Blaszfémia

Most, hogy egy aczéli teljhatalommal felruházott hivatalnok, lényegében neves kocsmai harcos és amatőr popzenész az elmebaj határát súroló agitprop dolgozatában hatmillió halott nevét vette tisztátlan mód a szájára, megmozdultak a betűk a klaviatúrán. Ez így helyes. Az illető visszavonta, de bizonyos szavak nem szállnak könnyen el.

Ahogy a régi vicc mondta, ha harc, legyen harc.

Krisztus ugyanis én vagyok. Mi vagyunk, magyar polgárok, kik orzott javakon nem osztozunk. A túlsúlyos, agilis figura, ki kommunikációjában mára, hallom a felhördülést, Szálasit idézi, s a feje körül zuhogó, üszkös gerendákra fittyet hányva tökéletes átéléssel nyilatkoztatja ki naponta: a győzelem már csak karnyújtásnyira áll; szóval a köpcös svindler rég felállította komornyik-hadtestét. E túlfizetett mameluk-osztag mára a pszichopatológia és az emberi érzés minden határán túlra keveredett. Véremre és húsomra áhítoznak.

Hiába vertem ki a kufárokat a templomból, visszafurakodtak, és most az arany oltár körül tobzódnak.

Rókafiakként nyomulnak elő rókalyukaikból, az M&T cég munkavállalói, violens, verbálisan tűrhető, piperkőc csürhe; erőszakot tesznek Sion lányain, Thalia lányait hegyes vasakkal döfködik, bárha sejtelmük nincs, miért. Engem lépcsőn lerángattak egy tisztátalan, bűzös pincébe, ott mindenemtől megfosztottak: a fejemre hágtak, mellkasomra álltak, nyelvemet átszúrták tövissel.

Tökmag Jankók. Csupa senki, gnóm, nyavalyás, talmi; einstandolni tud, zabálni pukkadásig, a brancson kívül esőt letapossa, dagadtan és illatosan megtölti a Bazilikát, s míg zsolozsmázik, eszébe sem jut, hogy segíteni lehetne a nélkülözőn.

A kórházi betegtől tartanak, nehogy híre menjen, mi zajlik a falak mögött. Miként fuldoklik odabenn a vírustól, mit személyesen hoztak be az Adriáról; holtukban aztán egymásra hányják őket a csempén, mint a rönkfát. Ágáltok, vastag leplekkel igyekezvén borítani a valóságot, vastagabbal, mint Csernobil örömhírét az elvtársak anno.

Bizony mondom nektek, a vámosok és a cédák megelőznek majd benneteket Isten országában.

Mert Krisztus mi vagyunk. A maradék, kik megvetünk benneteket; elhíztatok, hajatok kihullt, emésztési malőrök mérgezik a murikat az üvegkorlátos teraszon. Az ördög vakított meg benneteket, semmit nem láttok már a folyó vizében, saját arcotok sem, csak a rettegés sárga kavargását, mert tudjátok, lesz még egyszer tisztességes nyomozás Magyarországon.

Könnyebben kel át egy teve a tű fokán, mintsem ti zavartalan élvezhessétek kincseiteket. Lúzerek.

Toporzékoltok, rikácsoltok, közben az államgépezet rohad. A vissza nem térő esély elveszett. Eddig nyílt horizontotok: földrablásig, pár sportcsarnokig, ércvasút-pirosig Vál zöld ligetén. Gyötörni a máseszméjűt, ez megy; Hunnia mezején pedig csak szabad nép tesz csodát, nem a NER-szélhűdt.

Undorító váladékot öntötök szemembe, testem sajgó lámpásába, mert nem tudjátok, boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. A szellem ruhája nem új, a módszer is régi, és én mondom néktek, az lesz majd a végkifejlet dettó.

Pedig lehetett volna belőletek egy jó kezdőcsapat is.

(A szöveg Máté evangélista, Ady, Berzsenyi és Orbán Ottó sorait is felhasználja.)