Előfizetés

Bóta Gábor: Rémálom

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.12.06. 15:31
Meyerhold és az ellene forduló anyja (Mucsi Zoltán, Fodor Tamás)
Fotó: Mészáros Csaba
Fodor Tamás elképesztően érzi a darab stílusát, amely az 1930-as évek Szovjetuniójában játszódik.
A III. Richárd betiltva előadásában a rémálom a valóságból táplálkozik és a valóság maga is rémálom. A Franciaországban élő, francia nyelven író, de az egykori romániai diktatúrában harminc évet lehúzó Matei Visniec zsigerekbe menően tudja, milyen a félelem légköre. Milyen az, amikor a falnak is füle van, akár még családon belül is. Annyi minden miatt kell rettegni, hogy a parázás már mániává válik. Ezért némiképp groteszkbe fordul, nevetséges lesz. A tragikus keveredik a komikussal, a szörnyű a röhejesen pitiánerrel. Annyi a képtelenség, hogy ez válik természetessé, de azért megszokni sohasem lehet. Kifigurázni, megmutatni a fonákját, éles szemmel leleplezni a hazugságait, pellengérre állítani, miközben azért megmarad a lidércnyomás, viszont lehet, a VÁDLI és Szkéné Színház közös produkciójában, Szikszai Rémusz remek rendezésében. Fodor Tamás elképesztően érzi a darab stílusát, amely az 1930-as évek Szovjetuniójában játszódik. A már híres Vszevolod Emiljevics Meyerhold a III. Richárdot rendezi. De állandóan belepofáznak fölülről. Még maga Sztálin is megjelenik, őt és még több mindenkit formáz meg Fodor, és lerí róla, hogy ezt halálosan élvezi. Kezdetben csaknem mézesmázos. Úgy tesz, mintha esze ágában sem lenne beleszólni semmibe. Sőt, ő a méltán neves rendező nagy tisztelője. Szinte csak érdeklődőként beóvakodott a próbára, a világért sem akar zavarni. De azért ridegen fölényes a mosolya, hamisan behízelgő modora álarcnak tűnik. Könnyed diskurálásába kemény hangsúlyok, parancsoló, fenyegető gesztusok vegyülnek. A kétszínűség megtestesülése. Azt se lehet neki elhinni, amit kérdez. Bratyizós leereszkedése félelmetes. Fodor tud lidércesen dermesztő lenni, de azért kaján játékossággal, vaskos eszközöket is bátran használva karikatúrát is rajzol. Nyelvet öltöget a lidércnyomásra. Pajkos, vagány rosszcsontként kifigurázza. Mucsi Zoltán Meyerholdként szeretné, ha dolgozni hagynák. Szabadságra vágyó értelmiségi. Izgatja a darab, elmélyülten, kísérletezve akar próbálni. Hadakozik, érvel, igyekszik elfogadható kompromisszumot kötni, de azért az csak megakad a torkán, hogy az elaljasodott gyilkos, hatalommániás III. Richárdból netán pozitív hőst kellene formálni. Letargiába esik. Nem hinném, hogy Mucsinál jobban magyar színpadokon búskomoran, melankolikus elveszettséggel lógatni a fejét bárki is képes lenne. Megmutatja a lesajnált értelmiségit, aki nem tud igazán kiállni magáért, másokért sem nagyon, mégis lételeme a szabadság. Civil emberként bizonyos megalkuvásokra, meghunyászkodásokra hajlandó, de művészként, csak és kizárólagosan igazat mond. Akkor is, ha majd, mint esetében, ezért főbe lövés jár. Nagypál Gábor az a színész, aki III. Richárd szerepével küzd. Ő inkább berezelős fajta. Szívesebben játszana szép szerelmes hőst, politikai felhangoktól mentesen. De azért becsvágyó, vonzza is a hatalmas feladat. Benne Meyerhold irányában van megfelelési kényszer. Érzékelhető a főnök-beosztotti viszony, ugyanakkor az is, hogy régi alkotótársak, olyan szenvedélyesen perlekednek egymással, mint két szerelmes. Ilyenkor felszabadulnak, ez a lételemük, próba közben mernek őszinték lenni. Mulatságos, amikor a szerepkonvekcióknak megfelelően a színész minél nagyobb púpot akar a hátára rakatni. A rendező pedig egyre kisebbet. Próbálgatják a különböző méretű műpúpokat. Eljutnak a csaknem észrevehetetlenül kicsiig. Majd Meyerhold kiböki, hogy úgy, ahogy van, teljesen fölösleges bármilyen púp. A színész kiguvadt szemekkel, döbbenten néz. Kiakad, értetlenkedik. Úgy gondolja, hogy ehhez a szerephez ez elengedhetetlen, púp nélkül egy tapodtat sem. Aztán, ahogyan az általában lenni szokott, győz az erősebb kutya. Merthogy azért van akik fölött Meyerhold is hatalmat gyakorol. Például a súgó és egyben színházi mindenes feltétlenül ilyen kiszolgáltatott pára. Bánfalvi Eszter alakítja, ő adogatja például készségesen a különböző méretű púpokat, megcsinál bármilyen kulimunkát. Amúgy színésznő, csak egy balesete miatt nem mehetett bizonyos ideig színpadra. Már mehetne, de nemigen akarják visszahelyezni eredeti funkciójába, ezért joggal érzi magát elnyomottnak. Nem véletlen, hogy Bánfalvi Meyerhold felesége, Tánya is. Otthon, bár nagy pocakúan várandós, szintén ő a kiszolgálószemélyzet, hiszen ura csak az alkotásra tud figyelni. Bánfalvi eljátssza a férfiakat kiszolgáló nők kiszolgáltatottságát, odaadását, aggódó féltését. Igyekszik óvni férjét a megpróbáltatásoktól, a családra való hivatkozással szeretné lebeszélni a konfrontálódásokról, arról, hogy bármilyen formában is, húzogassa az oroszlán bajszát. De persze mindhiába. Az igazi művész kénytelen a maga útján járni, akkor is, ha nem sikerül bejárnia azt. Ezért Meyerhold is makacs. Nem alkalmas arra, hogy másmilyen legyen. Hosszú távon lehetetlenség behódolásra késztetni, inkább nekimegy a falnak. Nem megvehető, nem válik belőle készséges mameluk. A produkció bemutatja azt a folyamatot, hogy Sztálin diktatúrája kezdetben kesztyűs kézzel bánva vele hogyan akarja beolvasztani, az érdekeinek szolgálatába állítani, majd hogy lesz mind fenyegetőbb, durvább, s jut el a kínzásokig, tömlöcbe vetéséig, végül mint ádáz ellenséget kivonva őt a forgalomból, a megöléséig. Kaszás Gergő joviálisnak látszani akaró, korlátoltan vonalas börtönőrként elénk tárja korunk emberét, a fejbólintó Jánost. Akinek legfontosabb tulajdonsága a lojalitása. Ha majd nem lesz szükség rá, őt is eltakarítják az útból, vagy készséggel szolgál bármilyen más feljebbvalót. A fenntartások nélküli lojalitás elképesztő szituációkhoz, szörnyűségekhez vezethet. Fodor adja Meyerhold apját, anyját egyaránt – az este kicsit az ő bravúros show-ja –, és bizony ez olyan korszak, amikor a szülő nem átallja feljelenteni a fiát. Szikszainak nem lehet túl kedvező véleménye arról, hogy milyen irányba mennek a dolgok. Az előadás végére kesernyés, pazarul kivitelezett bohóctréfát iktat be. Meyerhold felesége túlhordva a gyermekét, keservesen hosszan szül. Végül csak megszületik az óriásbébi és a pólyából hirtelen kidugja a fejét Fodor, akiről asszociálhatunk Sztálinra, a feljelentő apára, de egy nemtelen bizottság elnökére is, akit szintén megformált. Ilyen az új nemzedék. Előttünk a szép, új világ!

Hegyi Iván: Huszonhét, huszonnyolc

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.12.06. 14:54
A Canned Heat Woodstockban
Fotó: Wadleigh Maurice / AFP - Collection Christophel
A Canned Heat imádta volna Szilágyi György klasszikus monológját: „Hanyas vagy? Huszonnyolcas? Mi félszavakból megértjük egymást.” Mert a zenekar elnevezése Tommy Johnson 1928-as Canned Heat Blues című száma nyomán született, és ugyanabból az esztendőből származó dal volt a texasi Henry Thomas Going up the Countryja, amelyet a Canned Heat átütő sikerrel dolgozott fel negyven évvel később.
Szilágyi szövegét 1976-ban mondta mikrofonba először Kálmán György. Addigra a „vak bagolynak” becézett Alan Wilson már régen nem élt. Huszonhét éves korában halt meg, mint Jimi Hendrix, Brian Jones, Janis Joplin, Jim Morrison. (Egyszer valakinek meg kellene írni a Mennyi voltál? Huszonhét! című művet is.) A zenekar-alapító Wilson a blues tudósa volt, igyekezett feltárni és minél alaposabban megismerni-megismertetni a műfaj múltját. Ezért lett bagoly. Meg azért, mert botanikai könyveket is előszeretettel olvasott, és azzal a lakókocsival járta az erdőket, amelyet a Canned Heat másik fazonjától, Bob Hite-tól kapott. Vaknak pedig azért hívták, mert nagyon gyengén látott. A fáma szerint megesett, hogy egy lagzin, amelyen vendéglátó zenét nyomott, a szünetben rátette a gitárját az esküvői tortára. Nem volt emeletes az öröm... Hite-ot „Medvének” nevezték, de ő sem élt sokat. Harmincnyolc volt, amikor a hollywoodi Palomino Club öltözőjében összeesett, egyáltalán nem függetlenül a drogtól. A „Medve” az „Üvöltő Farkasért”, Howlin' Wolfért rajongott, és rendre a legendás bluesénekes, -gitáros számait hallgatta, amikor művészi pályája felívelése előtt egy lemezboltban dolgozott. Wilson holttestét Hite kertjében találták meg hálózsákban. Hogy miért halt meg, azt sosem sikerült minden kétséget kizáróan megállapítani. Az együttes többi tagjával ellentétben Wilson nem sok sikert aratott a nőknél, ezért hajlamos volt a depresszióra, de senki nem tudja, öngyilkos lett-e vagy véletlen túladagolás okozta végzetét. Azon a napon, amelyen a tetemét felfedezték, a Canned Heat európai turnéra indult volna... Az 1944 karácsonyán született Henry Vestine már-már matuzsálemi kort ért meg fiatalon az égi színpadokra szegődő társaihoz képest: ötvenkettő volt, amikor elhunyt. A basszgitáros Larry Taylor azt mondta barátjáról: „A drogok meg a sikerek kiütötték. Gyakran félálomban szédelgett a színpadon, és egészen más hangnemben játszott, mint a többiek.” Ehhez képest a Canned Heat – Hendrixszel, Joplinnal, a Who-val együtt – lenyűgözte a publikumot 1967-ben, a monterey-i popfesztiválon, majd 1969-ben, Woodstockban (mely grandiózus ifjúsági találkozó valójában Bethelben volt). Adolfo de la Parra, a dobos így emlékezett: „Nagyon fáradt voltam, nem akartam Woodstockba menni, azt hittem, az is csak olyan koncert, mint a többi. Ráadásul Henry Vestine éppen kilépett a zenekarból, mert összeveszett Larry Taylorral, és új gitárosunkkal, Harvey Mandellel még alig próbáltunk. Hazamentem. Skip Taylor, a menedzserünk valahogyan bejött a lakásomba, amelyet kulcsra zártam, és hiába dörömbölt, nem nyitottam ajtót. Végül betuszkolt egy helikopterbe, s abból egyszer csak azt láttam, hogy félmillió ember van alattunk.” Hatvannyolcban egy tizenöt évvel korábbi Floyd Jones-dallal, az On the Road Againnel dobott nagyot a Canned Heat, majd hetvenben Wilbert Harrison 1962-es nótájával, a Let's Work Togetherrel (eredetileg Let's Stick Together) került a brit lista második helyére. Az észak-karolinai Harrison annak idején egyszemélyes zenekarként vette fel a számot: ő énekelt, továbbá szájharmonikán, gitáron és ütőhangszereken is játszott. Nem tudni, Brian Ferry Harrison vagy a Canned Heat előtt tisztelgett, amikor albumának címadó, egyúttal első számának választotta a Let's Stick Togethert. Az viszont biztos, hogy a nagylemez ötödik dala, a 2HB Humphrey Bogartnak szólt. A korong 1976-ban jelent meg; akkor, amikor Vestine örökre eltávozott, s amikor Kálmán a Hanyas vagy?-ot mondta. Lám, a zsenik akár idelenn, akár odafenn, valahol valamiképpen összetalálkoznak.

Aczél Géza, az irodalom „Gézabácsija”

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2020.12.06. 14:26

Fotó: Kácsor Zsolt
AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XIII.
Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.

Húsz évvel ezelőtt, 2000 nyarán kerültem Debrecenbe a Népszabadság tudósítójaként, s mivel nem ismertem a várost, az egyik első dolgom az volt, hogy megnézzem az Alföld szerkesztőségét. Mármint kívülről. Bemenni nem mertem. Bekopogtatni valahová, ahol a megelőző évtizedekben ott ült a magyar irodalom színe-java? Ahol megfordult Weöres Sándortól és Juhász Ferenctől kezdve Lázár Ervinen és Petri Györgyön át Esterházy Péterig és Kovács András Ferencig mindenki? S micsoda szerkesztők dolgoztak ott! Mészáros Sándor, Keresztury Tibor vagy később Borbély Szilárd! Mondom, nekem szentély volt – hát nem mentem be. Pedig fél évig ott laktam éppen a szerkesztőséggel szemközt, a Piac utcán. A főszerkesztőnek, Aczél Gézának csak a hírét, pontosabban a legendáját ismertem különböző irodalmi lapokból és írásokból, de főleg azokból az anekdotákból, amelyekben kizárólag „Gézabácsiként” emlegették. Így emlegette mély szeretettel Grecsó Krisztián is, akinek éppen az Alföld egyik akkori szerkesztője, Keresztury Tibor mutatott be, s éppen Debrecenben – vele is hamarabb találkoztam, mint a magyar irodalom „Gézabácsijával”. Akivel egy debreceni kocsmában – hol is máshol – beszéltem először. Helyi újságírók mutattak be neki, ha jól emlékszem, akkor a Turmix Bárban. Az első, ami feltűnt rajta, a bajusza volt, az a hosszúra eresztett, igazi magyar bajusz, amiből a legszebbeket akkoriban is csak Debrecenben tenyésztették az urak – azokhoz hasonló, szép darabokkal a nem debreceni férfilakosság körében egyedül Kövér László rendelkezik, már amikor a forradalmi hagyományok szellemében hagyja szabadon fejlődni. A második, ami feltűnt, az a nyírségi, finom diftongus, ami Géza bácsi beszédét oly jellegzetessé teszi. (Egyszer felvételről hallottam Móricz Zsigmondot beszélni: mintha Aczél Gézát vagy Zsoldos Barnabást, a rádió híres szabolcsi tudósítóját hallgattam volna. Még a hangszínük is hasonló volt, nem csak a tájszólás.) Ez a bozontos magyar bajusz és az enyhe tájszólás nem illett ahhoz az avantgárd, kassákista költőhöz, ahhoz a radikális lapszerkesztőhöz, akinek a képe bennem élt. Azokhoz a „faltól-falig” kihúzott, központozás nélküli, óriási versekhez sem passzolt, amelyeket később írt. Nem, benne szerencsére nincs semmi megjátszós, semmi „irodalmias” – ám a traccspartit, amit újságírók vagy írók között folytatott, azt bizony fel kellett volna venni diktafonnal megőrzésre, hadd irigykedjen az utókor még jobban. Géza bácsi egyik legjellegzetesebb jellemvonása ugyanis a humora – annyit lehet mellette röhögni, hogy az ember a székről lefordul. Tele van sztorikkal a futball, a sakk, a konyhaművészet, s természetesen az irodalom világából. Ha ő ragadja magához a szót, akkor az asztaltársaság könnyesre neveti magát – s ebből könnyen azt a következtetést vonhatja le a felszínes megfigyelő, hogy Géza bácsi alapvetően egy derűs, jókedélyű, felszabadult, társasági ember. Pedig dehogy. Nem derűs, nem jókedélyű és nem felszabadult, én legalábbis soha nem láttam annak – pedig a hosszú debreceni évek alatt üldögéltünk együtt sörök mellett eleget. Még akkor sem vidám, amikor a legharsányabban nevet és nevettet. Egy tűnődő, töprengő, szorongó, magának való, társaságkerülő ember, akit a sors azzal a fatális tulajdonsággal vert meg, hogy minden asztaltársaságnak ő a közepe – holott ő a társaságot a háta közepére nem kívánja. Elképzelhető persze, hogy nincsen igazam, mert efféle „lelki” dolgokról természetesen soha nem kérdeztem. Annál többet beszélgettünk főzésről: azt például tőle tanultam, hogy ha ez ember a pörköltbe egy fél fej kelkáposztát belefőz, akkor olyan szépséges, bronzos szaftot fog előállítani, amihez ódát lehet írni. (Hadd jegyezzem meg: Géza bácsi kelkáposztával elvarázsolt pörköltjét a nagy ínyenc, Esterházy Péter is a csodálat hangján emlegette éveken át.) Géza bácsiban furcsa kettősség lakik, s ezt a mélyen rejtőző kettősséget egyszer sikerült elkapnom. Nagyon régen írtam róla egy portrécikket Költő a kirakatban címmel a Népszabadságban, az Arcok rovatban, és ehhez az íráshoz kivételesen én készítettem a félkolumnás fotót. De csak azért, mert éppen aznap vettem egy új Nikont, s ki akartam próbálni. Géza bácsi egy bárban üldögélt, én meg kívülről, a kirakaton át lefotóztam, igazi amatőr módon, automata beállítással – s teljesen véletlenül sikerült egy olyan kifejező képet csinálnom róla, hogy a cikk megjelenése napján Szebeni András hívott fel, hogy gratuláljon. Nem értettem, miért gratulál. Pedig elég egyszerű: neki volt szeme a képekhez, nekem, az amatőrnek meg nem. Ő észrevette azt a többrétegűséget, amit a fotó sugall, én meg nem. Én csak évek alatt jöttem rá, hogy miféle titokzatos burkokba képes burkolózni egy lélek – feltéve, ha a külvilág előtt örökre rejtve akar maradni.