Előfizetés

Előugrálnak a tündérek - Halász Margittal skót-magyar meséiről

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.12.05. 15:30

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Skócia meseszép tájain elevenednek meg a skót és magyar népmesék egészen sajátos keverékéből írt történetek Halász Margit Hetvenhét vörös bárány című új könyvében, amelyet Jane Haining a mártírhalált halt nevelőnő emlékének ajánlott a szerző. Mindketten részeivé váltak mind a könyvnek, mind a skót vidéknek. Hogy miként, arról a szerzőt kérdeztük.
A Hetvenhét vörös bárány című, gyerekeknek szóló mesekönyvét Jane Haining emlékének ajánlja. Hogyan és mikor találkozott a ’44-ben Auschwitzban mártírhalált halt budapesti skót nevelőnő történetével, és íróilag mi fogta meg benne?  Több mint egy évtizeddel ezelőtt még abban a budapesti általános iskolában tanítottam, ahol Jane Haining, a skót misszió küldötte a két háború között oktatói és nevelőnői szolgálatát kezdte. Az ő nevét viseli az iskola angol nyelvi versenye. Ennek a versenynek a győzteseit kísérve jutottam el Délnyugat-Skóciába, Jane Haining szülőföldjére. Az ottani emlékápolók vendégeként felkerestük a mártírhalált halt nevelőnő emlékhelyeit: a szülőházát, a középiskoláját, a templomot, ahol a vasárnapi iskolában tanított. Elementáris élmény volt számomra, ahogy a helyi közösség visszaemlékezései, meséi megidéz­ték ennek a kivételes nőnek az alakját és az életét. Nem tagadom, teljes mértékben a hatása alá kerültem, és azonnal tudtam, hogy íróként is foglalkozni szeretnék vele. Regény­írásba kezdtem, de elakadtam. Aztán jött a felismerés, hogy jé, a róla szóló művek mind-mind felnőttekhez szólnak. Akkor az én feladatom az lesz, hogy a gyerekek számára írjak. A mesék nyelvezete nemzetközi, legyen akkor mesekönyv! Igen ám, de azt szerettem volna, hogy amiként Jane Haining összekötő kapocsként szolgált Magyarország és Skócia között, úgy ez a szöveg szintjén is megvalósuljon. Vettem hát a skót tájat és népmeséket, és a magyar népmesékkel ötvöztem őket. Jane, kislányként, a mesékben is megjelenik, neki meséli el Roy, az öreg történetmondó a 18 mesét, amíg az eső elálltára várnak. Illetve a könyv végén egy, az életéről szóló írás is helyet kapott.  Ez utóbbi igazi kihívás volt: hogyan lehet dokumentumszerűen, a gyerekek nyelvén, az életkori sajátosságaikat figyelembe véve elmondani egy Auschwitzban mártírhalált halt nevelőnő történetét, aki önkéntes sorsközösséget vállalt a tanítványaival. A borzalomról a valósághoz hűen beszámolni, de mégsem rémmeseszerűen. Ember- és írópróbáló feladat volt. Említette, hogy a skót helybeliek meséltek Jane-ről. Ennyire eleven az emlékezete?  Ez is döbbenetes élmény volt, hogy micsoda derűvel, szeretettel beszélnek róla, azzal a vággyal és küldetéstudattal, hogy a brit sajtóban „skót Schindler”-ként emlegetett falubelijük emlékét ne csak a falujuk lakói­val, de a megyével, Skóciával, az Egyesült Királysággal és a világgal megismertessék. A dunscore-i templomban kialakítottak egy emlékszobát, ahová összegyűjtötték a közeli tanyán született Jane fellelhető relikviáit és a magyarországi tanítványai féltve őrzött, személyes emléktárgyait. Az emlékszobában minden vasárnap egy-egy falusi látja el a gondnoki szolgálatot, s egyszer, mikor huzamosabb időt töltöttem ott, én is fogadhattam a betérő látogatókat. Nagyon megindító volt látni, hogy a falun áthaladó utazók hosszú órákat töltenek kíváncsi szemlélődéssel. Jane Haining életét kutatva, találkozott esetleg olyan visszaemlékezéssel, ami megemlíti, hogy ő miket mesélt az internátusbeli kislányoknak?  Nincs konkrét tudomásom ilyenről. A fotókat nézegetve, a visszaemlékezéseket és a levelezést olvasva az volt a benyomásom, hogy biztonságot, otthont nyújtó anyaként látta el a feladatát, aki ebédre mindig hazajön. A bensőséges tekintetek, gesztusok, mozdulatok erről árulkodnak a fényképeken. Bármilyen szigorúság is uralkodott az intézményben, a rá bízott lányok, akiket nyaranta a Balatonra is elvitt üdülni, nagyon szerették. Azt gondolom, bizonyára elmesélte nekik az édesapjától és a nővéreitől hallott meséket.
A tartalmukban, nyelvükben, fantáziájukban is egyedi, „hibrid” mesék megírásához a skót mondákkal is meg kellett ismerkednie. Mik voltak a forrásai?  Amikor kint tartózkodom Skóciában, s erre az elmúlt években többször adódott lehetőségem, soha nem szállodában, hanem a helyi családoknál lakom. Az ő családi könyvtáraik, a kandalló előtt, élőszóban elhangzó meséik, családi legendáik rengeteg információval szolgáltak a skót történelemről vagy akár a skót vidék állat- és növényvilágáról. Sokat utaztam, kirándultam a környéken és távolabb is a Felföldön, arborétumokban, madárleseken személyesen is megtapasztaltam azt a csodálatos élményt, amit a skót táj nyújtani tud. Egy mohalepte erdőben az ember szinte látja, ahogy előugrálnak a tündérek, de ezen nem lepődik meg, mert ő maga is a táj részévé válik. Egyszer „véletlenül” belebotlottam egy gyógynövényeket gyűjtögető fura alakba, akiről kiderült, hogy híres skót történetmondó, úgynevezett storyteller. Ő mesélt nekem legendákat, népmeséket, és a skót legendák lényegi elemeit is pontokba szedte. Amikor sorolta ezeket, látható volt, milyen sok hasonlóság van a magyar népmesekinccsel, de ez érthető, hiszen mindkettő a közös európai mesekincs része. A meséim többnyire indirekt módon találtak rám. Hol egy Robert Burns emlékére rendezett, skót dudás-tangóharmonikás haggisvacsorán kaptam inspirációt, hol egy kiránduláson jött velem szembe egy-egy izgalmas meserészlet, akár egy kisfiú, egy rókakesztyű virág, egy kis pók vagy egy skót boci képében… A jellegzetes kinézetű skót tehenekről jut eszembe, a könyv képein ábrázoltak szinte kilépnek a lapok közül. Hogy találtak egymásra Bogdán Viki illusztrátorral?  A bocik első látásra lenyűgöztek, a szemükbe lógó hajsörényük mögül ősi titkok tudóiként bámultak rám. Na, gondoltam, akkor ennek a végére járok. A róluk írt mese tulajdonképpen egy eredetmonda arról, ­miért is lett hosszú a szőrük. Mindenképpen azt szerettem volna, hogy az a mesés mondaiság, a varázslat találkozása a realitással, ami a nyelvben és a műfajban megnyilvánul, a képi világban is visszaköszönjön. Hogy Skócia természetének esszenciája a fűszálaktól az állatokon és embereken át a Holdig expresszív legyen – s irányultságában ellentétesen, mint ahogy felvetette: az olvasó legyen az, aki szinte be tud lépni a képbe. Ehhez az elképzelésemhez a szín- és formavilágot Bogdán Viki magával ragadó rajzaiban találtam meg. Viki is nagy rajongója a természetnek és az északi tájaknak. Rendkívül érdekes, hogy a mesék füzért alkotnak, nemcsak az illusztrációk, a duns­core-i élővilág, a táj vagy Jane személye tartja őket egységben, de a szereplők is átjárkálnak egyikből a másikba.  Ez a szerkesztési mód nem idegen tőlem, már alkalmaztam korábban a Forgószél című kötetemnél is. Fontos számomra ez az összefonódás: ahogy az egy helyütt élők közössége, úgy a mesenovellák együtt és külön is megállják a helyüket. És különben is, milyen érdekes, ha az egyik mese főszereplője, mondjuk, Csokros Róza egy másik mesében, mellékszereplőként tűnik fel, és szóba elegyedik Füstös Tommal. +1 kérdés   Várható-e a könyv angol és skót nyelvű fordítása?  Nagyon szeretném, ha ez megvalósulna. Azt hiszem, a skót gyerekek számára is tartogat a könyv olyan élmény- és ismeretanyagot Jane Hainingről, amit máshol az anyanyelvükön nem olvashatnak. Megmelengetné a szívem, ha úgy adózhatnék Jane Haining emlékének, aki skót létére magyar gyerekeket tanított, hogy én mint magyar magyartanár és író a skót gyerekeknek adhatnék valamit. Annyi „példakép” futkos a világban, egy igazi példaképnek az ablakban a helye.

Halász Margit

író, forgatókönyvíró, tanár. Legutóbbi kötetei: Vidróczki-kódex (regény, 2013); Kalandozó klasszikusok. Úti levelek és úti jegyzetek régiek stílusában (2015); A vörös nyelvű párduc (regény, 2016); Jómadarak pácban (ifjúsági regény, 2018); A vitéz közalkalmazott (tárcák, tárcanovellák, 2019); Hetvenhét vörös bárány. Jane Haining emlékének (mesekönyv, 2020).

Kiss Noémi: Az Óperenciás Óriás palotája (Részlet A bálna és a srác című, készülő meseregényből)

Kiss Noémi
Publikálás dátuma
2020.12.05. 15:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Az Óriás a palotáját egy magas sziklára húzta fel. Hideg, zord időben épülhetett, mert csöpög róla naphosszat a fagy, kéményét zúzmara fedi, az ablakokon jégvirágok kontúrjai. Azt beszélték, azért, hogy ne kelljen túlságosan megemelni fájós lábát, mikor belép a konyhába. Abba a hatalmas, telepolcozott, teleraktározott kifőzdébe, ahol asszonya várta minden délben. Óriásné csoszogott a forró, gőzölgő lábastól a sparheltig és a szalvétás kredenchez. Vissza a vágódeszkához, majd át a kamrába. Egész nap a férjének főzött vagy élelembeszerző körúton járt a palota körül, az Óriáspiacon, az Óriásközértben vagy az Óriáskávéházban. Senki sem állította, hogy izgalmas lett volna az élete, még ő sem, mégis szívét és a lelkét a Mamelák Férje töltötte be. A Behemót. Aki néha olyan éhes volt tizenkettő előtt tíz perccel, hogy megrágta az asztal lábát vagy megette az ülősámlit. Egész nap fókaszalonnákat szeletelni vagy tengeri szardellákat pucolni, mi rossz lehet abban? – morfondírozott Óriásné, és dalolva járatta a kezében a kést. Csakhogy eközben megérkezett a palotához a Srác. A híres kicsi emberke, a Cérnasrác, történetünk hőse. Márk, a kormorán egy magas, de keskeny csúcson landolt: – Hupp! Álomszuszék, ébresztő! A Cérnasrác – ez a Hüvelyk Matyi – jó mélyen elaludt a madár zsíros, meleg tollai között. Folyt a nyál a szájából, ami a madarat igencsak idegesítette. – Megérkeztünk Óperenciára! Világvége végállomás! – kelepelte Márk és a csőrével kipiszkálta a fiút. Dermesztő, hideglelős idő honolt a parti sziklákon. Cérna fázott, vacogtak a fogai. Az Óriás jégpalotája úgy csillogott, hogy mikor meglátta a szomszéd sziklán, tátva maradt a szája. – Mesés! Gyönyörű palota. Elfogadnám, úgy is, ha ezen a kietlen helyen áll. Mint egy Disney-rajzfilmben, kábé olyan. Csuda szép helyen lakik ez a Dromedár. Kormorán Márk nem volt annyira lelkes. Madárdermesztő hideget érzett a tollai alatt. Elég volt, ha csak a szó elhangzott, hogy Óriás. És máris undorodott. – Nekem inkább rémisztő. Nem biztonságos terület. Úgyhogy viszlát! – Hékás! Várj! – Szia Cérnasrác! Dolgom van odahaza. Márk fogta magát és elrepült. Seperc alatt eltűnt a koromfekete madár a szürkületben. – Ki visz vissza, ha megszöktettem Lilit? És hogy szöktetem meg? Hogy van a mesékben a szöktetéses rész? – morfondírozott a fiú, mielőtt nekiindult volna. A palota kéménye füstölt. De nem azért, mert a világvégén tényleg dermesztő hideg van. Ahol minden csupa fagy és végtelen a jégmező. Hanem, mert rotyogott az óriások fazeka, készült a vacsora. Mindenféle szagok, pörköltök, zsírok és kakukkfű illata távozott egy füstfelhővel együtt. Az Óriás egy asztalnál szipogott és krákogott. Épp újságot lapozgatott türelmetlenül: – Drágám, hol a vacsorám?! Tüsténkedj, kicsim! Bocs, nagyom! Nagyságám! Óriásdarabellám! Édesem, éhezem! Mindeközben Lili, Behemót legújabb zsákmánya boldogan mászkált az ebédlőasztalon. Újra és újra eszébe jutott Óriásné mondata. Óriásnénak ugyanis nagyon tetszett Lili és gyönyörűnek nevezte a duci kislányt. Nem is olyan rossz hely Óperencia. Nem is olyan gáz a világvégén ebédelni. – Igenis gyönyörű vagy! – szólította távolról egy vékony cérnahang. – Van itt valaki? Hm, furcsa hangok, tiszta varázslat. – Én. – A hang gazdája láthatatlan. – Hol vagy, valaki? – Itt vagyok, pszt! Nem ott, itt! Nézd a karom! Nyújtom. – Te vagy, Cérna? Jaj, de jó! Megismerem a hangod! A Cérnasrác ekkor felugrott az Óriás karfás székére, onnan az asztal sarkába mászott. Persze még így is jó távol volt Lilitől. – Ki más volna! Feküdj hasra és kússz ide hozzám! – mondta Lilinek. – Nagyon vártalak! – Ha idejössz, együtt kiosonunk. Gyere utánam, szorosan tapadj rám! – Nem lesz semmi baj? – Nem lesz semmi baj! Gyere! – Tapadok, pillanatragasztó vagyok. Lili izgatottan megfogta Cérna derekát. Halkan átkúsztak az asztal szélére. De a karfás széket már nem érték el. Amikor is egyszer csak egy nagy tenyér alá kerültek. Óriásné pörköltös keze lefogott egy tányért és egy mozdulattal besöpörte a két menekülőt. – Hangyákat fogtam. Kettőt. – Te vak vagy? Nem hangyák, gyerekek. – Lili persze nem hagyta magát. Óriásné lelkesedését Lili iránt nem lehetett elvenni, csak nehogy ez legyen a vesztük, ez az örömujjongás: – Cukik! – kiabált, becézte őket. – Imádom a kiscsajt! Most már az enyémek vagytok! – Vigyázz, csípnek! Akkor mi megyünk, visz­lát! Lili igen bátran félbeszakította Óriásné örömét. Most már az ő derekát fogta a Cérnasrác. Óriásné igen kínosan vihogott: – Ó! Nem mentek ti sehová. Van kedvetek játszani velem? Úgy unatkozom mindig ebéd után. Annyi ötletem van, például… Lili bemérgesedett: – Játszik veled a bokád! Ilyen együgyű Dromedárnét még nem látott. Aki egyszerűen nem érti, hogy nekik semmi kedvük játszani. Szépen távoznak. – Ne bosszantsd fel! Lili, kérlek, akkor végképp nem enged el. Győzzük meg! Cérna próbálta Lilit lenyugtatni. – Nézd, hogy rázza magát – kacagott Lili. – Pörög a háj! Gyűrődik, fröcskölődik a derekán. Akkora nagydarab derék ez a nő! – Lili, ha jót akarsz, dicséred. Legyél kedves vele! Cérna összeszedte minden bátorságát és felkiáltott: – Hé, te, ott fenn! Behemótné, gyönyörű a vörös ruhád! Óriásnénak sem kellett több, ebbe belepirult. Akár a cékla, olyan vörös lett. – Hízeleg a cukipofa! Köszönöm Pöttömpalkó! Édes ez a Kiscsávó! A Cérnasrácot persze a pöttömpalkózás jól felidegesítette. De becsukta a szemét és elszámolt némán háromig. – Szereted a…? – Szereted a…? – Megvan, a Bálnafogat? – mondta ki végre Cérna. – Huh! – Lili megkönnyebbült. – Imádom! A kedvenc tengeri emlősöm. Cérna kitett az asztalra hármat. Pont annyit kapott Bálna barátjától. Óriásné lelkesen elfogadja az ajándékot. – Ó, ez kedves tőled. Soha semmit nem imádott annyira, mint kapni. Minél többet kapni. És aki adott neki, azt örökre szívébe zárta. – Szia! – mondta halkan Lili. – Akkor mi megyünk is. – A fiú mehet, te itt megvárod. A lány marad! Az nagyon cuki! – Micsoda kapzsi nő! – értetlenkedett Lili. Cérna újra összeszedte minden bátorságát: – Ha adok még egy ajándékot, elengeded ­Lilit? – Imádom – lelkesedett Óriásné. – Nézd, hogy sóvárog. Remeg a teste. – Lili kuncogott. Egészen elváltozott, mézes-mázos hangon kérdezte Cérna: – Mit szeretnél, te gyönyörű asszony? – Hát, nem is tudom, várj csak! A világszép igazgyöngyöket a tenger fenekéről, az volt régen az álmom! Ha hozol nekem, elengedem a lányt. – Meglesz! Na, Lili erre már kiakadt: – Bolond vagy te, Cérna! Itt nincsenek gyöngyök, az csak a Déltengerben terem. Ahol korallok vannak, hatalmas szirtek. A Déltenger meg olyan messze van, hogy odáig sosem jutsz el. Nincs az a Kormorán, aki odáig repül. Nincs az a Bálna, akinek a gyomrában addig kibírod az utat. Elment az eszed? – Ha más választásom volna… De nincs. Indulok! Itt várj meg! Ígérd meg, hogy megvársz! – Jól van, na. Addig itt dekkolok, szagolom ezt a Dromedárnőt. De ha megesznek az óriások, mármint ha feltálal vacsorára, akkor nem tudlak megvárni. Lilinek könny gördült ki a szeméből. – A gyöngyöket jobban szereti, nyugi, szia! Visszajövök, ígérem. Lili leült a tányér szélére, mit tehetett volna? Tudta, hogy ez a várakozás örökké fog tartani. Legalább karácsonyig vagy tavaszig. Az örökké meg hosszú idő. Akkor is, ha egyszer véget ér. Oda sem nézett többé, fusson csak el a fiú, fuss, fuss, fuss!

Időtálló és önkényesen abszurd - Varró Dániel a Diótörőről és az ugribugri verslábakról

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.12.05. 13:30

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Új illusztrációkkal, új dramaturgiával és jelentős bővítéssel jelent meg 15 év után újra Varró Dániel Diótörője. S egészen új megvilágításba került az egész történet, ami „egy ilyen legkisebb fiú típusú »underdog sztori«”, mondja a szerző, miközben karácsonyi balettről, ruhásszekrényről, változatos versformákról éppúgy beszélgettünk vele, mint hogy mennyire kemény dió lehet a diótörés.
Tizenöt éve már megjelent a Dió­törő című könyve – akkor más kiadónál, más illusztrátor (Odegnál Róbert) képeivel. Mi volt annak a kiadásnak az apropója? A mostani megjelenéshez változtatott a szövegen?  A Diótörőt eredetileg felkérésre írtam. Az volt a koncepció, hogy kifejezetten a balettelőadás mellé legyen egy kísérő könyvecske, amiből a gyerekek megismerik a mesét, hogy tudják követni, mi történik a színpadon. Persze igyekeztem minél színesebben és változatosabban megírni. De most, az új kiadásnál elég sokat bővítettem rajta. Vicces volt visszanyúlni egy 15 évvel ezelőtti szöveghez. A mai fejemmel egész máshogy írtam volna meg. Akkor főleg a költői része érdekelt, a versformák, a rímek. Második nekifutásra sokkal jobban izgatott a mese dramaturgiája, a figurák, különösen a gyerekszereplők és az ő szemszögük. Ezeket igyekeztem minél jobban kidomborítani. Belecsempésztem elég sok kis jelenetet így utólag. Például, hogy Mari segít a diótörőnek legyőzni az egérkirályt, amihez fel kell csikiznie az alvó testvérét, Misit, hogy kiszedje belőle, hol talál egy kimustrált ólomkatona-kardot. Beleköltöttem Drosselmeier bácsi kopaszságának előtörténetét. A hosszúra nyújtott babaországi hepiendbe beleírtam a ba­lettben is szereplő denevéreket, hogy ott is legyen egy kis konfliktus. Mitől más most ez a kiadvány Szegedi Katalin rajzaival? Melyek a főbb különbségek a két illusztráció között?  Megmondom őszintén, hogy az én ízlésemtől a régi kiadás illusztrációi nagyon távol álltak. Szegedi Kata rajzaiban sokkal több a játékosság, a humor. Magát a diótörőt is máshogy rajzolta meg, mint ahogy általában szokták. Egy hosszú orrú, szélesen vigyorgó, kicsit groteszk, kicsit esetlen, és szerintem nagyon szeretnivaló figuraként. Mivel az én célom is az volt, hogy ennek a mesének a játékosabb, barátságosabb oldalát mutassam meg, és próbáljam minél közelebb hozni a gyerekekhez, ezért az új illusztrációk szerintem határozottan jobb egységet alkotnak a szöveggel. És mellesleg a szívemhez is sokkal közelebb állnak. Hoffmann A diótörő és az ­egérkirály című meséje majd’ két évszázados történet (1816), ám elsősorban a Csajkovszkij-balett (1892) révén, folyamatosan a karácso­nyaink része. (Tehát a Reszkessetek, betörőknél is kanonikusabb…) Mit gondol, mivel hódít ennyire?  Hát, először is a karácsony mint téma sose megy ki a divatból. Úgyhogy jó a témaválasztás. Aztán maga a konfliktus, a fenyegető veszély, hogy a karácsonyfán lógó szaloncukrokat és egyéb finomságokat valaki orvul lezabálja előlünk, ez is olyasmi, amit minden korban minden gyerek mélyen átérez. Aztán tele van népmesei elemekkel, mint az elátkozott, átváltozott királyfi motívuma, vagy a hétfejű sárkány (itt hétfejű egérkirály) lekardozása. És tulajdonképpen az egész történet egy ilyen legkisebb fiú típusú „underdog sztori”, hogy a csúnyácska, régi, lesajnált kis diótörőbábu győzelmet arat a gonoszok félelmetes serege fölött. Szóval csupa ilyen nagyon időtálló és általános érvényű dologból építkezik. De közben meg mégis nagyon egyedi és helyenként önkényesen abszurd. Olyan emlékezetes csodás elemek vannak benne például, mint hogy Babaországba egy ruhásszekrényen keresztül lehet eljutni. Ami ismerős lehet a Narniából, de ezt a viccet Hoffmann már jó százharminc évvel C. S. Lewis előtt kitalálta. Engem a Diótörő mindig egy horrorsztorira emlékeztetett, amikor gyerekként karácsonytáján belenéztem a televíziós balettfeldolgozásba, és egyáltalán nem is értettem. Önnek mikor volt az első találkozása Hoffmann meséjével?  Én is a balettet láttam először gyerekkoromban, és én sem értettem egyáltalán, hogy mi történik. Kétségkívül van benne valami ijesztő, szerintem gyerekként főleg az, hogy mindenféle feloldatlan rejtélyek vannak. Drosselmeier keresztpapáról például nem lehet eldönteni, hogy jó vagy rossz, folyton rejtélyesen mosolyog, az eredeti Hoffmann-mesében éjfélkor ott huhog bagoly képében a faliórán meg ilyenek. Négy különböző Drosselmeier nevű szereplő van egyébként az eredeti mesében, akiknek az egymáshoz fűződő viszonya szintén nem egyértelmű. Viszont a balettből meg szinte teljesen kimaradt a háttértörténet, a mese a mesében, amiből kiderül, hogy a hercegből hogyan lett diótörő, és miért is akasztja össze a bajszát az egerekkel. Ezért sem könnyű követni, hogy mi is történik pontosan. Melyik adaptációt vette alapul a saját verzió elkészítéséhez?  Több változatot is megnéztem, de főleg a balett és az eredeti Hoffmann-mese alapján dolgoztam. Ebből a kettőből próbáltam egy viszonylag épkézláb, és reményeim szerint a mai gyerekek számára is élvezetes mesét kanyarítani. Ami az eredetinél kevésbé szövevényes, viszont benne van az a fontos és szórakoztató előtörténet, ami a balettből hiányzik. És hát itt-ott én is hozzáköltöttem ezt-azt. Bizonyos dolgokat összevontam (például a Drosselmeiereket), más szövevényeket elegánsan kihagytam. És beleírtam néhány kis jelenetecskét, életképet, amiktől talán egy picit „modernebb”, vagy legalábbis – szándékaim szerint – átélhetőbb lesz a mai gyerekek számára. Sokféle versformát használ a könyvben, mi alapján választotta ki ezeket?  Mindig is versformamániás voltam, tizenöt évvel ezelőtt még szenvedélyesebben is, mint most. Úgyhogy itt is igyekeztem a különböző részek hangulatához illő versformákat választani, és minél változatosabban megverselni a mesét. A karácsonyi kerettörténet versformáját például egy kedvenc Rimbaud-versemből, A kenyér-lesőkből kölcsönöztem. Ez egy téli vers, amiben fázós utcagyerekek kukucskálnak be egy pékműhelybe, és a kinti hidegből csodálják, ahogy a pék süti bent a kenyeret. Ilyen ámuldozós kukucskálással kezdődik a Diótörő is: Stahlbaum Mari és Misi a gyerekszoba kulcslyukán keresztül lesik a karácsonyfát, és türelmetlenül várják, hogy mikor szaladhatnak végre oda hozzá. Az éjszakai, karácsonyfa-ostromlós jelenetet, a diótörő harcát az egerekkel nibelungizált alexandrinban írtam meg. Ez egy jó kis német, hősi eposzi, „harcolós” forma. (Ezt használtam később A leprikónok átkához is, a lapozgatós, viking kalandmeséhez A szomjas trollban.) A babaországi részt meg ionicus a minorékban írtam. Ami pedig egy játékos, ugribugri versláb. Leginkább Csokonai Tartózkodó kérelem című verséből ismert. („A hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt…”) Aztán ott vannak még persze a különböző nemzetiségű babák táncai. Az arab babák egy gázelben rázzák a hasukat, a francia babák Verlaine Őszi sanzonjának formájában piruetteznek, satöbbi. Persze nem cél, hogy a gyerekek vagy akár a felnőttek, akik olvassák a mesét, felismerjék ezeket a versformákat, de szeretek hinni abban, hogy a hangulatuk átjön. Meggyőződésem, hogy a gyerekeknek sokkal jobb antennájuk van az ilyesmire, mint sokan feltételezik. Nem csak az Öreg néne őzikéje felező nyolcasait veszi be a gyomruk. Megengedheti magának a szerző, hogy egyes figuráihoz másként viszonyuljon, valakit jobban szeressen, utáljon?  A legismerősebb, legszerethetőbb karakter a főszereplő kislány vásott ­fiútestvére, Misi volt nekem. Ő ugyan az eredeti mesében eléggé ellenszenves, de – talán mert nekem is van három hasonlóan rosszcsont kisfiam – az ő jelleme számomra sokkal életszerűbb volt, mint az angyali természetű főhősnőé, Marié. Misi kicsit nagyobb szerepet is kapott az én átiratomban, mint az eredetiben. Mindjárt az elején hasraesik a nagy kukucskálásban, aztán egy papírtrombitával fúj takarodót a vendégeknek, és az is kiderül, hogy az ólomkatonák mellett fociskártya-gyűjteménye is van. Az ő ellenpontjaként próbáltam elképzelni Marikát, és így, a kettejük testvérkapcsolatából kiindulva már kevesebb gondot okozott ezt a nagyon jól nevelt, nagyon jószívű kislányt ábrázolnom. Háromgyermekes apaként van otthon egy tesztközönsége, a fiai hogyan fogadták ezt a verses mesét, mi volt számukra a legizgibb benne, kik voltak a számukra legkedvesebb figurák?  Nem meglepő módon a csatajelenet volt a kedvencük, amikor a Diótörő megvédi a karácsonyfát a falánk egerektől, és lekardozza a hétfejű egér­királyt. De a kisbaba királylány, Pirlipát is érdekelte őket, talán mert ők is nagyon szeretnének egy kishúgot. Evett már Krakatuk-diót, milyen az íze? Illetve használt már a mesebeli Diótörőhöz hasonló diótörő eszközt, merthogy a könyvvégi rajzon a vállán ül?  Krakatuk-diót még nem volt szerencsém enni. Valószínűleg nem is bírnám feltörni, mert tudvale­vően nagyon kemény. Bár tényleg van egy klasszikus diótörőbábum, amit a feleségem hozott Nürnbergből. Ez egyébként ott virított az íróasztalomon ihletőleg, mialatt az új változaton dolgoztam. De a Krakatuk-diót vele se tudnám feltörni, mert nem tudja elég nagyra tátani a száját. Maximum egy kisebbecske mogyoró fér bele. +1 kérdés   Számos dráma-, opera-, operett-, musical-fordítása, na és persze versfordítása készült az évek alatt – ezeket nem tervezi kiadni külön kötetben?  Szerintem a színházi fordításai­mat legfeljebb halálom után fogják majd kötetbe rendezni. Ha érdemesnek találja őket erre az utókor. Régi tervünk viszont egy versfordításkötetet megjelentetni az angol nonszensz költészet gyöngyszemeiből Vaskó Péter és Havasi Attila barátommal. Remélem, erre még életemben sor kerül.