Mostanában egy elvarázsolt erdőben sétálgatok, pedig ki sem mozdulok otthonról. Nem, nem azzal ütöm magam, amire az első mondatból elsőre gondoltak, de azért eléggé komoly a cucc, amit tolok. Nem fogják kitalálni, ezért gyorsan elárulom rögtön az elején: egy színezőkönyvet színezgetek. Extrém szorongásra, a tehetetlen düh és a stressz oldására tökéletes, ráadásul teljesen legális a szer. Amikor nem írok és nem olvasok, akkor ezt a könyvet színezem. A baglyokat következetesen lilára, oroszlánokat zöldre, nyulakat meg pirosra pingálom, a fák koronáit pedig igyekszem irreális égszínkékbe mártani. A gombák kalapja az elvarázsolt világban sárga-fekete csíkos, a méhek ellenben piros pöttyös potrohot cipelnek. Nagyon figyelek arra, hogy semmi se legyen olyan, mint amilyennek látszik.
Erre igazából a gyerek szoktatott rá, mert ő még lát, és tudja, hogy mi az igazán lényeges. Lerajzolni egyetlen fűszálat, de arra föltenni egy egész életet, hogy azt a bizonyos fűszálat az erdőben megtaláljam – ez például lényeges. Azt a bizonyos fűszálat, amit egy élet munkájával az erdőben nem találtam meg, képzeletből lerajzolni, majd képzeletben nevetve eldobni – ez is lényeges.
Amikor a színezéstől megnyugszom, s van erőm magamra nyitni az élet forrása felől áradó hírfolyamot, akkor meg kiderül, hogy ebben az elvarázsolt erdőben sétálgatva nem is járok olyan messze a valóságtól. Lilába, zöldbe, pirosba borult felettem az ég, amely véletlenül sem találja el a saját színét, a Nap akárhogy igyekszik. A baglyok elrepültek, a nyulak elbújtak, az oroszlánok pedig kihaltak: az utolsó példányok megkeseredve, magukba fordulva, tébolyult elmével keresték a kiutat saját magukból. A majmok részegesek lettek, az elefántok depressziósak, a paranoid hangyakirálynő meg fellázadt az őt fogságban tartó hangyák ellen, és háborút hirdetett a dolgozó nép ellen. Kiderült, hogy ebben az erdőben nem a fák közé vágtam kivezető ösvényt, hanem direkt az ösvényt ültettem be gazzal. Innen nincs kivezető utad, mert amit eddig annak hittél, valójában sorompó, és hosszában húzódik előtted, nem keresztben. Megkerülni nem tudod, csak végigmenni rajta, végig a lezárt sorompón, hogy végül ne juss sehová. Ezt nem tudja még a gyerek, de aztán felnő – és hozzászürkül a valósághoz.
Színezgetem a lila baglyokat, a zöld oroszlánokat és a piros nyulakat, s azon tűnődöm, hogy az állatoknak megfordul-e a fejükben az önelveszítés gondolata. Van-e arra saját, titkos terük az állati ösztönvilágban, hogy egy efféle emberi gondolat elférjen benne. Vajon létezhet-e olyan pillanat, amikor egy állat az elvarázsolt erdőben egyszerre csak feladja. Nem csinálom tovább, ezt zúgja benne az ösztönvilág, mint a tenger, és ez a ráismerés felülír mindent, ami amúgy az élet hormonális parancsa. Elvarázsolt erdőben bandukolni, elveszni és eggyé válni vele, aztán arra a keresett, kutatott, vágyott, akart és áhított fűszálra véletlenül rábukkanni és nem lerajzolni – ehhez kell az erő.