Az Óriás a palotáját egy magas sziklára húzta fel. Hideg, zord időben épülhetett, mert csöpög róla naphosszat a fagy, kéményét zúzmara fedi, az ablakokon jégvirágok kontúrjai. Azt beszélték, azért, hogy ne kelljen túlságosan megemelni fájós lábát, mikor belép a konyhába. Abba a hatalmas, telepolcozott, teleraktározott kifőzdébe, ahol asszonya várta minden délben. Óriásné csoszogott a forró, gőzölgő lábastól a sparheltig és a szalvétás kredenchez. Vissza a vágódeszkához, majd át a kamrába. Egész nap a férjének főzött vagy élelembeszerző körúton járt a palota körül, az Óriáspiacon, az Óriásközértben vagy az Óriáskávéházban. Senki sem állította, hogy izgalmas lett volna az élete, még ő sem, mégis szívét és a lelkét a Mamelák Férje töltötte be. A Behemót. Aki néha olyan éhes volt tizenkettő előtt tíz perccel, hogy megrágta az asztal lábát vagy megette az ülősámlit.
Egész nap fókaszalonnákat szeletelni vagy tengeri szardellákat pucolni, mi rossz lehet abban? – morfondírozott Óriásné, és dalolva járatta a kezében a kést.
Csakhogy eközben megérkezett a palotához a Srác. A híres kicsi emberke, a Cérnasrác, történetünk hőse.
Márk, a kormorán egy magas, de keskeny csúcson landolt:
– Hupp! Álomszuszék, ébresztő!
A Cérnasrác – ez a Hüvelyk Matyi – jó mélyen elaludt a madár zsíros, meleg tollai között. Folyt a nyál a szájából, ami a madarat igencsak idegesítette.
– Megérkeztünk Óperenciára! Világvége végállomás! – kelepelte Márk és a csőrével kipiszkálta a fiút. Dermesztő, hideglelős idő honolt a parti sziklákon.
Cérna fázott, vacogtak a fogai.
Az Óriás jégpalotája úgy csillogott, hogy mikor meglátta a szomszéd sziklán, tátva maradt a szája.
– Mesés! Gyönyörű palota. Elfogadnám, úgy is, ha ezen a kietlen helyen áll. Mint egy Disney-rajzfilmben, kábé olyan. Csuda szép helyen lakik ez a Dromedár.
Kormorán Márk nem volt annyira lelkes. Madárdermesztő hideget érzett a tollai alatt. Elég volt, ha csak a szó elhangzott, hogy Óriás. És máris undorodott.
– Nekem inkább rémisztő. Nem biztonságos terület. Úgyhogy viszlát!
– Hékás! Várj!
– Szia Cérnasrác! Dolgom van odahaza.
Márk fogta magát és elrepült. Seperc alatt eltűnt a koromfekete madár a szürkületben.
– Ki visz vissza, ha megszöktettem Lilit? És hogy szöktetem meg? Hogy van a mesékben a szöktetéses rész? – morfondírozott a fiú, mielőtt nekiindult volna.
A palota kéménye füstölt. De nem azért, mert a világvégén tényleg dermesztő hideg van. Ahol minden csupa fagy és végtelen a jégmező. Hanem, mert rotyogott az óriások fazeka, készült a vacsora. Mindenféle szagok, pörköltök, zsírok és kakukkfű illata távozott egy füstfelhővel együtt.
Az Óriás egy asztalnál szipogott és krákogott. Épp újságot lapozgatott türelmetlenül:
– Drágám, hol a vacsorám?! Tüsténkedj, kicsim! Bocs, nagyom! Nagyságám! Óriásdarabellám! Édesem, éhezem!
Mindeközben Lili, Behemót legújabb zsákmánya boldogan mászkált az ebédlőasztalon. Újra és újra eszébe jutott Óriásné mondata. Óriásnénak ugyanis nagyon tetszett Lili és gyönyörűnek nevezte a duci kislányt. Nem is olyan rossz hely Óperencia. Nem is olyan gáz a világvégén ebédelni.
– Igenis gyönyörű vagy! – szólította távolról egy vékony cérnahang.
– Van itt valaki? Hm, furcsa hangok, tiszta varázslat.
– Én. – A hang gazdája láthatatlan.
– Hol vagy, valaki?
– Itt vagyok, pszt! Nem ott, itt! Nézd a karom! Nyújtom.
– Te vagy, Cérna? Jaj, de jó! Megismerem a hangod!
A Cérnasrác ekkor felugrott az Óriás karfás székére, onnan az asztal sarkába mászott. Persze még így is jó távol volt Lilitől.
– Ki más volna! Feküdj hasra és kússz ide hozzám! – mondta Lilinek.
– Nagyon vártalak!
– Ha idejössz, együtt kiosonunk. Gyere utánam, szorosan tapadj rám!
– Nem lesz semmi baj?
– Nem lesz semmi baj! Gyere!
– Tapadok, pillanatragasztó vagyok.
Lili izgatottan megfogta Cérna derekát. Halkan átkúsztak az asztal szélére.
De a karfás széket már nem érték el. Amikor is egyszer csak egy nagy tenyér alá kerültek.
Óriásné pörköltös keze lefogott egy tányért és egy mozdulattal besöpörte a két menekülőt.
– Hangyákat fogtam. Kettőt.
– Te vak vagy? Nem hangyák, gyerekek. – Lili persze nem hagyta magát.
Óriásné lelkesedését Lili iránt nem lehetett elvenni, csak nehogy ez legyen a vesztük, ez az örömujjongás: – Cukik! – kiabált, becézte őket. – Imádom a kiscsajt! Most már az enyémek vagytok!
– Vigyázz, csípnek! Akkor mi megyünk, viszlát! Lili igen bátran félbeszakította Óriásné örömét. Most már az ő derekát fogta a Cérnasrác.
Óriásné igen kínosan vihogott:
– Ó! Nem mentek ti sehová. Van kedvetek játszani velem? Úgy unatkozom mindig ebéd után. Annyi ötletem van, például…
Lili bemérgesedett: – Játszik veled a bokád!
Ilyen együgyű Dromedárnét még nem látott. Aki egyszerűen nem érti, hogy nekik semmi kedvük játszani. Szépen távoznak.
– Ne bosszantsd fel! Lili, kérlek, akkor végképp nem enged el. Győzzük meg! Cérna próbálta Lilit lenyugtatni.
– Nézd, hogy rázza magát – kacagott Lili. – Pörög a háj! Gyűrődik, fröcskölődik a derekán. Akkora nagydarab derék ez a nő!
– Lili, ha jót akarsz, dicséred. Legyél kedves vele!
Cérna összeszedte minden bátorságát és felkiáltott: – Hé, te, ott fenn! Behemótné, gyönyörű a vörös ruhád!
Óriásnénak sem kellett több, ebbe belepirult. Akár a cékla, olyan vörös lett.
– Hízeleg a cukipofa! Köszönöm Pöttömpalkó! Édes ez a Kiscsávó!
A Cérnasrácot persze a pöttömpalkózás jól felidegesítette. De becsukta a szemét és elszámolt némán háromig.
– Szereted a…?
– Szereted a…?
– Megvan, a Bálnafogat? – mondta ki végre Cérna.
– Huh! – Lili megkönnyebbült.
– Imádom! A kedvenc tengeri emlősöm.
Cérna kitett az asztalra hármat. Pont annyit kapott Bálna barátjától.
Óriásné lelkesen elfogadja az ajándékot.
– Ó, ez kedves tőled.
Soha semmit nem imádott annyira, mint kapni. Minél többet kapni.
És aki adott neki, azt örökre szívébe zárta.
– Szia! – mondta halkan Lili. – Akkor mi megyünk is.
– A fiú mehet, te itt megvárod. A lány marad! Az nagyon cuki!
– Micsoda kapzsi nő! – értetlenkedett Lili.
Cérna újra összeszedte minden bátorságát:
– Ha adok még egy ajándékot, elengeded Lilit?
– Imádom – lelkesedett Óriásné.
– Nézd, hogy sóvárog. Remeg a teste. – Lili kuncogott.
Egészen elváltozott, mézes-mázos hangon kérdezte Cérna: – Mit szeretnél, te gyönyörű asszony?
– Hát, nem is tudom, várj csak! A világszép igazgyöngyöket a tenger fenekéről, az volt régen az álmom! Ha hozol nekem, elengedem a lányt.
– Meglesz!
Na, Lili erre már kiakadt: – Bolond vagy te, Cérna! Itt nincsenek gyöngyök, az csak a Déltengerben terem. Ahol korallok vannak, hatalmas szirtek. A Déltenger meg olyan messze van, hogy odáig sosem jutsz el. Nincs az a Kormorán, aki odáig repül. Nincs az a Bálna, akinek a gyomrában addig kibírod az utat. Elment az eszed?
– Ha más választásom volna… De nincs. Indulok! Itt várj meg! Ígérd meg, hogy megvársz!
– Jól van, na. Addig itt dekkolok, szagolom ezt a Dromedárnőt. De ha megesznek az óriások, mármint ha feltálal vacsorára, akkor nem tudlak megvárni.
Lilinek könny gördült ki a szeméből.
– A gyöngyöket jobban szereti, nyugi, szia! Visszajövök, ígérem.
Lili leült a tányér szélére, mit tehetett volna? Tudta, hogy ez a várakozás örökké fog tartani. Legalább karácsonyig vagy tavaszig. Az örökké meg hosszú idő. Akkor is, ha egyszer véget ér. Oda sem nézett többé, fusson csak el a fiú, fuss, fuss, fuss!
