Anno járta egy adoma arról: a pszichológia szakon egy zárthelyi dolgozatban feladták esszékérdésnek, hogy mi az a bátorság. Mire – állítólag – az egyik hallgató egyetlen szót írt oda: „ez”.
A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) dolgozói is hasonlóan, egyetlen tollvonással demonstrálták, hogy mi az írástudók bátorsága. Saját nevükkel vállalták, hogy elhatárolódnak a kultúra- és tudományellenes politika által a nyakukba ejtőernyőztetett, gonosz butaságokat deliráló főnöküktől. Ugyanakkor jelezték: egyáltalán nem teszik meg azt a szívességet a hatalomnak, hogy felállnak a székükből. A hatalom hátszelén közlekedő figurák ugyanis voltak, vannak és lesznek. A magyar irodalom évszázados örökségét gondozó szakemberek szemében az ilyen alak tudományos jelentősége nagyjából annyi, mint az évmilliós sziklafalat vizsgáló geológusnak a követ éppen belepő penészgomba. Az irodalmi múzeum gyűjteményét is évszázadokra szabták, nem pedig a maga idejében harsány, ám történelmi távlatban hangtalan tátogássá váló politikai kurzus csicskásaira.
Nálunk évszázados hagyomány, ahogy a szakemberek teszik a dolgukat, próbálják megőrizni a következő generációnak, amit az előző évszázadok nekik hitbizományba hagytak, míg az aktuális főnökük az irodájában éppen azt vizionálja, hogy hogyan tudná fingmeghajtású rakétájával meghódítani a Holdat. Az mellékes, hogy a mostani botrány nyomán a hatalom végül helyén hagyja-e a szolgálatkész hülyéjét, vagy behelyettesíti egy másikkal.
A név nem érdekes, csak a szerep. A magyar polgári liberális gondolat nagy előfutáráról, a felvilágosodásban és a racionalizmusban mindhalálig hívő költőről elkeresztelt intézményben a hátuk mögött még a falak is összesúgnak, hogy ők nem mások, mint a keresztény fundamentalizmusban és jobbágyhülyítésben utazó hatalom beépített ügynökei, a Petőfit anno Szabadszálláson lehazaárulózó, leszlovákozó söpredék kulturális nagykövetei.
Pelyvából nem sül kenyér - mondhatnók. Szerencsére a pelyva hiába tapad a búzára, idővel magától leválik róla, és mivel súlytalan, elviszi az első szél.