Szájer József;szégyen;Demeter Szilárd;

- Heti Abszurd: Szégyendublőr

Milyen szép lenne, ha némely politikusnak lenne dublőre, mégpedig olyan, aki kaszkadőri képességekkel bír. Maga lenne a politikai béke. Ha a közélet egy-egy nagysága botlana, vagy épp arccal fogna padlót, idült-udvarias mosollyal „megtestesítőjére” mutatna, és máris újra tükörfényes lenne a pedigréje. És így rengeteg szégyent és szégyenkezést lehetne spórolni.

Nemcsak a primer szégyent lehetne elkerülni, de a szekunder szégyent is, miszerint milyen körülmények között tévedt tilosba. A jelek szerint hazánkfiai ha kormánypárti politikusnak állnak, szinte kötelességszerűen öltik magukra a közönségességet is. Meglehet, persze, hogy csak közönséges ember szegődik a rezsim szolgálatába, de ennek boncolgatása messzire vinne – maradjon inkább testközelben a téma.

Szóval úgy tűnik, ha a fideszes nagyemberekben meglódul a gerjedelem, akkor közönséges díszletek közé vágynak: Borkai Zsolt egykori győri polgármester má­sod­­osztályú szeszektől mámorosodva, sokadosztályú zene ritmusára, lyukas zokniban hágta meg alkalmi kedvesét. (Persze lehet, az egész jelenet egy tudatosan komponált üzenet volt, így biztosította választóit, hogy ő is csak egy közülük.) És Szájer József sem polgári környezetben adta meg magát a kéjnek: fekete pókhálók, izzó szemű koponyák és falra festett ördögvillák szították vizualitását, a sötét romantikát csak a szív alakú, rózsaszín párnácskák lazították.

Szóval dublőr esetén a közönségesség szégyene sem a „megesett” közéleti embert terhelné – nem beszélve a csacskaság szégyenéről. Hiszen mifelénk a bajt nem bocsánatkéréssel, egyenes mondatokkal igyekszenek enyhíteni, hanem a gonosz felmutatásával. A frissen szárba szökő összeesküvés-elmélet veleje, hogy Szájer Józsefet külföldi titkosszolgálatok vitték be a málnásba. Nos, ez akkor sem igaz, ha mégis. Hadd következzenek itt Orbán Viktor szavai: „Amit Szájer József képviselőtársunk tett, az a mi politikai közösségünk értékrendjébe nem fér bele. Harmincéves munkáját nem fogjuk elfelejteni és megtagadni, de cselekedete nem elfogadható és nem védhető.”

És ebben a miniszterelnöknek igaza van – amennyiben eltekintünk a kormány egyedülállókat, élettársakat, melegeket és így tovább megbélyegző megnyilvánulásai­tól, és csak azt nézzük, csapdát állítottak-e mindenféle ismert mesterkémek vagy sem. Ha igen, akkor Szájer még boldog-felelőtlenül dobbantott is, mielőtt lendületből fejest ugrott a verembe.

Mert a vétóháborúban szétszakad a szolidaritás – nemcsak a politikai, hanem a személyi is. (Már csak azért is, mert a Fidesz prominensei nemtelen hasonlatokkal – lásd: Deutsch Tamás gestapózása – támadják saját pártcsaládjuk tagjait.) Hiba azt hinni, hogy ilyenkor is automatikus az összekacsintás, a falazás. Ilyenkor nem süllyednek el, sőt szivárognak a rendőrségi/ügyészségi iratok. Szóval ilyenkor az ember parancsol a vágyainak, vagy úgy éli ki őket, hogy közben semmilyen szabályt ne szegjen meg. (Példának okáért rutinos alkoholisták roppant szabálykövető módon vezetnek, hisz pontosan tudják: ha egyszer megállítja őket a rendőr, örökre véget ér volánkarrierjük.)

És végül megtakarítható lenne a fedősztorik szégyene, hisz nem kellene minden történetet valami gyomorforgató, hazug témával kitakarni. Amikor kiderült, hogy a miniszterelnök vejének volt cége sorba nyerte a közvilágítási tendereket, a kormány előrukkolt a Stop Soros! csomaggal, civil szervezeteket állítva pellengérre a migráció szervezése miatt. Amikor kipattan a Borkai-ügy, a rezsim egy meghatározó ellenzéki polgármester masszázsafférjával támadt. Amikor eldurvult a vétóháború, akkor újra jött Soros (a provokációt Demeter Szilárd PIM-főigazgató vállalta gázkamrázós cikkében). Hogy most mi következik, azt egyelőre nem lehet tudni (lásd: az említett titkosszolgálati konspiráció a harmatosnál is harmatosabb fedősztori), de valószínűleg velős és aljas lesz.

Hiszen a Szájer-ügy a bizonytalanok és a bázis gyomrát is felforgatja – a kormány saját következetesen kirekesztő és gyűlöletkeltő kommunikációjának eredményével szembesül. A brüsszeli orgia ügye pont olyan meghatározó, mint Imrédy Béláé. Amikor a kabaréban elég volt annyit mondani, hogy: nahát! – és a nagyérdemű pontosan tudta, hogy a politikáját zsidóellenességre építő miniszterelnök csúnyán elvesztette hitelét, mert a felmenők sorából kihullott egy zsidó dédnagymama. Most megint nahát!-helyzet van.

„Most már orgia és eszeveszett. Haláltánc már a nemesurak tánca.” (Ady Endre)