Humor és hajvédelem

Megy a hajó, alijázókat visz Palesztina felé. „Maga miért költözik Izraelbe?”, kérdezi egyiküket a kapitány. „Magyarországon hatalomra kerültek a kommunisták, azért”, feleli az ifjú. A vörös tengerésznek nem tetszik a válasz. „Vegye tudomásul, tíz év múlva ott is a kommunisták lesznek hatalmon.” Mire a kivándorló: „Én arra a tíz évre megyek.”

Efrájim Kishon (1924–2005) anekdotáját emlékezetből idézem. Nyilván pontatlanul, de direkt nem lapozok utána: a folklór része, közkincsünk. Pedig az író első könyve csak a hatvanadik születésnapján jelent meg szülőhazájában, amikor már régen világhírű volt. Mégse lehetne otthonosabb a humora: Karinthy Frigyest, Molnár Ferencet tekintette elődjének a komplett világirodalomból.

A Veszett ernyő nyelét egymás kezéből kapkodtuk ki a nyolcvanas években. Micsoda kupleráj lehet abban az Izraelben is, tisztára, mint nálunk, jegyezte meg anyám. Nem találtam az éjjeliszekrényén, ő meg rajtam kereste, amiből logikusan következett, hogy apámnál van. Kiegyeztünk: aki megkaparintja, majd hangosan olvassa a legjobb poénokat. Ha bírja a röhögéstől.

Amúgy nem sokat tudtunk Kishonról. Nem tudtuk, hogy Hoffmann Ferencként született Budapesten. Hogy az apja bankigazgató volt, anyja pedig a bankigazgató titkárnője. Hogy a jezsuitákhoz járt, de a zsidótörvények miatt nem mehetett egyetemre, helyette ötvösséget tanult. Hogy megszökött a munkaszolgálatból. Hogy megjárta a haláltábort, ahol rokonait meggyilkolták.

Csoda, hogy megúszta. Pláne ahogy. Egyszer azért, mert jól sakkozott, és a lágerparancsnok még játszani akart vele néhány partit, mielőtt a gázkamrába küldi. Másszor az őr agyonlőtte a körülötte állókat, csak őt nem. „Hibát követett el, amikor életben hagyott egy szatirikus írót”, állapította meg utólag. A humor volt az esélye a túlélésre.

A felszabadulás után kis időre a Ludas Matyi munkatársa lett, de iróniáját az új rezsim nem díjazta. „Megmondaná, kérem, hány óra van? – Ahogy a nagy Sztálin mondotta, fél nyolc múlt öt perccel.” Ennek a fele se volt tréfa akkortájt. Bölcsen döntött, hogy felszállt arra a menekülthajóra. Születtem Magyarországon, újjászülettem Izraelben, így írta a memoárjában.

Szédületes gyorsasággal tanult meg héberül, úgy is lett sikeres, de nem feledte anyanyelvét. Hajvédők című regényét még itthon kezdte el, a háborús romokon, aztán fél évszázaddal később Svájcban fejezte be. Az NSZK-ban olyan népszerű volt, hogy személyesen készítette a német változatát is: Mein Kamm. Ennyit arról, lefordíthatatlan-e a magyar szójáték: természetesen az, kivéve egy zseninek.

Torokszorítóan vicces a „kopaszkérdés” groteszk meséje. Megint itt tartunk, megint a humor a vigaszunk és egyetlen reményünk. Anélkül túlélni sem érdemes. Siralmas az egész, de jobb nevetni rajta. A legszomorúbb történetekben is megcsillan az irónia, kell-e bizonygatnom az elmúlt hét után? Keddenként, Karinthy és Kishon után szabadon, olvassunk a Népszava kilencedik oldalán (itt, alul) egy mai K betűs pesti tárcaírót, a Kövesdit. Nincs még minden veszve.