Aczél Géza, az irodalom „Gézabácsija”

AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XIII.

Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.

Húsz évvel ezelőtt, 2000 nyarán kerültem Debrecenbe a Népszabadság tudósítójaként, s mivel nem ismertem a várost, az egyik első dolgom az volt, hogy megnézzem az Alföld szerkesztőségét. Mármint kívülről. Bemenni nem mertem. Bekopogtatni valahová, ahol a megelőző évtizedekben ott ült a magyar irodalom színe-java? Ahol megfordult Weöres Sándortól és Juhász Ferenctől kezdve Lázár Ervinen és Petri Györgyön át Esterházy Péterig és Kovács András Ferencig mindenki? S micsoda szerkesztők dolgoztak ott! Mészáros Sándor, Keresztury Tibor vagy később Borbély Szilárd! Mondom, nekem szentély volt – hát nem mentem be. Pedig fél évig ott laktam éppen a szerkesztőséggel szemközt, a Piac utcán.

A főszerkesztőnek, Aczél Gézának csak a hírét, pontosabban a legendáját ismertem különböző irodalmi lapokból és írásokból, de főleg azokból az anekdotákból, amelyekben kizárólag „Gézabácsiként” emlegették. Így emlegette mély szeretettel Grecsó Krisztián is, akinek éppen az Alföld egyik akkori szerkesztője, Keresztury Tibor mutatott be, s éppen Debrecenben – vele is hamarabb találkoztam, mint a magyar irodalom „Gézabácsijával”.

Akivel egy debreceni kocsmában – hol is máshol – beszéltem először. Helyi újságírók mutattak be neki, ha jól emlékszem, akkor a Turmix Bárban. Az első, ami feltűnt rajta, a bajusza volt, az a hosszúra eresztett, igazi magyar bajusz, amiből a legszebbeket akkoriban is csak Debrecenben tenyésztették az urak – azokhoz hasonló, szép darabokkal a nem debreceni férfilakosság körében egyedül Kövér László rendelkezik, már amikor a forradalmi hagyományok szellemében hagyja szabadon fejlődni. A második, ami feltűnt, az a nyírségi, finom diftongus, ami Géza bácsi beszédét oly jellegzetessé teszi. (Egyszer felvételről hallottam Móricz Zsigmondot beszélni: mintha Aczél Gézát vagy Zsoldos Barnabást, a rádió híres szabolcsi tudósítóját hallgattam volna. Még a hangszínük is hasonló volt, nem csak a tájszólás.)

Ez a bozontos magyar bajusz és az enyhe tájszólás nem illett ahhoz az avantgárd, kassákista költőhöz, ahhoz a radikális lapszerkesztőhöz, akinek a képe bennem élt. Azokhoz a „faltól-falig” kihúzott, központozás nélküli, óriási versekhez sem passzolt, amelyeket később írt. Nem, benne szerencsére nincs semmi megjátszós, semmi „irodalmias” – ám a traccspartit, amit újságírók vagy írók között folytatott, azt bizony fel kellett volna venni diktafonnal megőrzésre, hadd irigykedjen az utókor még jobban. Géza bácsi egyik legjellegzetesebb jellemvonása ugyanis a humora – annyit lehet mellette röhögni, hogy az ember a székről lefordul. Tele van sztorikkal a futball, a sakk, a konyhaművészet, s természetesen az irodalom világából. Ha ő ragadja magához a szót, akkor az asztaltársaság könnyesre neveti magát – s ebből könnyen azt a következtetést vonhatja le a felszínes megfigyelő, hogy Géza bácsi alapvetően egy derűs, jókedélyű, felszabadult, társasági ember.

Pedig dehogy.

Nem derűs, nem jókedélyű és nem felszabadult, én legalábbis soha nem láttam annak – pedig a hosszú debreceni évek alatt üldögéltünk együtt sörök mellett eleget. Még akkor sem vidám, amikor a legharsányabban nevet és nevettet. Egy tűnődő, töprengő, szorongó, magának való, társaságkerülő ember, akit a sors azzal a fatális tulajdonsággal vert meg, hogy minden asztaltársaságnak ő a közepe – holott ő a társaságot a háta közepére nem kívánja. Elképzelhető persze, hogy nincsen igazam, mert efféle „lelki” dolgokról természetesen soha nem kérdeztem. Annál többet beszélgettünk főzésről: azt például tőle tanultam, hogy ha ez ember a pörköltbe egy fél fej kelkáposztát belefőz, akkor olyan szépséges, bronzos szaftot fog előállítani, amihez ódát lehet írni. (Hadd jegyezzem meg: Géza bácsi kelkáposztával elvarázsolt pörköltjét a nagy ínyenc, Esterházy Péter is a csodálat hangján emlegette éveken át.)

Géza bácsiban furcsa kettősség lakik, s ezt a mélyen rejtőző kettősséget egyszer sikerült elkapnom. Nagyon régen írtam róla egy portrécikket Költő a kirakatban címmel a Népszabadságban, az Arcok rovatban, és ehhez az íráshoz kivételesen én készítettem a félkolumnás fotót. De csak azért, mert éppen aznap vettem egy új Nikont, s ki akartam próbálni. Géza bácsi egy bárban üldögélt, én meg kívülről, a kirakaton át lefotóztam, igazi amatőr módon, automata beállítással – s teljesen véletlenül sikerült egy olyan kifejező képet csinálnom róla, hogy a cikk megjelenése napján Szebeni András hívott fel, hogy gratuláljon. Nem értettem, miért gratulál. Pedig elég egyszerű: neki volt szeme a képekhez, nekem, az amatőrnek meg nem. Ő észrevette azt a többrétegűséget, amit a fotó sugall, én meg nem. Én csak évek alatt jöttem rá, hogy miféle titokzatos burkokba képes burkolózni egy lélek – feltéve, ha a külvilág előtt örökre rejtve akar maradni.