A francia kommün jelszava az ellenforradalommal szemben az volt: hiéna ellen hiéna. Mi is úgy fogunk küzdeni a huligánokkal szemben, mint a hiéna: kérlelhetetlenül és irgalmatlan erővel – a Tanácsköztársaságban így búcsúztatták a monitorlázadás során életüket vesztő vöröskatonákat. Ki gondolná, hogy nem a rettegett Szamuely Tibor tartotta ezt a beszédet, hanem egy okulárés asszony, Gárdos Mariska (1885–1973). Ha a szovjetköztársaságot vezető férfiak nemcsak deklarálják a nők politikai emancipációját, hanem csak egyetlen nőnek is helyet szorítanak maguk mellett a kommün kormányában, akkor jó eséllyel Gárdos Mariska lehetett volna a proletárdiktatúra női népbiztosa. A magyarországi nőmozgalom történetének kiemelkedő alakja volt az életében csapások sorát elszenvedő asszony, aki annyira szenvedélyesen képviselte a női egyenjogúsítás ügyét – amit a politikai pártok közül elsőként a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) tűzött zászlajára Magyarországon –, hogy amikor eljutott Párizsba, szabályosan felháborodott azon, hogy a Panthéonban eltemetett nagyságok között egyetlen „Madame-ot" se talált. Az nem különben dühítené ma, hogy a forint bankjegyeire az 1946-os bevezetés óta még mindig nem került föl egyetlen nő sem (a „keresztény-konzervatív” Horthy-rendszer pengőin legalább szerepelt pár, igaz, csak modellek, akik megtetszettek a grafikusoknak), pedig Zrínyi Ilonától Hugonnai Vilmáig elég nagy lenne a választék.
Gárdos Mariska 1885. május 1-jén született a Somogy megyei Nagyberényben, de egyéves korában Budapestre költözött a család, édesapja ugyanis az Óbudai Hajógyárban kapott munkát. Nagyon szegény proletárcsaládból származott, édesanyja tizenkét gyermeket szült, de közülük csak négy érte meg a felnőttkort. Gárdos Mariska visszaemlékezése, az 1961-ben megjelent Szállj gondolat… szerint a nyomorúság általános volt: „nemcsak az én anyám volt hős, de minden proletáranya az: a szájukból elvont falatokkal táplálták gyermekeiket”. Egy betegség miatt nagyon kicsi korában elvesztette a látását, és csak hatéves korában nyerte vissza. Idős korában végleg megvakult, de továbbra is előadások sorát tartotta.
A munkásmozgalommal édesapja és bátyja révén került kapcsolatba: már kislányként csillogtatta szavalókészségét a pártrendezvényeken és munkásmatinékon, tizenöt éves korában az MSZDP-be is belépett, miután elvégzett egy kereskedelmi szaktanfolyamot. Szervezője lett a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakegyletének, botrányt csinált abból, amikor többen is halálukat lelték az akkor még a Rákóczi úton található Párisi Nagy Áruház 1903-as leégésekor, mert az üzletek tulajdonosai profitéhségből nem tartották be a tűzvédelmi előírásokat. Azonban egyre inkább a női egyenjogúság kivívását tekintette elsőrendű feladatának: 1902-ben egyik megszervezője volt a Nők Asztaltársaságának, 1903-ban pedig ő kezdeményezte a Magyarországi Munkásnő Egyesület megalapítását.
1905-től újságíróként dolgozik, az ekkor induló Nőmunkás című szociáldemokrata nőmozgalmi lapot szerkesztette, de – amúgy kiváló – cikkei helyett elsősorban legendássá vált szónoklatairól lett emlékezetes. Egy Ady Endrének tulajdonított, a nagyváradi Szabadságban 1904. január 19-én megjelent cikk a következőképp mutatta be a tizennyolc éves Gárdos Mariskát: „A szocializmus keblén igazi piros szegfű Gárdos Mariska, féket nem ösmerő, igazi agitátor tehetség. Egyike a legérdekesebb női jelenségeknek. Magyarországon valószínűleg egyedül áll. Adott alkalommal óriási tömegeket tudna fanatizálni.” Népszerűsége miatt névtelen rágalmazó cikkek sorozatával kellett hadakoznia. 1907-ben például azt igyekeztek elterjeszteni róla „keresztény-konzervatív” ellenfelei, hogy kilencszobás lakása van.
1909-ben kudarcos házasságot kötött Bresztovszky Ernő újságíróval – az „Internacionálé” magyarra fordítójával –, amelynek válás lett a vége, kisgyermeke pedig betegségben meghalt. Megrázó története a memoárjának, amelyben leírja, hogy halott kisbabája mellett kellett befejeznie egy cikket, amelyet lapzártáig le kellett adnia. Magánéleti tragédiái elől tehát a munkájába menekült, és még több feladatot vállalt a munkásmozgalomban: vezetője lett az Országos Nőszervező Bizottságnak.
Harcolt azokkal a polgári feministákkal, akiknek megfelelt, hogy a korabeli magyar cenzusos férfiválasztójogot kiterjesszék a nőkre. Mivel így csak a diplomás és jobb módú asszonyok szavazhattak volna, a baloldali kritikusok szerint e feministák a részleges női választójog elfogadásával elárulták a demokrácia ügyét. Gárdos Mariska sem adta alább az általános és titkos választójognál, amelyet a munkásférfiknak és munkásnőknek együtt kell kivívnia: „Nekünk (…) szemernyi politikai jogunk sincsen, annál is inkább, mert férfitestvéreink is ki vannak abból zárva. Azért én azt ajánlom, hogy a külföldön követett harczi modortól eltérően – ne a férfiaktól különállva, hanem velük szolidaritást vállalva, folytassuk tovább politikai jogok kivívására irányított küzdelmünket, hogy végre elérhessük már vágyaink vágyát, az általános titkos választójogot” – így beszélt harcosan a nőmunkások 1905. április 24-i országos értekezletén.
1912-1913-ban nagy sikerű előadókörutat tett az USA-ban, hazatérve azonban kicsit háttérbe szorult egy másik jeles nőmozgalmár, Buchinger Manó vezető szociáldemokrata politikus felesége, Ladányi Szeréna mögött. Az első világháború idején pedig óriási csapás érte Gárdos Mariskát, amikor második férje gyakorlatilag teljesen megrokkanva került haza a frontról.
Az MSZDP tagjai és különösen nőpolitikusai sokat tettek a világháborús „elnyomorodás” idején a hátországi családok életkörülményeinek javulásáért. Miközben a polgári lapok sokszor csak odáig jutottak a segítségében, hogy reformételként a „bükkmakklevest” propagálták, mint ízletes és tápláló étket a háztartást vezető asszonyoknak, addig a szociáldemokraták igyekeztek felmérni a probléma súlyát. A Magyarországi Nőmunkások Országos Szövetségének szervezőbizottsága kérdőívekben tudakozódott az üzemekben dolgozó nőmunkások helyzetéről, az eredmények ma is döbbenetesen hatnak, a felmérés a Politikatörténeti Intézetben kutatható. Az egyik tizenhét éves munkáslány tíz (!) személyt támogatott a keresetéből, kávét (vélhetően csak kávépótlékot) reggelizett, levest és főzeléket ebédelt és vacsorázott. Egy másik, másfél óra alatt a munkahelyére érő, tizenöt éves lány hat személyre keresett, kenyeret reggelizett, babot és néha krumplit ebédelt és vacsorázott. Egy idősebb, már férjezett asszonynak pedig csak hamislevesek jutottak – árulkodik a statisztika. Csoda-e, hogy az éhező, nehéz fizikai munkát végző munkásnők, akiktől még a választójogot is megtagadták, a Magyar Nemzeti Tanács mellé álltak, és fontos szerepet játszottak az őszirózsás forradalom 1918. október 30-31-i győzelmében.
Gárdos Mariska az 1918-1919-es forradalmak idején aztán ismét beszédek sorát tartotta, többek között ő búcsúztatta az 1919. június 24-i ellenforradalmi kísérlet leverése során elesett vöröskatonákat. 1919 júniusában a szociáldemokraták és a kommunisták egyesüléséből létrejött párt (előbb Magyarországi Szocialista Párt, majd Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja) kongresszusát követő országos nőértekezleten ismét beválasztották a magyarországi nőmozgalom vezető testületébe. A proletárdiktatúra bukása után ő is emigrált, csak 1932-ben tért haza Magyarországra. Az egyre fenyegetőbb légkörben se nyugodott, továbbra is szemináriumokat és előadásokat tartott, cikkeket írt – nem egynek közlését nem engedélyezték, előadásaiból rendőrségi ügy lett. Kíméletlenül támadta ugyanis a fasiszta és náci nőpolitikát: „Alattvalóvá és tenyészállattá akarják süllyeszteni a nőt, akinek kizárólagos hivatása legyen kiszolgálni a nemzeti hőst és ágyát melengetni” – írta „A fasiszta ábécé nők számára: szülj és szolgálj!” című 1933. április 30-i Népszava-cikkében. Nem sokkal később pedig a náci könyvégetéseket támadta a Nőmunkásban közölt „Máglyán a német kultúra” című írásában.
A Horthy-rendszerben többször is bíróság elé kellett állnia, 1936-ban öt hónapos börtönbüntetésre ítélték, amit 1937-ben le is töltött. A második világháborút követően már a Magyar Kommunista Pártba (MKP) lépett be, és alelnöke lett a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének (MNDSZ). 1971-ben a Magyar Nők Országos Tanácsának örökös tiszteletbeli tagjává választották. A magyarországi nőmozgalom hőskorának történetét A nő a történelem sodrában című, 1942-ben megjelent könyvében írta meg. Mivel ezt a művet mára teljesen elfeledték, épp ideje, hogy Dúró Dóráék egy könyvdarálós performance-szal ennek is reklámot csináljanak.
