Időtálló és önkényesen abszurd - Varró Dániel a Diótörőről és az ugribugri verslábakról

Új illusztrációkkal, új dramaturgiával és jelentős bővítéssel jelent meg 15 év után újra Varró Dániel Diótörője. S egészen új megvilágításba került az egész történet, ami „egy ilyen legkisebb fiú típusú »underdog sztori«”, mondja a szerző, miközben karácsonyi balettről, ruhásszekrényről, változatos versformákról éppúgy beszélgettünk vele, mint hogy mennyire kemény dió lehet a diótörés.

Tizenöt éve már megjelent a Diótörő című könyve – akkor más kiadónál, más illusztrátor (Odegnál Róbert) képeivel. Mi volt annak a kiadásnak az apropója? A mostani megjelenéshez változtatott a szövegen?

A Diótörőt eredetileg felkérésre írtam. Az volt a koncepció, hogy kifejezetten a balettelőadás mellé legyen egy kísérő könyvecske, amiből a gyerekek megismerik a mesét, hogy tudják követni, mi történik a színpadon. Persze igyekeztem minél színesebben és változatosabban megírni. De most, az új kiadásnál elég sokat bővítettem rajta. Vicces volt visszanyúlni egy 15 évvel ezelőtti szöveghez. A mai fejemmel egész máshogy írtam volna meg. Akkor főleg a költői része érdekelt, a versformák, a rímek. Második nekifutásra sokkal jobban izgatott a mese dramaturgiája, a figurák, különösen a gyerekszereplők és az ő szemszögük. Ezeket igyekeztem minél jobban kidomborítani. Belecsempésztem elég sok kis jelenetet így utólag. Például, hogy Mari segít a diótörőnek legyőzni az egérkirályt, amihez fel kell csikiznie az alvó testvérét, Misit, hogy kiszedje belőle, hol talál egy kimustrált ólomkatona-kardot. Beleköltöttem Drosselmeier bácsi kopaszságának előtörténetét. A hosszúra nyújtott babaországi hepiendbe beleírtam a balettben is szereplő denevéreket, hogy ott is legyen egy kis konfliktus.

Mitől más most ez a kiadvány Szegedi Katalin rajzaival? Melyek a főbb különbségek a két illusztráció között?

Megmondom őszintén, hogy az én ízlésemtől a régi kiadás illusztrációi nagyon távol álltak. Szegedi Kata rajzaiban sokkal több a játékosság, a humor. Magát a diótörőt is máshogy rajzolta meg, mint ahogy általában szokták. Egy hosszú orrú, szélesen vigyorgó, kicsit groteszk, kicsit esetlen, és szerintem nagyon szeretnivaló figuraként. Mivel az én célom is az volt, hogy ennek a mesének a játékosabb, barátságosabb oldalát mutassam meg, és próbáljam minél közelebb hozni a gyerekekhez, ezért az új illusztrációk szerintem határozottan jobb egységet alkotnak a szöveggel. És mellesleg a szívemhez is sokkal közelebb állnak.

Hoffmann A diótörő és az egérkirály című meséje majd’ két évszázados történet (1816), ám elsősorban a Csajkovszkij-balett (1892) révén, folyamatosan a karácsonyaink része. (Tehát a Reszkessetek, betörőknél is kanonikusabb…) Mit gondol, mivel hódít ennyire?

Hát, először is a karácsony mint téma sose megy ki a divatból. Úgyhogy jó a témaválasztás. Aztán maga a konfliktus, a fenyegető veszély, hogy a karácsonyfán lógó szaloncukrokat és egyéb finomságokat valaki orvul lezabálja előlünk, ez is olyasmi, amit minden korban minden gyerek mélyen átérez. Aztán tele van népmesei elemekkel, mint az elátkozott, átváltozott királyfi motívuma, vagy a hétfejű sárkány (itt hétfejű egérkirály) lekardozása. És tulajdonképpen az egész történet egy ilyen legkisebb fiú típusú „underdog sztori”, hogy a csúnyácska, régi, lesajnált kis diótörőbábu győzelmet arat a gonoszok félelmetes serege fölött. Szóval csupa ilyen nagyon időtálló és általános érvényű dologból építkezik. De közben meg mégis nagyon egyedi és helyenként önkényesen abszurd. Olyan emlékezetes csodás elemek vannak benne például, mint hogy Babaországba egy ruhásszekrényen keresztül lehet eljutni. Ami ismerős lehet a Narniából, de ezt a viccet Hoffmann már jó százharminc évvel C. S. Lewis előtt kitalálta.

Engem a Diótörő mindig egy horrorsztorira emlékeztetett, amikor gyerekként karácsonytáján belenéztem a televíziós balettfeldolgozásba, és egyáltalán nem is értettem. Önnek mikor volt az első találkozása Hoffmann meséjével?

Én is a balettet láttam először gyerekkoromban, és én sem értettem egyáltalán, hogy mi történik. Kétségkívül van benne valami ijesztő, szerintem gyerekként főleg az, hogy mindenféle feloldatlan rejtélyek vannak. Drosselmeier keresztpapáról például nem lehet eldönteni, hogy jó vagy rossz, folyton rejtélyesen mosolyog, az eredeti Hoffmann-mesében éjfélkor ott huhog bagoly képében a faliórán meg ilyenek. Négy különböző Drosselmeier nevű szereplő van egyébként az eredeti mesében, akiknek az egymáshoz fűződő viszonya szintén nem egyértelmű. Viszont a balettből meg szinte teljesen kimaradt a háttértörténet, a mese a mesében, amiből kiderül, hogy a hercegből hogyan lett diótörő, és miért is akasztja össze a bajszát az egerekkel. Ezért sem könnyű követni, hogy mi is történik pontosan.

Melyik adaptációt vette alapul a saját verzió elkészítéséhez?

Több változatot is megnéztem, de főleg a balett és az eredeti Hoffmann-mese alapján dolgoztam. Ebből a kettőből próbáltam egy viszonylag épkézláb, és reményeim szerint a mai gyerekek számára is élvezetes mesét kanyarítani. Ami az eredetinél kevésbé szövevényes, viszont benne van az a fontos és szórakoztató előtörténet, ami a balettből hiányzik. És hát itt-ott én is hozzáköltöttem ezt-azt. Bizonyos dolgokat összevontam (például a Drosselmeiereket), más szövevényeket elegánsan kihagytam. És beleírtam néhány kis jelenetecskét, életképet, amiktől talán egy picit „modernebb”, vagy legalábbis – szándékaim szerint – átélhetőbb lesz a mai gyerekek számára.

Sokféle versformát használ a könyvben, mi alapján választotta ki ezeket?

Mindig is versformamániás voltam, tizenöt évvel ezelőtt még szenvedélyesebben is, mint most. Úgyhogy itt is igyekeztem a különböző részek hangulatához illő versformákat választani, és minél változatosabban megverselni a mesét. A karácsonyi kerettörténet versformáját például egy kedvenc Rimbaud-versemből,

A kenyér-lesőkből kölcsönöztem. Ez egy téli vers, amiben fázós utcagyerekek kukucskálnak be egy pékműhelybe, és a kinti hidegből csodálják, ahogy a pék süti bent a kenyeret. Ilyen ámuldozós kukucskálással kezdődik a Diótörő is: Stahlbaum Mari és Misi a gyerekszoba kulcslyukán keresztül lesik a karácsonyfát, és türelmetlenül várják, hogy mikor szaladhatnak végre oda hozzá.

Az éjszakai, karácsonyfa-ostromlós jelenetet, a diótörő harcát az egerekkel nibelungizált alexandrinban írtam meg. Ez egy jó kis német, hősi eposzi, „harcolós” forma. (Ezt használtam később A leprikónok átkához is, a lapozgatós, viking kalandmeséhez A szomjas trollban.) A babaországi részt meg ionicus a minorékban írtam. Ami pedig egy játékos, ugribugri versláb. Leginkább Csokonai Tartózkodó kérelem című verséből ismert. („A hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt…”) Aztán ott vannak még persze a különböző nemzetiségű babák táncai. Az arab babák egy gázelben rázzák a hasukat, a francia babák Verlaine Őszi sanzonjának formájában piruetteznek, satöbbi.

Persze nem cél, hogy a gyerekek vagy akár a felnőttek, akik olvassák a mesét, felismerjék ezeket a versformákat, de szeretek hinni abban, hogy a hangulatuk átjön. Meggyőződésem, hogy a gyerekeknek sokkal jobb antennájuk van az ilyesmire, mint sokan feltételezik. Nem csak az Öreg néne őzikéje felező nyolcasait veszi be a gyomruk.

Megengedheti magának a szerző, hogy egyes figuráihoz másként viszonyuljon, valakit jobban szeressen, utáljon?

A legismerősebb, legszerethetőbb karakter a főszereplő kislány vásott fiútestvére, Misi volt nekem. Ő ugyan az eredeti mesében eléggé ellenszenves, de – talán mert nekem is van három hasonlóan rosszcsont kisfiam – az ő jelleme számomra sokkal életszerűbb volt, mint az angyali természetű főhősnőé, Marié. Misi kicsit nagyobb szerepet is kapott az én átiratomban, mint az eredetiben. Mindjárt az elején hasraesik a nagy kukucskálásban, aztán egy papírtrombitával fúj takarodót a vendégeknek, és az is kiderül, hogy az ólomkatonák mellett fociskártya-gyűjteménye is van. Az ő ellenpontjaként próbáltam elképzelni Marikát, és így, a kettejük testvérkapcsolatából kiindulva már kevesebb gondot okozott ezt a nagyon jól nevelt, nagyon jószívű kislányt ábrázolnom.

Háromgyermekes apaként van otthon egy tesztközönsége, a fiai hogyan fogadták ezt a verses mesét, mi volt számukra a legizgibb benne, kik voltak a számukra legkedvesebb figurák?

Nem meglepő módon a csatajelenet volt a kedvencük, amikor a Diótörő megvédi a karácsonyfát a falánk egerektől, és lekardozza a hétfejű egérkirályt. De a kisbaba királylány, Pirlipát is érdekelte őket, talán mert ők is nagyon szeretnének egy kishúgot.

Evett már Krakatuk-diót, milyen az íze? Illetve használt már a mesebeli Diótörőhöz hasonló diótörő eszközt, merthogy a könyvvégi rajzon a vállán ül?

Krakatuk-diót még nem volt szerencsém enni. Valószínűleg nem is bírnám feltörni, mert tudvalevően nagyon kemény. Bár tényleg van egy klasszikus diótörőbábum, amit a feleségem hozott Nürnbergből. Ez egyébként ott virított az íróasztalomon ihletőleg, mialatt az új változaton dolgoztam. De a Krakatuk-diót vele se tudnám feltörni, mert nem tudja elég nagyra tátani a száját. Maximum egy kisebbecske mogyoró fér bele.

+1 kérdés

Számos dráma-, opera-, operett-, musical-fordítása, na és persze versfordítása készült az évek alatt – ezeket nem tervezi kiadni külön kötetben?

Szerintem a színházi fordításaimat legfeljebb halálom után fogják majd kötetbe rendezni. Ha érdemesnek találja őket erre az utókor. Régi tervünk viszont egy versfordításkötetet megjelentetni az angol nonszensz költészet gyöngyszemeiből Vaskó Péter és Havasi Attila barátommal. Remélem, erre még életemben sor kerül.