– Megijedtem, azt hittem, rendőrök! – áll meg a harmincas nő, Enikő a kaposvári főtéren, amikor megszólítjuk. – Nincs kimenőpapírom, így sietek haza, a barátnőmnél voltam, de elteáztuk az időt, most megpróbálok észrevétlenül hazajutni.
Első blikkre semmi oka az aggodalomra, ugyanis a térre vezető öt utca mindegyike totálisan kihalt, sokszáz méterre ellátni, s rajtunk kívül a kutya sem jár a belvárosban, méghozzá szó szerint. Nemhogy rendőr- vagy katonajárőrt nem látni, még kutyasétáltatókat sem. A november 9-én éjféltől életbe lépett kijárási korlátozás óta este 8 és reggel 5 óra között a somogyi megyeszékhelyen is megállt az élet. A főtér szomszédságában, a helyi bulinegyednek számító Noszlopy utcában összepakolt teraszok nyomasztanak a látványukkal, eltűntek az utcából a fuvarra váró taxik, ahogyan a vendégektől némi alamizsnát remélő hajléktalanok is. A trafikok is zárva, s Enikőn kívül kései hazafelé tartókat sem látni.
Elkanyarodunk a nemrég átadott buszpályaudvar – fennhéjázó nevén: intermodális csomópont – felé, ahol, bár vagy fél tucat járat vár az indulásra, utasnak nyoma sincs. Ahogy járőröknek sem. Pedig próbálnánk beléjük botlani, ha már annyian szóvá tették a fegyveres katonákat, és a vasszigort, kíváncsiak vagyunk az intézkedésre, így megállunk maszk nélkül cigizni, majd visszamegyünk a sétálóutcára, de fölöslegesen, nincs, aki intézkedne. Irány az autó, hátha jobban szem előtt leszünk, előbb a belvárosban teszünk egy kört, majd bekanyarodunk az egyik benzinkúthoz, amely éjjel-nappali ábécéként is üzemel. A kihalt utcák után itt meglepő a forgalom, taxisok mellett legalább öt autó várakozik a placcon.
– Leugrottunk sörért, mert elfogyott – magyarázza Balázs, és két tálcányi dobozos folyékony kenyérrel a csomagtartóhoz ballag. – Amíg lehetett, két-három naponta esténként a kocsmában jöttünk össze a haverokkal, amióta bezáratták az egységet, nálunk találkozunk. A terasz a kert felé néz, így az utcáról nem látni be, próbálunk nem hangoskodni, így csak ilyenkor adódik kellemetlenség, amikor elfogy a sör. Biztonsági őrként dolgozom, elvileg három műszakban, így kaptam kijárási engedélyt, ezért én jövök a kútra. A többiek pedig taxival mennek haza, mert egy esti sörözés nem ér meg tízezres büntetéseket.
A taxisok bólogatnak, nekik szabadabb a mozgásuk, állítják, őket nem állítják meg a rendőrök, így az utasok biztonságban vannak.
– Amikor elrendelték a nyolc óra utáni kijárási korlátozást, azt hittem letehetem az autót, hiszen nem éri majd meg kijönni, hiszen minden zárva lesz – állítja egyikük. – De szerencsére azért mindig akad, aki, hogy elkerülje a nyolc óra utáni igazoltatást, taxit hív. Ha nincs is olyan forgalom, mint aimkor nyitva vannak a kocsmák, azért több a semminél.
Újabb körre indulunk a belvárosban, ám a második etap során sem találkozunk járőrökkel. Hirtelen ötlettől vezérelve a városi rendőrkapitánysághoz autózunk, s úgy tíz perc várakozás után ki is kanyarodik egy járőrkocsi. Úgy ötven méterről követjük, de ránk se bagózik. Ahogyan a szemben jövő négy-öt autóst is figyelmen kívül hagyja. Egy idő után feladjuk a követését, visszafordulunk, s irány a lakótelepek, ahol a füles szerint a garázsoknál zajlik az élet, ami biztos vonzza az ellenőrzéseket is. A garázsvárosban az egyik ajtó mögül valóban fény szűrődik ki, bekopogunk, némi motozás után szemüveges arc jelenik meg, egyúttal füst dől ki a félhomályba: Tamás két barátjával sörözget abban a békés tudatban, hogy a garázsok zegzugaiba csak nem jönnek be a rendőrök.
Egy utolsó próbát teszünk még a belvárosban, de továbbra sem látunk sehol járőröket, így hazaindulunk. Az északnyugati városrészben az éjjel-nappali parkolójában máskor ilyenkor zajlik az élet, most sötét és kihalt, a boltból is csak halovány fény szűrődik ki. Egy férfi nézeget befelé, s nyomkodja a csengőt. Mint kiderül, sört akarna és egy kétdekást, s nem érti, hogy az éjjel-nappali jelenleg csak este hétig tart nyitva.
– Akkor miért hívják éjjel-nappalinak? – háborog, majd, amikor a rendelkezésekre hivatkozunk, szidni kezdi a boltost, a kormányt, a járványt.
