Mucsi Zoltán;Fodor Tamás;Szikszai Rémusz;III. Richárd;Szkéné;Meyerhold;

Bóta Gábor: Rémálom

Fodor Tamás elképesztően érzi a darab stílusát, amely az 1930-as évek Szovjetuniójában játszódik.

A III. Richárd betiltva előadásában a rémálom a valóságból táplálkozik és a valóság maga is rémálom. A Franciaországban élő, francia nyelven író, de az egykori romániai diktatúrában harminc évet lehúzó Matei Visniec zsigerekbe menően tudja, milyen a félelem légköre. Milyen az, amikor a falnak is füle van, akár még családon belül is. Annyi minden miatt kell rettegni, hogy a parázás már mániává válik. Ezért némiképp groteszkbe fordul, nevetséges lesz. A tragikus keveredik a komikussal, a szörnyű a röhejesen pitiánerrel. Annyi a képtelenség, hogy ez válik természetessé, de azért megszokni sohasem lehet. Kifigurázni, megmutatni a fonákját, éles szemmel leleplezni a hazugságait, pellengérre állítani, miközben azért megmarad a lidércnyomás, viszont lehet, a VÁDLI és Szkéné Színház közös produkciójában, Szikszai Rémusz remek rendezésében.

Fodor Tamás elképesztően érzi a darab stílusát, amely az 1930-as évek Szovjetuniójában játszódik. A már híres Vszevolod Emiljevics Meyerhold a III. Richárdot rendezi. De állandóan belepofáznak fölülről. Még maga Sztálin is megjelenik, őt és még több mindenkit formáz meg Fodor, és lerí róla, hogy ezt halálosan élvezi. Kezdetben csaknem mézesmázos. Úgy tesz, mintha esze ágában sem lenne beleszólni semmibe. Sőt, ő a méltán neves rendező nagy tisztelője. Szinte csak érdeklődőként beóvakodott a próbára, a világért sem akar zavarni. De azért ridegen fölényes a mosolya, hamisan behízelgő modora álarcnak tűnik. Könnyed diskurálásába kemény hangsúlyok, parancsoló, fenyegető gesztusok vegyülnek. A kétszínűség megtestesülése. Azt se lehet neki elhinni, amit kérdez. Bratyizós leereszkedése félelmetes. Fodor tud lidércesen dermesztő lenni, de azért kaján játékossággal, vaskos eszközöket is bátran használva karikatúrát is rajzol. Nyelvet öltöget a lidércnyomásra. Pajkos, vagány rosszcsontként kifigurázza.

Mucsi Zoltán Meyerholdként szeretné, ha dolgozni hagynák. Szabadságra vágyó értelmiségi. Izgatja a darab, elmélyülten, kísérletezve akar próbálni. Hadakozik, érvel, igyekszik elfogadható kompromisszumot kötni, de azért az csak megakad a torkán, hogy az elaljasodott gyilkos, hatalommániás III. Richárdból netán pozitív hőst kellene formálni. Letargiába esik. Nem hinném, hogy Mucsinál jobban magyar színpadokon búskomoran, melankolikus elveszettséggel lógatni a fejét bárki is képes lenne. Megmutatja a lesajnált értelmiségit, aki nem tud igazán kiállni magáért, másokért sem nagyon, mégis lételeme a szabadság. Civil emberként bizonyos megalkuvásokra, meghunyászkodásokra hajlandó, de művészként, csak és kizárólagosan igazat mond. Akkor is, ha majd, mint esetében, ezért főbe lövés jár. Nagypál Gábor az a színész, aki III. Richárd szerepével küzd. Ő inkább berezelős fajta. Szívesebben játszana szép szerelmes hőst, politikai felhangoktól mentesen. De azért becsvágyó, vonzza is a hatalmas feladat. Benne Meyerhold irányában van megfelelési kényszer. Érzékelhető a főnök-beosztotti viszony, ugyanakkor az is, hogy régi alkotótársak, olyan szenvedélyesen perlekednek egymással, mint két szerelmes. Ilyenkor felszabadulnak, ez a lételemük, próba közben mernek őszinték lenni.

Mulatságos, amikor a szerepkonvekcióknak megfelelően a színész minél nagyobb púpot akar a hátára rakatni. A rendező pedig egyre kisebbet. Próbálgatják a különböző méretű műpúpokat. Eljutnak a csaknem észrevehetetlenül kicsiig. Majd Meyerhold kiböki, hogy úgy, ahogy van, teljesen fölösleges bármilyen púp. A színész kiguvadt szemekkel, döbbenten néz. Kiakad, értetlenkedik. Úgy gondolja, hogy ehhez a szerephez ez elengedhetetlen, púp nélkül egy tapodtat sem. Aztán, ahogyan az általában lenni szokott, győz az erősebb kutya. Merthogy azért van akik fölött Meyerhold is hatalmat gyakorol. Például a súgó és egyben színházi mindenes feltétlenül ilyen kiszolgáltatott pára. Bánfalvi Eszter alakítja, ő adogatja például készségesen a különböző méretű púpokat, megcsinál bármilyen kulimunkát. Amúgy színésznő, csak egy balesete miatt nem mehetett bizonyos ideig színpadra. Már mehetne, de nemigen akarják visszahelyezni eredeti funkciójába, ezért joggal érzi magát elnyomottnak. Nem véletlen, hogy Bánfalvi Meyerhold felesége, Tánya is. Otthon, bár nagy pocakúan várandós, szintén ő a kiszolgálószemélyzet, hiszen ura csak az alkotásra tud figyelni. Bánfalvi eljátssza a férfiakat kiszolgáló nők kiszolgáltatottságát, odaadását, aggódó féltését. Igyekszik óvni férjét a megpróbáltatásoktól, a családra való hivatkozással szeretné lebeszélni a konfrontálódásokról, arról, hogy bármilyen formában is, húzogassa az oroszlán bajszát. De persze mindhiába. Az igazi művész kénytelen a maga útján járni, akkor is, ha nem sikerül bejárnia azt. Ezért Meyerhold is makacs. Nem alkalmas arra, hogy másmilyen legyen. Hosszú távon lehetetlenség behódolásra késztetni, inkább nekimegy a falnak. Nem megvehető, nem válik belőle készséges mameluk.

A produkció bemutatja azt a folyamatot, hogy Sztálin diktatúrája kezdetben kesztyűs kézzel bánva vele hogyan akarja beolvasztani, az érdekeinek szolgálatába állítani, majd hogy lesz mind fenyegetőbb, durvább, s jut el a kínzásokig, tömlöcbe vetéséig, végül mint ádáz ellenséget kivonva őt a forgalomból, a megöléséig. Kaszás Gergő joviálisnak látszani akaró, korlátoltan vonalas börtönőrként elénk tárja korunk emberét, a fejbólintó Jánost. Akinek legfontosabb tulajdonsága a lojalitása. Ha majd nem lesz szükség rá, őt is eltakarítják az útból, vagy készséggel szolgál bármilyen más feljebbvalót. A fenntartások nélküli lojalitás elképesztő szituációkhoz, szörnyűségekhez vezethet. Fodor adja Meyerhold apját, anyját egyaránt – az este kicsit az ő bravúros show-ja –, és bizony ez olyan korszak, amikor a szülő nem átallja feljelenteni a fiát.

Szikszainak nem lehet túl kedvező véleménye arról, hogy milyen irányba mennek a dolgok. Az előadás végére kesernyés, pazarul kivitelezett bohóctréfát iktat be. Meyerhold felesége túlhordva a gyermekét, keservesen hosszan szül. Végül csak megszületik az óriásbébi és a pólyából hirtelen kidugja a fejét Fodor, akiről asszociálhatunk Sztálinra, a feljelentő apára, de egy nemtelen bizottság elnökére is, akit szintén megformált. Ilyen az új nemzedék. Előttünk a szép, új világ!