A Hetvenhét vörös bárány című, gyerekeknek szóló mesekönyvét Jane Haining emlékének ajánlja. Hogyan és mikor találkozott a ’44-ben Auschwitzban mártírhalált halt budapesti skót nevelőnő történetével, és íróilag mi fogta meg benne?
Több mint egy évtizeddel ezelőtt még abban a budapesti általános iskolában tanítottam, ahol Jane Haining, a skót misszió küldötte a két háború között oktatói és nevelőnői szolgálatát kezdte. Az ő nevét viseli az iskola angol nyelvi versenye. Ennek a versenynek a győzteseit kísérve jutottam el Délnyugat-Skóciába, Jane Haining szülőföldjére. Az ottani emlékápolók vendégeként felkerestük a mártírhalált halt nevelőnő emlékhelyeit: a szülőházát, a középiskoláját, a templomot, ahol a vasárnapi iskolában tanított. Elementáris élmény volt számomra, ahogy a helyi közösség visszaemlékezései, meséi megidézték ennek a kivételes nőnek az alakját és az életét. Nem tagadom, teljes mértékben a hatása alá kerültem, és azonnal tudtam, hogy íróként is foglalkozni szeretnék vele. Regényírásba kezdtem, de elakadtam. Aztán jött a felismerés, hogy jé, a róla szóló művek mind-mind felnőttekhez szólnak. Akkor az én feladatom az lesz, hogy a gyerekek számára írjak. A mesék nyelvezete nemzetközi, legyen akkor mesekönyv! Igen ám, de azt szerettem volna, hogy amiként Jane Haining összekötő kapocsként szolgált Magyarország és Skócia között, úgy ez a szöveg szintjén is megvalósuljon. Vettem hát a skót tájat és népmeséket, és a magyar népmesékkel ötvöztem őket.
Jane, kislányként, a mesékben is megjelenik, neki meséli el Roy, az öreg történetmondó a 18 mesét, amíg az eső elálltára várnak. Illetve a könyv végén egy, az életéről szóló írás is helyet kapott.
Ez utóbbi igazi kihívás volt: hogyan lehet dokumentumszerűen, a gyerekek nyelvén, az életkori sajátosságaikat figyelembe véve elmondani egy Auschwitzban mártírhalált halt nevelőnő történetét, aki önkéntes sorsközösséget vállalt a tanítványaival. A borzalomról a valósághoz hűen beszámolni, de mégsem rémmeseszerűen. Ember- és írópróbáló feladat volt.
Említette, hogy a skót helybeliek meséltek Jane-ről. Ennyire eleven az emlékezete?
Ez is döbbenetes élmény volt, hogy micsoda derűvel, szeretettel beszélnek róla, azzal a vággyal és küldetéstudattal, hogy a brit sajtóban „skót Schindler”-ként emlegetett falubelijük emlékét ne csak a falujuk lakóival, de a megyével, Skóciával, az Egyesült Királysággal és a világgal megismertessék. A dunscore-i templomban kialakítottak egy emlékszobát, ahová összegyűjtötték a közeli tanyán született Jane fellelhető relikviáit és a magyarországi tanítványai féltve őrzött, személyes emléktárgyait. Az emlékszobában minden vasárnap egy-egy falusi látja el a gondnoki szolgálatot, s egyszer, mikor huzamosabb időt töltöttem ott, én is fogadhattam a betérő látogatókat. Nagyon megindító volt látni, hogy a falun áthaladó utazók hosszú órákat töltenek kíváncsi szemlélődéssel.
Jane Haining életét kutatva, találkozott esetleg olyan visszaemlékezéssel, ami megemlíti, hogy ő miket mesélt az internátusbeli kislányoknak?
Nincs konkrét tudomásom ilyenről. A fotókat nézegetve, a visszaemlékezéseket és a levelezést olvasva az volt a benyomásom, hogy biztonságot, otthont nyújtó anyaként látta el a feladatát, aki ebédre mindig hazajön. A bensőséges tekintetek, gesztusok, mozdulatok erről árulkodnak a fényképeken. Bármilyen szigorúság is uralkodott az intézményben, a rá bízott lányok, akiket nyaranta a Balatonra is elvitt üdülni, nagyon szerették. Azt gondolom, bizonyára elmesélte nekik az édesapjától és a nővéreitől hallott meséket.
A tartalmukban, nyelvükben, fantáziájukban is egyedi, „hibrid” mesék megírásához a skót mondákkal is meg kellett ismerkednie. Mik voltak a forrásai?
Amikor kint tartózkodom Skóciában, s erre az elmúlt években többször adódott lehetőségem, soha nem szállodában, hanem a helyi családoknál lakom. Az ő családi könyvtáraik, a kandalló előtt, élőszóban elhangzó meséik, családi legendáik rengeteg információval szolgáltak a skót történelemről vagy akár a skót vidék állat- és növényvilágáról. Sokat utaztam, kirándultam a környéken és távolabb is a Felföldön, arborétumokban, madárleseken személyesen is megtapasztaltam azt a csodálatos élményt, amit a skót táj nyújtani tud. Egy mohalepte erdőben az ember szinte látja, ahogy előugrálnak a tündérek, de ezen nem lepődik meg, mert ő maga is a táj részévé válik. Egyszer „véletlenül” belebotlottam egy gyógynövényeket gyűjtögető fura alakba, akiről kiderült, hogy híres skót történetmondó, úgynevezett storyteller. Ő mesélt nekem legendákat, népmeséket, és a skót legendák lényegi elemeit is pontokba szedte. Amikor sorolta ezeket, látható volt, milyen sok hasonlóság van a magyar népmesekinccsel, de ez érthető, hiszen mindkettő a közös európai mesekincs része.
A meséim többnyire indirekt módon találtak rám. Hol egy Robert Burns emlékére rendezett, skót dudás-tangóharmonikás haggisvacsorán kaptam inspirációt, hol egy kiránduláson jött velem szembe egy-egy izgalmas meserészlet, akár egy kisfiú, egy rókakesztyű virág, egy kis pók vagy egy skót boci képében…
A jellegzetes kinézetű skót tehenekről jut eszembe, a könyv képein ábrázoltak szinte kilépnek a lapok közül. Hogy találtak egymásra Bogdán Viki illusztrátorral?
A bocik első látásra lenyűgöztek, a szemükbe lógó hajsörényük mögül ősi titkok tudóiként bámultak rám. Na, gondoltam, akkor ennek a végére járok. A róluk írt mese tulajdonképpen egy eredetmonda arról, miért is lett hosszú a szőrük. Mindenképpen azt szerettem volna, hogy az a mesés mondaiság, a varázslat találkozása a realitással, ami a nyelvben és a műfajban megnyilvánul, a képi világban is visszaköszönjön. Hogy Skócia természetének esszenciája a fűszálaktól az állatokon és embereken át a Holdig expresszív legyen – s irányultságában ellentétesen, mint ahogy felvetette: az olvasó legyen az, aki szinte be tud lépni a képbe. Ehhez az elképzelésemhez a szín- és formavilágot Bogdán Viki magával ragadó rajzaiban találtam meg. Viki is nagy rajongója a természetnek és az északi tájaknak.
Rendkívül érdekes, hogy a mesék füzért alkotnak, nemcsak az illusztrációk, a dunscore-i élővilág, a táj vagy Jane személye tartja őket egységben, de a szereplők is átjárkálnak egyikből a másikba.
Ez a szerkesztési mód nem idegen tőlem, már alkalmaztam korábban a Forgószél című kötetemnél is. Fontos számomra ez az összefonódás: ahogy az egy helyütt élők közössége, úgy a mesenovellák együtt és külön is megállják a helyüket. És különben is, milyen érdekes, ha az egyik mese főszereplője, mondjuk, Csokros Róza egy másik mesében, mellékszereplőként tűnik fel, és szóba elegyedik Füstös Tommal.
+1 kérdés
Várható-e a könyv angol és skót nyelvű fordítása?
Nagyon szeretném, ha ez megvalósulna. Azt hiszem, a skót gyerekek számára is tartogat a könyv olyan élmény- és ismeretanyagot Jane Hainingről, amit máshol az anyanyelvükön nem olvashatnak. Megmelengetné a szívem, ha úgy adózhatnék Jane Haining emlékének, aki skót létére magyar gyerekeket tanított, hogy én mint magyar magyartanár és író a skót gyerekeknek adhatnék valamit. Annyi „példakép” futkos a világban, egy igazi példaképnek az ablakban a helye.
