Bér, lakás, vagyon

Két petíció is készült (egy online, egy nyomtatott), összesen több mint 400 budavári lakos aláírásával azzal az új lakásrendelet-tervezettel kapcsolatban, amelyet V. Naszályi Márta polgármester és a képviselő testület ismertetett nemrég. Polgármester asszony írásban reagált a felvetésekre, a párbeszéd zajlik. El kell azonban mondanom, hogyan néz ez ki belülről, olyasvalakinek a szemszögéből, aki ugyanabban a lakásban él, ahova született, és akinek a szülei, nagyszülei is közel 90 éve ugyanabban a házban élnek.

Úgy tűnhet, az ellenállás leglényegesebb oka a tervezett lakbéremelés, a cserejog korlátozása, a vagyoni helyzet vizsgálásának szándéka; de valójában inkább mindezeknek az alapja: az a szemléleti különbség, mondhatni paradigmaváltás, ami az új polgármester megnyilvánulásaiban tükröződik. Azaz a Budavári Önkormányzatnak a „bérlakás-vagyonához” való hozzáállása.

A rendszerváltás környékén az állam szabadulni akart a 60-as, 70-es években épített lakótelepi lakásoktól és az ötvenes évek privatizációja során birtokába jutott bérházaktól: kedvező áron eladta a lakásokat a bennük lakó bérlőknek. Ennek érdekében átadta az önkormányzatoknak ezeket a lakásokat, azok pedig rövid időn (tipikusan pár éven) belül továbbadták a lakóknak. Ha egy lakó nem tudta, vagy nem akarta megvenni a lakását, az az elhalálozása után az önkormányzat szabad rendelkezésére szállt. Így lett az önkormányzatoknak „lakásvagyonuk”. Ezeket az üres lakásokat aztán vagy kiutalták szociális lakbérrel a rászorulóknak, vagy piaci áron bérlőknek hirdették meg.

Ez történt az ország összes városában, Budapest összes kerületében, így az I. kerületben is. Az önkormányzatnak nincs is – vagy elenyésző – a lakástulajdona a Gellérthegyen, a Naphegyen, a Vízivárosban. Miért van hát a budai Várban? Ott egy porszem akadt az eladás gépezetébe: a folyamatot szabályozó 1993-as törvény szerint „a műemléképületben lévő lakást vagy helyiséget a műemléki hatóság hozzájárulásával, a külön jogszabály rendelkezéseinek figyelembevételével lehet elidegeníteni”. Az egyébként, hogy mely ház műemlék és melyik nem, gyakran attól függ, hogy mekkora sérüléseket szerzett a II. világháborús ostrom alatt. Ha a kapualji ülőfülkék és a homlokzat nagyjából épen maradt, a ház műemlék lett; ha nagyobb újjáépítés volt szükséges, általában nem kapott ilyen besorolást. A homlokzatban megmaradt kilenc darab középkori kőnek vagy a lépcsőházi ülőfülkéknek a lakások tulajdonjogához azonban semmi köze, ezek kellően szigorú szabályokkal megvédhetők volnának – amint azt kérésünkre el is ismerte a korábbi műemléki hatóság.

Az elidegenítéshez azonban a kerületi önkormányzat nem kérte ki a műemléki hatóság hozzájárulását, nem vette figyelembe a külön jogszabályi rendelkezéseket, hanem az eladást mondvacsinált okokra hivatkozva újból és újból megtagadta. Az egyik ilyen hivatkozás volt, hogy „a Vár UNESCO Világörökség, egységes kezelés szükséges”. Amely „egységes kezelés” pl. az Úri utca elején így néz ki: Úri 2: eladva, 4: eladva, 6: nem eladva, 8: nem eladva, 10: eladva, 12: eladva, 14: nem eladva; 16 nem eladva.

Így tehát az el nem adott házak lakói bérlők maradtak azokban a lakásokban, amelyek teljes vételárát egyszer már kifizették, amikor odakerültek (ingatlanban, készpénzben, cserelakásban), és/vagy maguk hozták azokat helyre, akár háborús romjaikból, akár 40 év teljes lelakottságából. Rendszeridegen elemmé váltak egy megváltozott jogi környezetben, ahol a „bérlő” azt jelenti, hogy vagy szociális rászorultság alapján kapta, ellentételezés nélkül az önkormányzattól a lakást, vagy az utcáról jött, és piaci díjért, határozott időre kibérelte. „Kényszerbérlői” státusz azonban nincs, holott e műemlék lakásokba „beszorultakra” – a budaváriak többségére – éppenséggel ez a kategória illene.

Az 1990-es, 2000-es évek önkormányzatai azzal kompenzálták az ittenieket, hogy bérleti jogukat „örökbérlet” cím alatt kvázi tulajdonjogként hasznosíthatták. A lakás belső karbantartása a bérlőket terhelte ugyan, de élethelyzetük megváltozása esetén szabadon cserélhették, kiadhatták; és közel ugyanannyit fizettek „bérleti díj” címén, mint a szomszéd, eladott házak lakástulajdonosai közös költség formájában. A házak egészének karbantartása az önkormányzat feladata maradt (noha a házak többségére túl sokat nem költött). A kedvezményes bérleti díjat pedig, jobb híján, formálisan a „szociális” rubrikába tették be, holott jobb lett volna erre egy külön kategóriát alkotni.

Az új kerületi önkormányzat azonban totális vakságot mutat mindezen történelmi tények iránt. Olyan lakásrendelet-tervezetet kommunikál, amely egybemossa a „kényszerbérlőt” a szociális alapon kiutalt lakások bérlőivel. Ahhoz, hogy ebben a kategóriában maradhassanak, vizsgálni akarja a vagyoni helyzetüket, lakbérüket jelentősen emelné, a csere- és öröklési jogot korlátozná. Hasznosítani akarja a tulajdonát – ami helyes is lenne, ha az övé lenne. De a fentiek alapján mi ezeket a lakásokat nem tekintjük az övének.

Tetézi az elégedetlenséget, hogy választóinak egy éve megígérte: kezdeményezi a jogfosztottság felszámolását, igyekszik megadni a lakás megvásárlásának lehetőségét a műemlékben élőknek is. Ezzel többszáz szavazatot besöpört, majd megválasztása után, ígéretét megtagadva – száznyolcvan fokos fordulattal – nemcsak leszögezi, hogy az „önkormányzat lakásvagyona” bővítendő, és a legkevésbé sem eladó, hanem még a maradék jogokat is megnyirbálja, elveszi, és durva, akár lakosságcseréhez vezető lakbéremelést tervez.

Visszamenőleg támadja azokat, akik a csere itteni kényszeres módján – cserealap felajánlásával és készpénz-különbözet fizetésével – kerültek ide. A polgármester erre építette választási kampányát: „leleplezzük a kormányközeliek törvénytelenségeit”. Ez nagyon tetszett a (történelmi hátteret nem ismerő) médiának, és ha valaki panaszosan megírta az újságban, hogy milyen torz módon kényszerülünk itt a cserét végrehajtani, a polgármester perrel fenyegeti: „Önmagát jelentette fel!”

Bár az önkormányzat saját tulajdonának deklarálja a lakásainkat, önkormányzati lakásvagyonról beszél, a közös vélemény az: az általa szociális alapon kiutalt vagy piaci alapon kiadott üres lakásokra olyan rendeletet alkot, amilyet akar, de a miénkre nem. Ezidáig egyetlen kerületi vezetőnek sem sikerült ilyen széles egységfrontot létrehoznia politikai és meggyőződésbeli hovatartozásra való tekintet nélkül – mindannyiunk kára, hogy önmaga ellen.

A szerző produkciós vezető, vári lakos