatcher-korszak munkanélküliségtől rogyadozó idejében, rasszizmustól feszült környezetben kell felnőtté válnia. Az kifejezetten ironikus, hogy a cselekményt Luton városába helyzeték, amely a mai nap már fapados repteréről híres – amúgy meg mindenki elmegy, akik Londonba igyekszik, vagy onnan megy el. Mivel feel-good filmről van szó, így igazából nagy és véres drámára nem kell számítani. A skinheadek csak illusztráció szintjén tűnnek fel, pont annyira, hogy az írói ambíciókat tápláló és meseszerűen tehetséges Javed megalázottnak érezze magát, és válaszcsapásként verset ír ver – szituációkban mindig csak elrohant. Tipikus jelenete a műnek, hogy a kukáka dobott, de szél által kifújt vers az idős angol szomszédhoz került, aki becsönget Javedékhez. Az apa retteg, de az idős férfi elmondja, hogy ő harcolt a második világháborúban a nácik ellen és most el van keseredve, hogy horogkereszteket lát mindenhol. A vers pedig „visszaszól”. Az efféle boldogsághormont szaporító mű – ha jól sikerülnek – hamar magával ragadják a nézőt. Olyan dolgok jutnak eszünkbe, melyeket már rég elfedtünk. Például: amikor tizenévesként, Iron Maiden-rajongóként odajött hozzám egy idősebb fiú és azt mondta: Bruce Springsteen a Főnök! Akkor nem értettem ezt, de most, a Vakító fény után már nekem is egyértelmű.