Kalács és forradalom

„A nejem most épp a forró tejre gyanakszik, hogy az nyírhatta ki az élesztőt, és innen indult el a láncreakció. Én meg arra gondolok, hogy nem mindenkihez illik a kalács.”

Szintet léptünk. Vagy még pontosabban: megpróbáltunk. A nejem, aki már rutinosan süti otthon a mindenféle mentes és csupa egészségből álló komisz- és víruskenyeret, úgy vélte, hogy ideje feljebb lépnünk a péktudományunkban. Megcélozni az igazi magasságokat. Jöjjön hát a kalács!

Nos, azt mindenki tudja, hogy a kalácsnak történelmi múltja van, vagyis nem egy szimpla étekről van szó. Ki ne ismerné a Marie Antoinette-nek tulajdonított, ám valójában soha ki nem ejtett mondatát: Ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot. Az ominózus megjegyzést a nincstelensége miatt zúgolódó francia népnek szánta, amolyan hasznos tanácsként. Bár a történet hitelessége ezer sebből vérzik (Rousseau önéletrajzában szerepel a királyné szájába adott mondat), mégis jól foglalja össze a korabeli elképzelhetetlen luxust, és azt is, hogy miért torkollott mindez végül forradalomba. A kalács tehát történelmi távlattal rendelkezik, az arisztokraták és a nagy felhorgadás „kenyere”. Nem lehet csak úgy összecsapni.

Nálunk javarészt csak húsvétkor került asztalra, szerintem az apám nem szerette a cukrossága miatt, ahogy más férfiak a borban sem szeretik az édeset, így szóba sem jöhetett kenyérpótlónak. Anyám nem is nagyon törte magát, hogy megtanulja a receptjét. Kalácsmentesen nőttem fel tehát, ebben utólag sem látok semmi kivetnivalót, igazi diktatúrához nem is nagyon illik a kalács. Pontosabban: ahol sokszor van a kalács, ott nem lehet diktatúra. Valahogy így gondolkodtam erről. Ma viszont már pontosan látszik, hogy minél vidámabb a barakk (minél több kalács jut a megfelelő embereknek), annál jobban zakatol a háttérben a rendszer. A vidámságról egyébként válogatott udvari bohócok gondoskodnak csupaszív nagyotmondásokkal.

Szóval, a nejem első körben azt hitte, hogy a kenyérbe sütött egészséges dolgokat egy az egyben átemelheti a kalácsba is. Ezért az első rozslisztből készült, cukorpótló hamiscukorral, meg egy kis vajjal. Nem is kelt meg nagyon a miskulancia, de amikor kikerült a sütőből, csak néztünk egymásra a gyerekkel. Hogy most melyikünk szólaljon meg? Ki mondja ki a nyilvánvaló igazságot? Ki lesz köztünk a vakmerő Zrínyi, aki behunyt szemmel és kivont karddal vág magának ösvényt a hümmögések dzsungelében? A sötétbarna valami ugyanis úgy nézett ki, mintha ráült volna egy óriás. Ha a királynő asztalára is ilyen került volna, még ma is állna a monarchia Franciaországban. Még melegen csak-csak lehetett belőle harapni, de ahogy kihűlt… Nem akarok túlozni, de bármikor beütöttem volna vele egy szeget a falba. Az íze viszont tényleg a kalácsot idézte. Behunyt szemmel, némi relaxációval.

A második felvonás már tönkölylisztből készült. Annyi volt a különbség a korábbihoz képest, hogy amint kihűlt, már ment is a kukába. Azóta van behorpadva az oldala. A nejem ekkor érezte úgy, hogy ideje kompromisszumot kötni, mert úgy tűnik, a kalács nem tűri az egészségeset, jöjjön hát a teljes kiőrlésű fehér liszt, ami már a pokol tornáca. Talán ettől végre szellős és foszlós lesz az a kalács. Rászolgál a jó hírére. Hát a miénk kábé annyira lett foszlós, mint a két napig ázott furnérlemez. Meg sem kelt, fel sem nőtt. A tésztába reszelt narancs héja persze sok mindent elfed, tán még a spenótot is feldobná, de a valóságot még ő sem képes átírni, legfeljebb megédesíti.

Most tartunk a fehér lisztnél. Sőt a kimondottan kelt tészták számára készített variációnál, ami kimondottan az ördög találmánya, a fehér halál. De ha ebből sem lesz kalács, akkor semmiből. Kár, hogy a nejem azután jött rá, hogy tán több élesztő kellene bele, miután a massza már összeállt. Nosza öntött hozzá még egy kicsit forró tejjel. Ettől úgy nézett ki, mintha már megettük volna egyszer. A gyerek már azért sírt, mert nem tudott jobban nevetni. De majd a sütő megoldja, mondta a nejem optimistán. Lett is belőle egy kenyér alakú féltégla, belül a jó sületlen masszával, mint a nyers marcipán vagy a karamell. Mit mondhat ilyenkor az ember, ha nem akar válni? Az az opálos gyöngyházfény! A szabálytalan küllem! A történelmi pillanat, amikor Whitman eldobja a szonett tökéletes formáját, a béklyót, és belevág a szabadversbe… Magyarul: sok lekvárral meg egy kis elszántsággal meg lehetett enni.

A nejem most épp a forró tejre gyanakszik, hogy az nyírhatta ki az élesztőt, és innen indult el a láncreakció. Én meg arra gondolok, hogy nem mindenkihez illik a kalács. Nem mindenki születhet bíborban vagy Marie Antoinette-nek. Van, akinek a zsömle lesz a kalács, és ezzel szembe kell nézni. Lehet, hogy a sütő, ami most valójában tükörként funkcionál, a visszafordíthatatlan plebejusi mivoltunkra akar rávilágítani? Viszont senki sem fog fellázadni ellenünk, és a fejünk is a helyén marad. Azért ez sem rossz perspektíva.

Persze reggeli helyett nem lehet mindig papolni. A gyerek pedig kalácsot enne és nem rántottát. Most az édesség uralkodik mindenek felett, a „szalonnacukor” (a szalonnak, ugye, semmi értelme), amely már eluralta a boltokat. Minden bevásárlás egyben pszichológiai hadviselés is. És akkor még a kalács sem jön össze. Ez pedig ha vért nem is, de válaszokat kíván. Tőlem. És én még azt hittem, hogy nincs nehezebb a regénynél…