Milyen szép lenne, ha némely politikusnak lenne dublőre, mégpedig olyan, aki kaszkadőri képességekkel bír. Maga lenne a politikai béke. Ha a közélet egy-egy nagysága botlana, vagy épp arccal fogna padlót, idült-udvarias mosollyal „megtestesítőjére” mutatna, és máris újra tükörfényes lenne a pedigréje. És így rengeteg szégyent és szégyenkezést lehetne spórolni.
Nemcsak a primer szégyent lehetne elkerülni, de a szekunder szégyent is, miszerint milyen körülmények között tévedt tilosba. A jelek szerint hazánkfiai ha kormánypárti politikusnak állnak, szinte kötelességszerűen öltik magukra a közönségességet is. Meglehet, persze, hogy csak közönséges ember szegődik a rezsim szolgálatába, de ennek boncolgatása messzire vinne – maradjon inkább testközelben a téma.
Szóval úgy tűnik, ha a fideszes nagyemberekben meglódul a gerjedelem, akkor közönséges díszletek közé vágynak: Borkai Zsolt egykori győri polgármester másodosztályú szeszektől mámorosodva, sokadosztályú zene ritmusára, lyukas zokniban hágta meg alkalmi kedvesét. (Persze lehet, az egész jelenet egy tudatosan komponált üzenet volt, így biztosította választóit, hogy ő is csak egy közülük.) És Szájer József sem polgári környezetben adta meg magát a kéjnek: fekete pókhálók, izzó szemű koponyák és falra festett ördögvillák szították vizualitását, a sötét romantikát csak a szív alakú, rózsaszín párnácskák lazították.
Szóval dublőr esetén a közönségesség szégyene sem a „megesett” közéleti embert terhelné – nem beszélve a csacskaság szégyenéről. Hiszen mifelénk a bajt nem bocsánatkéréssel, egyenes mondatokkal igyekszenek enyhíteni, hanem a gonosz felmutatásával. A frissen szárba szökő összeesküvés-elmélet veleje, hogy Szájer Józsefet külföldi titkosszolgálatok vitték be a málnásba. Nos, ez akkor sem igaz, ha mégis. Hadd következzenek itt Orbán Viktor szavai: „Amit Szájer József képviselőtársunk tett, az a mi politikai közösségünk értékrendjébe nem fér bele. Harmincéves munkáját nem fogjuk elfelejteni és megtagadni, de cselekedete nem elfogadható és nem védhető.”
És ebben a miniszterelnöknek igaza van – amennyiben eltekintünk a kormány egyedülállókat, élettársakat, melegeket és így tovább megbélyegző megnyilvánulásaitól, és csak azt nézzük, csapdát állítottak-e mindenféle ismert mesterkémek vagy sem. Ha igen, akkor Szájer még boldog-felelőtlenül dobbantott is, mielőtt lendületből fejest ugrott a verembe.
Mert a vétóháborúban szétszakad a szolidaritás – nemcsak a politikai, hanem a személyi is. (Már csak azért is, mert a Fidesz prominensei nemtelen hasonlatokkal – lásd: Deutsch Tamás gestapózása – támadják saját pártcsaládjuk tagjait.) Hiba azt hinni, hogy ilyenkor is automatikus az összekacsintás, a falazás. Ilyenkor nem süllyednek el, sőt szivárognak a rendőrségi/ügyészségi iratok. Szóval ilyenkor az ember parancsol a vágyainak, vagy úgy éli ki őket, hogy közben semmilyen szabályt ne szegjen meg. (Példának okáért rutinos alkoholisták roppant szabálykövető módon vezetnek, hisz pontosan tudják: ha egyszer megállítja őket a rendőr, örökre véget ér volánkarrierjük.)
És végül megtakarítható lenne a fedősztorik szégyene, hisz nem kellene minden történetet valami gyomorforgató, hazug témával kitakarni. Amikor kiderült, hogy a miniszterelnök vejének volt cége sorba nyerte a közvilágítási tendereket, a kormány előrukkolt a Stop Soros! csomaggal, civil szervezeteket állítva pellengérre a migráció szervezése miatt. Amikor kipattan a Borkai-ügy, a rezsim egy meghatározó ellenzéki polgármester masszázsafférjával támadt. Amikor eldurvult a vétóháború, akkor újra jött Soros (a provokációt Demeter Szilárd PIM-főigazgató vállalta gázkamrázós cikkében). Hogy most mi következik, azt egyelőre nem lehet tudni (lásd: az említett titkosszolgálati konspiráció a harmatosnál is harmatosabb fedősztori), de valószínűleg velős és aljas lesz.
Hiszen a Szájer-ügy a bizonytalanok és a bázis gyomrát is felforgatja – a kormány saját következetesen kirekesztő és gyűlöletkeltő kommunikációjának eredményével szembesül. A brüsszeli orgia ügye pont olyan meghatározó, mint Imrédy Béláé. Amikor a kabaréban elég volt annyit mondani, hogy: nahát! – és a nagyérdemű pontosan tudta, hogy a politikáját zsidóellenességre építő miniszterelnök csúnyán elvesztette hitelét, mert a felmenők sorából kihullott egy zsidó dédnagymama. Most megint nahát!-helyzet van.
