Kék fenn az ég – Búcsú Paolo Rossitól

Hatvannégy éves korában elhunyt Paolo Rossi olasz futball-legenda, az 1982-ben világbajnok olasz válogatott hőse.

Ha a legnagyobbak közül megy el valaki, az olyan, mintha családtagot veszítenél. Művész vagy futballista: mindegy. Persze a labdarúgásban a legnagyobbak művészek és futballisták egyszerre. A zsenikért meg bolondulunk, függetlenül attól, milyen színekben játszanak.

Paolo Rossi színe az azúrkék volt. Az Azzurro Adriano Celentano meg a népszavás sportrovatvezető és szövegíró Vándor Kálmán nyomán amúgy is a szívünkben van. Rossi szintén. Egyszerre volt „finom penge” és ellenállhatatlan gólvadász, sütött róla az elegancia. A pályán kívül is. A Pelé Kupán Triesztben „letámadtuk” őt Dénes Tamással. „Signor Rossi, magyar újságírók vagyunk, ha tudna ránk szánni fél órát, esetleg többet...” – mondtuk neki a szálloda halljában, mire széttárta a kezét, hogy nem beszél angolul. Akkor elnézést, búcsúztunk volna, merthogy mi meg olaszul nem tudtunk. Ám felemelte a mutatóujját: „Várjanak itt, mindjárt visszajövök.” Gondoltuk, többé nem látjuk. De tíz perc múlva visszatért egy angol–olasz tolmáccsal, majd egy órát töltött velünk minden idők legragyogóbb centereinek egyike.

A Lanerossiban lett „király”, a vicenzai csapatot ezüstéremre vezette 1978-ban. Az együttest LaneRossinak is hívhatták volna: huszonegy éves vezéralakja a gárda ötven góljából huszonnégyet szerzett. Ám Enzo Bearzot ki akarta hagyni a kezdő tizenegyből a hetvennyolcas vb első „olasz” mérkőzésén, de az itáliai sajtó olyan nyomás alá helyezte, hogy a szakvezető az utolsó pillanatban megváltoztatta az összeállítást. Helyesen döntött: Lacombe góljára Rossi válaszolt, majd Zaccarelli fordított, a squadra azzurra 2-1-re nyert a már az első percben vezető franciák ellen.

Ami azt illeti, Bearzot az olasz–magyaron tényleg kifelejthette volna Rossit... De nem tette meg ezt a szívességet, és a foghatatlan center jegyezte az első gólt a 3-1-es meccsen. A remeklő Paolót a Mundial második legjobb játékosának választották az undorító csalással világbajnok Argentína csatára, Mario Kempes mögött és a torna egyetlen veretlen csapata, a brazil válogatott játékmestere, Dirceu előtt.

Négy évvel később Rossi volt a világbajnokság legjobb labdarúgója, gólkirálya, az aranyérmes gárda talizmánja. Három az egyben. A nyolcvankettes brazil együttes nem jutott tovább a tizenkettes középdöntőből, ám azt a csapatot minden idők hetedik legjobbjának választotta 2007-ben a World Soccer. Rossi ennek a Junioros, Socrateses, Zicós, Ederes művészalakulatnak bevágott hármat. Majd a lengyeleknek az elődöntőben kettőt. S a 3-2 és a 2-0 után a döntő első gólját is ő szerezte, szériában pakolt be hatot a földkerekség legnézettebb sport- (és nemcsak sport-) eseményén. Tette ezt úgy, hogy 1980 áprilisa és 1982 májusa között nem szerepelt a válogatottban (sem), mivel a totóbotrány passzív szereplőjeként három évre eltiltották, majd a büntetést két esztendőre mérsékelték. A súlyos szankcióval azért sújtották, mert nem jelentette, hogy társai „megbundázták” az Avellino–Perugia mérkőzést. Többre meg azért nem meszelték el, mert ő maga nem vett tudomást a megegyezésről, két gólt is berámolt az Avellinónak.

Klasszisára jellemző: a Juventus annak ellenére is fizetett érte 2,6 milliárd lírát 1981 tavaszán, hogy úgy tudta, további két évig nem játszhat. Nyolcvankettő nyarán már „zsebpénznek” tűnt az a több mint két és fél milliárd. Pertini államelnök az unokájává fogadta volna, a L'Equipe című francia sportnapilap „a világbajnokok világbajnokává” avatta. Rossi pedig azt mondta: „Négy évvel korábban, sőt nyolcvanhatban is jobb formában voltam, mégis...”

Mexikóban már nem játszatta a hálátlan Bearzot. Egy évvel később abbahagyta a futballt. Harmincegy volt akkor, de ifjú korában három térdműtéten esett át, azaz a kvalitásain túl az is kész csoda, honnan jutott oly magasra. De nem telt el magától: „Bennem ennyi volt. Se több, se kevesebb – összegzett. – S azért vonulok vissza, mert a pályán már nem vagyok az, aki voltam.”

Három esztendeje Budapesten járt. Megkérdezték tőle, ismeri-e Marco Rossit. „Nem – felelte –, ám ezzel a vezetéknévvel csak jó ember lehet.”

Amikor két éve szaktanácsadó lett Vicenzában, a Guerin Sportivo így kommentált: „Véget nem érő történet.” De, mint tudjuk, olyan nincs. Azért grazie, Paolo, mille grazie azért a sok-sok örömért, amelyet a fél világnak okoztál, s ha rád gondolunk, még azt is derűsen dúdoljuk majd mindig, hogy „késő, hiába minden, sajnos a gyorsvonat már elment rég...