Váratlan ez a hideg, mintha az országnak ebben a legészakibb csücskében szándékosan srófolná a mínuszokat didergősebbre „téltábornok”. Frászt kapok ettől az elnevezéstől, nem szeretem a hírekben sem, főleg az „újra támad” szószerkezettel együtt kívánom a pokolba, normális ember ilyen mondatot nem mond ki, nem is gondol rá, eszébe se jut. A tél nem tábornok, inkább egy állhatatos öregember, kivárja a sorát, nem tolong, nem előz, úgyis eljön, aminek el kell jönnie.
Zúzmarától csillognak a fák, ez ad némi méltóságot ennek a nagyon szegény falunak. Sétálunk az utcán, beljebb húzzuk a sapkát a homlokunkba, sőt, még a kabát kapucniját is rásimítjuk a fejünkre, kesztyűs kezünket egymáshoz ütögetjük, huhogunk, szipogunk, a lábujjainkat behajlítjuk, kiegyenesítjük gyors egymásutánban, hátha a vérkeringésünk megkönyörül rajtunk, és felébred odalent is.
Más falvakban ilyenkor bemegyünk a kocsmába, iszunk egy reggel lefőzött, termoszban tartott kávét, s próbáljuk kedélyes közvetlenséggel állni a helyiek kutakodó tekintetét. Témát is találunk ilyenkor, a borostás férfiak mordságát feloldja a kisüsti, amit pult alól mérnek ki nekik, s egymásra tromfolva fitogtatják jólértesültségüket. Ám ebben a viskókkal pöttyözött piciny településen kocsma sincs, a pálinkafőzdén is lakat van, ami maga a teljes reménytelenség.
Mackónadrágos asszony hív be házba, melegedjünk fel egy kicsit, ajánlja, odabent kis kályhában ropog a tűz. Vastag homokkőből vannak a falak, de az ablakok régiek, a párkányok meglazulva, a langyosság ott szökik ki a szemünk előtt a félujjnyi réseken. Érzetünk van csak a melegről, talán az üvegajtó mögött felbukkanó lángok miatt. Eszünkbe jut egy felmérés arról, hogy épp a legszegényebbek fűtenek a legdrágábban, s hogy a tehetősség „érzete” miatt cserépkályha vagy kemence helyett inkább látványkandallót raknak a nappaliba fő helyre, ami ellentétben az előbbi kettővel, azonnal kihűl, ha ellobban benne a parázs.
Alsó tagozatos fiúcska gubbaszt az asztalnál, színes ceruzával egy rajzlapon nagy kajla betűket formáz. Igyekezetében a nyelvét is kidugja, a hüvelyk- és a mutatóujja abroncsként öleli a kopott pennát. Vékony pulóverben, szétnyúzott papucsban ül a széken, öltözete láttán, ha lehet, még inkább fázni kezdünk.
A Mikulásnak ír, mondja, mikor félig-meddig fölé hajolunk, nem akarván zavarni, de azért kíváncsian. Nem magának kér, bár átsuhant a fején, hogy egy lendkerekes autó jó lenne, vagy egy Barbie-baba a húgának, olyan, amelyiknek rózsaszín tüllruhája van, nem pedig meztelen, mint amilyen az adományos reklámszatyrokból elő szokott kerülni. De azt tapasztalatból tudja, hogy ezeket a kívánságokat a Mikulás nemigen szokta teljesíteni, talán ott, az északi sarkon nincsenek is ilyen játékok. Ám kolbász biztosan van, vagy parizer, egy egész rúddal, nemcsak pár szelet papírzacskóban, az is csak hónap elején. Egy egész rúd ebből a mennyei ételből az maga lenne a földöntúli boldogság.