Kentaurbeszéd – Markó Béla: Centenáriumi tanulságok

„Holott emlékezni kell, emlékezni érdemes, de nem mindegy, hogyan. Nem a múlt megidézése tesz nekünk igazán rosszat, hanem az úgynevezett szelektív memória.”

Miközben a láthatatlan, de mindenütt jelenlevő vírusok majdnem pontosan száz esztendővel a sok millió lelket elpusztító spanyolnátha után egy újabb világjárvánnyal ülik a maguk morbid centenáriumát, talán nekünk is több időnk juthatna, hogy a mostanában ugyancsak megsűrűsödött történelmi évfordulók hasznán vagy haszontalanságán elgondolkozzunk. Elsősorban azon, hogy a szintén sokmilliós emberveszteséget okozó világháborúból és az azt követő békeszerződésekből okultunk-e valamit.

Két hosszúra nyúló ünnepség-, illetve megemlékezés-sorozatot is végigkövethettem, élőben úgymond, az egyik az 1918. december 1-i Gyulafehérvári Román Nagygyűlés centenáriuma volt Romániában, a másik pedig az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés idei tetemre hívása Magyarországon és persze Erdélyben, meg másutt, ahol még élnek magyarok az utódállamokban. Néhány magyar és román történész valóban higgadt és pontos, olykor könyörtelen látleletét kivéve, igazán kevés tanulságot sikerült megfogalmazni mindkét oldalon az eltelt száz esztendőről. Azonkívül, hogy sokak szekrényében alig-alig alig pihent meg a vitézkötéses bocskai, a túloldalon meg néhány kozmopolitának hitt román politikus is magára öltött egy hímzett inget, más hozadéka nem nagyon volt az egésznek. Kára viszont igen, hiszen ezeknek a centenáriumoknak az lehetett volna a céljuk, amiről szó sem esett: hogy mit is kellene kezdeni az időnként hullámzó, de összességében évszázadosan rossz magyar-román, magyar-szerb, magyar-szlovák vagy magyar-ukrán viszonnyal, és hogyan lehetne tartósan élhetővé tenni a Kárpát-medencét. Semmiképpen sem úgy, hogy az éppen június 4-ét, vagyis szétszakításunk dátumát a Magyar Összetartozás Napjává nyilvánító – enyhén szólva kissé groteszk, kissé gyermeteg – magyar döntésre rátromfolva a román parlament az amúgy is állandóan feszültséget okozó december 1-je mellé nemrég nemzeti ünnepként törvénybe iktatta ezt az évfordulót is. Mondanom sem kell, ők azt ünneplik immár kétszer is, amit mi gyászolunk. Bár ezek szerint június 4-én mi is úgy teszünk, mintha ünnepelnénk, ami nincs, csak virtuálisan, csak „a magasban”, ahogy Illyés Gyula mondta: a közös hazát. Ismétlem, összeírtak, összeszónokoltak tücsköt-bogarat ebből az alkalomból itt is, ott is. Összeolvastam én is mindenfélét magyarul és románul, és legalább annyi mégis maradt belőle, hogy ha a mostanában remegő lábbal, rémült pillantásokkal csakis választóik tekintetét kereső politikusokon múlik, akkor egyhamar megint nem lesz ebből igazi megbékélés. Pedig egyszer már úgy tűnt, hogy lesz, nem is olyan régen, a kétezres évek elején, míg kiderült, hogy „az sem az volt”, ahogy Svejk mondaná.

Én ugyan nem bíznám filozófusokra az államot, ahogy Platón tette volna, de a történelmi konfliktusok okainak kiderítésére alkalmasabbnak tűntek a nagy emlékezetpolitikai giccsparádé közepette a történettudósok. Mármint azok, akik tényleg tudósként közelítették meg témájukat, és csak arra használták a konjunktúrát, hogy nagyobb közönségnek mondhassák el az igazságot. Ami egyébként egyaránt kényelmetlen mifelénk románoknak és magyaroknak is. A románoknak azért, mert megoldást ígértek egykor nekünk, és legalább most számot kellene adniuk a százéves szószegésről, ehelyett továbbra is szőnyeg alá sepernek mindent. Mi, magyarok pedig makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy semmi bűnünk a trianoni katasztrófában, és emiatt sem újragondolni nem vagyunk hajlandók, amit egykor elrontottunk, sem kidolgozni valamilyen stratégiát a szomszédainkkal való kiegyezésre. Illetve időről időre mintha mégis beindulna a párbeszéd, például Romániában a románok meg magyarok között, és Románia és Magyarország is közeledni látszik egy-egy pillanatra, aztán ismét legyőzi a jövőt a múlt, ismét elkezd örülni az egyik nemzet annak, amit sirat a másik.

Holott emlékezni kell, emlékezni érdemes, de nem mindegy, hogyan. Nem a múlt megidézése tesz nekünk igazán rosszat, hanem az úgynevezett szelektív memória. Hogy a románok máig emlékeznek a Trianon előtti Erdélyben elszenvedett sérelmeikre, de felejtik mindazt, amit velünk tettek 1920 után. Mi pedig természetesen emlékszünk arra, hogy mit ígértek Gyulafehérváron, és mit nem teljesítettek azután, de nem beszélünk a Trianon előtti Erdély etnikai arányait figyelmen kívül hagyó magyar politikáról. Ráadásul feledésbe merült az is, hogy erdélyi eleink még a múlt század húszas éveiben képesek voltak erős kritikával és önkritikával kidolgozni egy olyan politikai, társadalmi és kulturális jövőképet, amelynek összmagyar stratégiaként is kellett volna működnie, de sajnos, csak 1989 után sikerült ideig-óráig folytatnunk azt, ami akkor még a kezdet kezdetén megszakadt. Pontosabban: ne legyek igazságtalan, mert politika nem lett belőle, de irodalmi élet igen, és nem is akármilyen. Azt is mondhatnám, hogy az irodalom túlélte a politikát.

A Kiáltó szóra gondolok, Kós Károly kiáltványára, amelynek 2021-ben szintén megülhetnénk a centenáriumát, és ebből az alkalomból talán sikerülne tudatosítani, hogy a sokak által ismert, nagy lendületű, patetikus, szinte szabadvers-szerű felhívásnak folytatása is van, egy második és harmadik rész, Zágoni István, illetve Paál Árpád a szerzőjük. Bár irodalmi értékükben meg sem közelítik a Kós Károly által írt első részt, politikai jelentőségük ugyanakkora lehetne, ha minél többen vennék a fáradságot, és végigolvasnák a teljes röpiratot. A Trianon utáni bénultságban ugyanis ez a három fiatal értelmiségi arra szövetkezett, hogy a csodavárás helyett cselekvésre szólítják a Magyarországtól elszakadt kétmilliós erdélyi magyarságot. „Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak” – mondja Kós Károly, ami akkor valószínűleg illúzióromboló, sőt, kiábrándító szentenciaként hathatott sokakra. Csakhogy Kós Károly felmutatja a kényszerű önállóság történelmi hátterét is, ami viszont mégis lelkesíthette azokat, akiket Trianon nyilván porba sújtott, és egyúttal ez az érvelés alapjául szolgált az irodalomban – és a művészetben – így vagy úgy máig élő transzilvanista ideológiának: „(Romániának) nem szabad elfelejtenie, hogy mi nem az egységes magyarságtól elszakadt egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel, tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni, és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani. Erőnket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük, sokszor próbáltuk, mennyit bírunk.” Végül pedig a célokat is összefoglalja: „Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásából ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása.”

Nos, ezt és eddig szokás idézni a röpiratból. De ha hozzáolvassuk a Zágoni István és Paál Árpád által fogalmazott részletes programot is, kiderül, hogy ez a három erdélyi fiatalember, írók, újságírók mindhárman, milyen precízen építették fel egy válságos pillanatban ezt a közös stratégiát. A Zágoni István által írt fejezet (A magyarság útja) némi stílromantikus bevezető után pontról pontra visszatekint a XIX. század második felének magyar politikájára, és bevallottan azt akarja bebizonyítani, hogy a sokak által propagált passzív rezisztencia akkor is csak rövid távon hozott eredményt, és egy idő után fel kellett adni. Nagyon is időszerű volt 1921-ben erről beszélni: „A passzivitás fogalma zavaros tartalmatlansággal röpköd a levegőben” – jellemzi Zágoni a Trianon utáni közhangulatot. Részletesen elemzi a Deák Ferenc-i passzív rezisztencia okát és célját, és végigkíséri a kiegyezés előtti és utáni erdélyi román politikusok küzdelmét is, aminek időlegesen szintén része volt a passzív rezisztencia a politikában, de emögött akkor is folyamatos közösségépítő munka zajlott, nem beszélve az egyre erősebb nemzetközi jelenlétről. Zágoni István befejezésül konkrétan felsorolja az erdélyi magyar önállóság feltételeit, a területi autonómiától az anyanyelvű oktatásig és kultúráig, beleértve a sajtószabadságot és más szabadságjogokat is.

A harmadik szerző, Paál Árpád a lehetséges politikai eszközöket veszi számba, az általa írt fejezet címe: A politikai aktivitás rendszere, és a szövegben aztán úgy magyarítja az aktivitást, hogy: cselekvőség. Jogászként ő hozza fel a legtöbb érvet az önállóság mellett, és ő megy el tulajdonképpen a legmesszebbre: „A Romániához csatolt magyarság az új államhelyzetben nemzetközileg elismert külön nemzetté változott, melynek saját új állama irányában is közjogai vannak, s ezek védelmét a Népek Szövetsége előtt is igényelheti.” Máig megszívlelendő, amit az erdélyi magyar politika kettősségéről mond: belül pluralizmusra, de kifelé egységes politikai fellépésre van szükség. Bizony nem ártana végigolvasni közelebbi vagy távolabbi múltunk dokumentumait, hogy ne találjuk fel újra meg újra a spanyolviaszt.

Persze nem véletlen, hogy Kós Károly költői, de az önállóság esszenciáját mérnöki pontossággal megfogalmazó kiáltványa túlélte ezt a száz évet, míg Zágoni István és Paál Árpád „mellékleteit” sokkal kevesebben „lájkolták”, ahogy ma mondanánk. Hiszen az irodalom nemcsak azért győzte le a politikát ezúttal is, mert Kós nagyobb írói tehetség volt, hanem mert az irodalmi transzilvanizmus valóban végig életképes ideológiának bizonyult, vagyis az Erdélyben született irodalom többé-kevésbé sajátos entitásként működött a magyar irodalom egészén belül is, a politikai transzilvanizmus viszont, objektív és szubjektív okokból, kudarcot vallott a két világháború között, majd a kommunizmus idején természetesen szó sem lehetett róla, s csak az utóbbi három évtizedben, vagy annak is csak az első tizenöt-húsz esztendejében támadt fel újra. De ennek a száz évnek a nagyobb részét éppen hogy az irodalmi-kulturális transzilvanizmus, az így vagy úgy önállóan működtetett művelődési intézményrendszer segítségével vészelték át az erdélyiek, és csak erre támaszkodhattak, mialatt Bukarest vagy Budapest próbálta magához édesgetni az itteni magyar politikát. Pedig az erdélyi politika is, akárcsak az irodalom, valami egészen fontosat tudhatna hozzáadni ahhoz, amit sokszor mindkét fővárosban felejteni látszanak: a toleranciát. A Kiáltó szó szerzői nem „békülékenyek” voltak (Paál Árpádot kétszer is halálra ítélték a románok, többek közt azért, mert Székely Köztársaságot akart létrehozni), hanem a „megbékélést” pártolták, a párbeszédet és a méltányos együttélést, mert más kiutat nem láttak.

Tetszik, nem tetszik, ma is ez az alternatíva: lehet idegengyűlöletet szítani, lehet migránsozni nyakra-főre, lehet „sorosozni”, lehet szidni Nyugatot, lehet bezárkózni, lehet autarchiáról álmodozni, de akkor előbb-utóbb tényleg Erdély nélkül maradunk. Mármint erdélyi magyarok nélkül. Akik közül néhányan egy-egy budapesti stallumért cserébe teli szájjal hirdetnek majd keresztes háborút mindenféle másság ellen, hogy hűségüket bizonyítsák, és közben azt hangoztatják, hogy azért mentek el Erdélyből, mert nem bírták elviselni a többség intoleranciáját. Igen, aki itt toleranciát kért, ott gyakran intoleranciát hirdet. Nemcsak a románok feledékenyek. Mi is azok vagyunk! Jó lenne emlékezni végre, hogy száz évvel ezelőtt is tudtuk, mit kellene tenni. Tudták a Kiáltó szó szerzői és Bánffy Miklóstól Tamási Áronig még sokan – őket sem ártana újraolvasni.